Új Szó, 2011. október (64. évfolyam, 227-252. szám)
2011-10-19 / 242. szám, szerda
www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2011. OKTÓBER 19. Régió-szülőföld 13 Galamb golgota Krisztus II. Iránytű nélkül A honi magyar fotografia legismertebb szemelyisegenek eddig 110 önálló kialhtasa volt, képeit André Kertész is nagyra értékelte Tóthpál Gyula hetvenéves I jgm Tóthpál Gyula volt lapunk első, státuszban lévő, hivatásos fotóriportere (Orehovsky Gyula felvétele) Királyheimec. Tóthpál Gyula fotóművész ebben a hónapban ünnepelte 70. születésnapját. A szlovákiai magyar fotográfia legismertebb személyisége 1941. október 2-án született Perbe- nyikben. LECZO ZOLTÁN Az első képeit 1959-ben készítette, abban az évben, amikor leérettségizett. Gimnazistaként már írogatott kisebb-na- gyobb cikkeket, tudósításokat különböző újságokba, melyeket gyakran saját fotóival illusztrált. A Pozsonyi Műszaki Főiskolán folytatott tanulmányait a negyedik szemeszter után abbahagyta, majd 1961-től a Hét című képes hetilap külső munkatársaként dolgozott. Első önálló kiállítását Pozsonyban rendezték 1966-ban, 1968-ban pedig ő lett az Új Szó első, státuszban lévő, hivatásos fotóriportere. Prágában 1970 decemberében 70 képét láthatta az ottani közönség, egy évvel később pedig a Berlini Fotóművészeti Világkiállításon - melyen 123 ország 545 fotósának 1095 alkotását értékelték - ezüstérmet nyert. 1976-tól szabadfoglalkozású fotóművészként dolgozott. Tóthpál Gyula első magyarországi tárlatát 1983-ban rendezték Gödöllőn, még ebben az évben egy tokiói folyóirat tíz egész oldalas fotóját közölte. A művész Elementáris szimmetria című sorozatait aztán rengeteg hazai és külföldi helyszínen bemutatták. 2003-ban tevékenységét a Szlovák Köztársaság Ezüstplakettjével ismerték el, majd 2006-ban elnyerte a Mátyásfalvi György és Lauer Edit által alapított Posonium Irodalmi és Művészeti Díjat, az életmű kategóriában. Ajelenleg Királyhelmecen élő fotóművész 110., ez ideig utolsó egyéni tárlatát néhány éve Sátoraljaújhelyen rendezték meg. Hogyan ünnepelte 70. születésnapját? Munkával. A fotóimat válogattam illetve rendezgettem képpárokba. André Kertész, a világhírű fotóművész 90 évet élt, és ő is haláláig aktívan dolgozott. Őt én a példaképemnek tekintem, és azt tervezem, hogy az emléke előtt tisztelegve a közeljövőben összeállítok egy fotóalbumot, melyet szándékaim szerint egy magyarországi kiadó jelentetne meg. Képeimet a 111. kiállításomon a budapesti közönségnek is be szeretném mutatni, hisz ebben a városban még soha sem volt önálló tárlatom. Egy ilyen kerek jubileum, mint a 70. életév betöltése, nyilván okot ad az összegzésre, az eddigi tevékenység értékelésére. Ön elégedett azzal, amit elért? Néhány évvel ezelőtt épp az Új Szónak nyüatkozva mondtam, már a pályám elején eldöntöttem, hogy ha én egyszer fotóművész leszek, akkor csakis olyan fotóművész lehetek, akinek a képei senki máséival nem téveszthetők össze. Ezt a célomat, talán szerénytelenség nélkül állíthatom, sikerült elérnem. Abban az interjúban azonban azt is nyilatkozta, hogy André Kertész 1983-ban, miután megmutatta neki az Elementáris szimmetria című sorozatának néhány képét, azt mondta önnek, hogy azokkal a képekkel Amerikában nagy sikert arathatna, és komoly anyagi megbecsülésre is szert tehetne. Fájlalja, hogy ez a tengerentúli bemutatkozás soha sem valósulhatott meg? André Kertész a következő évben, 1984-ben, a beszélgetésünk után néhány hónappal meghalt. Nélküle egy tengerentúli tárlat megszervezésére még gondolni sem lehetett, hisz a gödöllői kiállításomra is úgy kellett átcsempészni a határon a képeimet. Az akkori viszonyok közepette egyébként sem tartottam életszerűnek, hogy az alkotásaimmal a hónom alatt egyszer csak New Yorkba utazom, pláne úgy, hogy ehhez itthonról még anyagi támogatást is kapok. Sokan nem a legális utat választották, és úgy próbáltak szerencsét. Én disszidálhattam volna már 1968-ban, miután a Szovjetunió vezetésével a Varsói Szerződés csapatai elfoglalták Csehszlovákiát, mégsem tettem. Ez a lehetőség valahogy soha sem volt reális számomra, mert mindig is itthon szerettem volna élni, dolgozni és bizonyítani. Jól tudom, hogy az eddigi életműve máig sincs teljesen feldolgozva illetve rendszerezve? Valóban nincs. Mivel különböző okok miatt többször költöztem életem során, a felvételeim egy része, ahogy ön is láthatta, negatívokon, dobozokba zárva várja, hogy újra előszedjem. A felvételeket - természetesen ebben tőlem sokkal jártasabb emberek segítségével - digitalizálni kellene, és a rendszerezés után a kor adta lehetőségeket kihasználva a szélesebb közönség elé tárni. Milyen távlati tervei vannak az elkövetkező évekre, mi az, amit mindenképp szeretne megvalósítani? Ha lesz hozzá elég erőm, kiállítássorozatot szerveznék, hogy a képeimet a szülőföldemen, a Bodrogköz legkisebb településein élők is láthassák. Az Elementáris szimmetria anyagát évekkel ezelőtt felkínáltam több honi kiadónak, ám az album mindezideig sem itthon, sem külföldön nem jelent meg. Ahogy már mondtam, keresem a lehetőségét annak, hogy ez a könyv végre a boltok polcaira kerülhessen. A Csallóközről készült 8000 példányban kiadott könyvem a megjelenésekor néhány nap alatt elfogyott, talán ez is megérne egy utánnyomást. Mivel azonban szerény anyagi körülmények között, és szeretett társam és támaszom, Borsos Klárika másfél évvel ezelőtti halála óta egyedül élek, az elképzelések megvalósításához támogatásra van szükségem. Bízom benne, lesznek, akik segítenek nekem. Irány a képzelt vonulás I. Attila öcsém öröme
