Új Szó, 2011. október (64. évfolyam, 227-252. szám)
2011-10-12 / 236. szám, szerda
20 Horgász ÚJ SZÓ 2011. OKTÓBER 12. www.ujszo.com Görbüljön a bot! Mikor félóra leforgása alatt a nyolcadik gébet csőröli ki az emberfia a vízből, mert az fal be minden létező csalit, bizony megrendül a hite. Nem elég a tavi törpeharcsa-invázió, már a folyóvizeink is elfertőződtek. S hovatovább, nyugodtan beszélhetünk a Duna szinte egész vízgyűjtő területéről. Ezek a kis vízi vámpírok, vagy inkább miniatűr terminátorok, a hasukon levő tapadókoronggal odapöttyintik magukat a kövekre, és várják a kaját. Szomszédom is morog az orra alatt, és feltűzi az újabb gilisztát a kampóra, ponty, márna, keszeg reményében. Pedig sejthetné, hogy csalit kellene váltani, mert a makacsul erőltetett giliszta csak gébet terem. Vagy ha már ragaszkodik hozzá, dobálna a folyásba, nem a parti kövezéshez. Hazaindulás előtt egy kaján vigyorral felajánlom neki a maradék gilisztáimat, és „fogjon valami nagy dögöt” biztatással elkocogok a buszmegállóra, lelki szemeim előtt látva, hogyan szentségei öt perc múlva. Akvarisztikái honlapokon olvasom, milyen hálás kis halacska a géb - az akváriumban. Oda is való. Ám gyönyörködjön benne, aki akar, én ezeket az ikrafalókat nem szoktam visszaengedni a vízbe. Nem dobálom őket a hátam mögé, a fulladásos halál még nekik se jár ki. De egy fejbekólintás igen. Kivéve a tarkát, mert az védett. Igaz, érthetetlen, miért? Kövesdi Károly A Horgász melléklet legközelebb 2011. október 26-án jelenik meg. Ötleteiket, beszámolóikat a horgasz@ujszo.com címen oszthatják meg velünk. Talán még le sem ért a csali a fenékre, máris pöccent a világító patron a bot végén, s ez így ment egészen reggelig Az éjszakai keszegezés varázsa A hazai horgászok többsége, nem mondok vele semmi újat, általában a pontyot kergeti. Pedig egy jó folyóvízi keszegezés felér vele, sőt olykor nagyobb élményt jelenthet, különösen, ha eszik a hal. KÖVESDI KÁROLY Beleolvasok naplómba, amely inkább afféle helyzetjelentés, mintsem napló. „Jellegtelen helyen, húzós vízben etettem kábé 2 kiló konzervkukoricával. A hal éjjel kijött a parthoz. Olyan parádés éjszakát éltem át, amit nem lehet elfelejteni. Reggel visszamentek a mederbe, de délelőtt is fogtam szép dévéreket. Éjfél után le sem tudtam tenni a botot, bedobás után azonnal rázta a botspiccet a hal. Csali: esőgiliszta, trágyagiliszta, váltakozva csontival. Eredmény: hatalmas, másfeles, kétkilós dévérek, több kilós formájú máma, melyek között akadt egy 76 cm-es is, és egy akkora szilvaorrú, amüyet eddig képen sem láttam. Ebben az évben, bármi jön is ezután, a Morva lesz a nyerő.” Már jó ideje jártunk a Morvára, s az évek során fogtunk néhány jókora amurt, pontyot, de ahhoz, hogy ilyen élményben legyen részem, egy bombabiztos tippre is szükség volt. Ismerősünk mutatta a helyet, nem messze attól a lángétól, ahol általában pecázni szoktunk, ahol rendszeresen etetett. Itt, ezen a helyen? - döbbentem meg, hiszen abszolút jellegtelen folyószakaszt mutatott. Se tartás, se langó, se mélység; csak a vízi növényzet lebegett, hatalmas mosogatórongyokként a húzós folyásban, végig a part mentén. Egy próbát azért megér, gondoltam, de nem nagyon reménykedtem a sikerben. És mert nem apróhalat szerettem volna fogni, nem a szokásos etetőanyagot szórtam a vízbe, hanem tisztán konzervkukoricát, igaz, abból vagy kétkilónyit, amelyhez menet közben hajítottam háromnégy marékkai húszpercenként, félóránként. Az eredmény leírhatatlan volt. Nem kell végletekig finomítani Folyóvízen hagyományosan egy bottal pecázok, mert a ketKisebb csali, nagyobb hal A túlsó oldal mindig szebb, különösen reggel tő zavaró lenne, másrészt így szoktam meg kölyökkoromban. Lehet, hogy botrányosan hangzik, de van egy három méteres, 10-40 grammos pergetőbotom a Bakertől, ezt kedvelem leginkább. Afféle univerzális bot, amely eredeti célja, a pergetés Csodálatos, palaszürke halat akasztottam, erre szokták mondani, hogy igazi lapátdévér. mellett szinte minden célra megfelel. Könnyű is, erős is, a hossza is megfelelő, érzékenysége is kiváló. Olykor felcserélem a matchbottal, de ez nagyon hosszú, másrészt ennek apró fülein csak a nagyon vékony zsinór fut akadálymentesen. Folyóvízen pedig sosem tudja az ember, mi jöhet, ezért húszas-huszonhármas zsinórt szoktam használni. Ha étvágyánál van a hal, nincs szükség „pókhálóra”, a végletekig finomított szerelék nem mindig jelenti a siker zálogát, gyakran inkább bosszúságot, ha elesetten a zsinór egy nagy hal kitörésekor. Szóval ezzel a bottal huppantam le a háromlábú székre. A szerelék többi része: húszas zsinór, húsz grammos, csúszóra szerelt ólom a gubancgátlón, és elég kicsi, 8-as horog, amelyre vastag esőgüisztát tűztem. Kilenc-tíz óra körül etettem meg a helyet, aztán felraktam a botspiccre a világító patront, igyekeztem betájolni, hová hullott a kukorica zöme, és oda suhintottam be a horgot. Az első bedobás után kissé elméláztam, cuccaim rendezgettem a kezem ügyében, a billegő széket próbáltam beállítani, nehogy hanyatt vágódjam egy óvatlan pillanatban, majd a gilisztásdoboz fedelét illesztgettem vissza, egyszóval pepecseltem, és nem figyeltem a botra. Durr! - vágódott egy nagyot a bot spicce, s mire odakaptam, volt csali, nincs csali. Üresen tekertem ki a szereléket. Ettől fogva résen voltam. Bedobás után talán még le sem ért a csali a fenékre, máris pöccent a világító patron a bot végén. Nagy erővel küzdött a megakasztott hal, befelé húzva a mederbe, miközben angyali hangon pengett a zsinór, s a puhára állított fék is meg- megreccent. A dévér, mert az volt, futott vagy két-három kört, mire alá tudtam tolni a merítőt. Csodálatos, palaszürke hal volt, erre szokták mondani, hogy lapátdévér. Kisvártatva ugyanekkora jött, majd egy máma következett. Meghökkentem: ha ez így folytatódik, két óra múlva egy szál gilisztám se lesz, pedig legalább 50-60 szálat hoztam, ennyit sikerült előző nap infravörös zseblámpával összebogarásznom a ház körül. Pedig a hajnali órákban bármi történhet, akkorra hagynom kell belőlük. Próbálkozzunk hát csonticsokorral. Na, ekkor jött a meglepetés: kisebb csalira nagyobb hal! Akkora márnát akasztottam, hogy az első pillanatokban azt hittem, harcsa iramodik a folyó közepe felé. Mozgása azonban hamar elárulta; a harcsa jellegzetes, kaszáló mozgása helyett rángó, húzó, durva erő vitte a zsinórt az orsóról. Fogtam már néhány szép márnát, de ekkorát soha, a maga 76 centiméteres hosszával a kapitális kategóriát súrolta. Élvezet volt a javából. Aztán trágyagilisztát próbáltam, és az eredmény ugyanaz volt, másfeles dévér, majd a naplóban szereplő szilvaorrú, amelyet, mérete miatt alig ismertem fel. Még két harcsapudra is beugrott, természetesen csak egy köszönés erejéig, s volt egy szakításom, de bánta a fene. Mire barátom odaballagott hozzám egy korty hajnali kávéval, a teli szákra pillantva majd leejtette a bögrét. Azonnal indult is felpiszkálni a tüzet, nyársat hegyezni. Mikor a felkelő nap sugarai kezdtek átszűrődni a nyárfák lombja közt, és szétterült a víz fölött a sárgáspiros ragyogás, a halak behúzódtak a mederbe, és véget ért a varázs. Visz- szamentem a kocsihoz, hogy harapjak néhány falatot és pihenjek egyet, hiszen alig álltam a lábamon a fáradtságtól. Egész éjjel le sem hunytam a szemem, de megérte. Hogy aztán a pihenésből mégsem lett semmi, más lapra tartozik. Ilyen víz mellett egyszerűen nem lehet alvással tölteni az időt... Máma, keszegek ölelésében (A szerző felvételei) HETI TIPP Robusztus, erős hal az amur (Képarchívum) Ha nem vigyázunk, végén csattan a zsinór AJÁNLÓ Kollégám hívott a minap, hogy az egyik horgásztavon sikerült fogniuk egy gyönyörű amurt, de a hal az utolsó pillanatban szakított, és faképnél hagyta őket. Mit csináltak rosszul, kérdezte. Megfizettétek a tandíjat, feleltem. Az amurról ugyanis - azon túl, hogy rendkívüli erővel küzdő hal - nem árt tudni, hogy a fárasztás utolsó pillanataiban szokott legvehemensebben 'kitörni, amikor a horgász már behúzott fékkel készül megmeríteni a zsákmányt. Különösen a kapitális amurok szeretik így megviccelni a horgászt. Ezért ne feledjük: mielőtt a merítőt alátoljuk a halnak, lazítsunk a féken, mert szinte biztos, hogy az amur még egyszer kirohan. De más halak esetében sem árt a finisben az óvatosság. A pontyról mindenki tudja, hogy a fárasztás körei végén meg kell pipáltatni, vagyis kiemelni a fejét a víz fölé, hogy levegőt nyeljen: megtelt úszóhólyaggal már nem tud ellenkezni. Ellenkezőleg kell a csukával bánni; sosem szabad megpipáltatni, inkább a víz alatt tartsuk végig, hogy ne szakozzon a víz fölött - ilyenkor szokta kirázni pofájából a horgot, főleg a villan- tót. Csak akkor merítsük meg, amikor már a lábunknál van, de akkor gyorsan. A szákolás amúgy is kényes művelet, s legjobb, ha mindenki megtanulja maga végezni. Nincs annál bosszantóbb, mint amikor kifárasztunk egy gyönyörű halat, és a jószándékú szomszéd ügyetlensége miatt veszítjük el. Öreg szegedi halászok mondása: „Aki amit mögfogott, maga csessze el.” Vagyis, jobb kézbe a botot (kissé lazább fékkel), balba a merítőt, amelyet előre beengedünk a vízbe, és fölé tereljük a halat. Ne feledjük a sorrendet: előbb a merítőt a vízbe, aztán navigáljuk fölé a halat, és ne csápoljunk a hal után a merítővei, mert leverjük a horogról. (- kk -)
