Új Szó, 2011. szeptember (64. évfolyam, 203-226. szám)
2011-09-27 / 223. szám, kedd
20 SZÍNFOLK ÚJ SZÓ 2011. SZEPTEMBER 27. www.ujszo.com A dunántúli, somogyi, zalai pásztorfaragások témája a legváltozatosabb, itt a leggyakoribb az emberábrázolás, elsősorban a bakonyi betyároké Népművészet a lakberendezésben Népművészetünk talán leggazdagabb, legváltozatosabb ága, ma már csak szép múlt, a jelenben teljesen kiveszőben, megszűnőben van. Pedig régen az ország minden vidékén készítettek fafaragással díszített tárgyakat. Cifra kapuk, kerítések, házoromdísz, kisebb- nagyobb házi eszközök a faragóművészet értékes, szép darabjai voltak. ISMERTETŐ Ma nagyon figyelmesen kell körülnéznünk az élő faluban, hogy ezek közül egyet is megpillantsunk, nem is beszélve a hajdanvolt falusi otthonok faragott székeiről vagy egy szu- székról, netán egy padládáról melyek messze földön is keresett darabok voltak. Megváltozott a falu társadalmi, vagyoni helyzete. Az egykori pásztorok, juhászok, kondások, akik a jobbágyság soraiból, később a földnélküli, nincstelen szegényparasztokból verbuválódtak, kora tavasztól késő őszig messze éltek a falutól, minden emberi közösségtől, sőt olyan vidék is volt, ahol téli szálláshelyre távoli karámokba vonultak állataikkal együtt. így aztán jutott idő, legeltetés, delelés közben fafaragásra is. A tarisznyából előkerült a bicska vagy egyéb maga készítette szerszám, amire a faragásnál szükség volt. Fa is akadt mindig, még a pusztai alföldi vidékeken is. Motívumaik a környező világ: a fák, a virágok, a madarak, az állatok, néha még az ember is. Kivésték, kifaragták, kidíszítették apróbb használati tárgyaikat. Faragtak díszes botot, juhászkampót, ostomyelet, borotvatartót, ivóedényt, gyufatartót. Az időből még arra is telt, hogy a faluban hagyott kedvesnek is faraghattak ajándékot, sulykolókat, mángorlót, fali sótartót, tükröst, díszes gu- zsalyt, cifra sárkaparót. A díszítések módja, technikája szerint négy nagyobb tájegységet különböztethetünk meg. Tiszántúlt, Észak-Magyaror- szágot, Dunántúlt és Erdélyben a székelyeket, kalotaszegieket. E vidékek közül legkorábban, már a XVIII. század végétől tudunk dunántúli faragott díszített tárgyakról. Kezdetben csak véséssel dolgoztak. A vésés vonalait úgy emelték ki, hogy olajat vagy faggyút korommal, puskaporral kevertek össze, ezt kenték bele a vésetekbe. A múlt század elején már találkozunk az úgynevezett spanyolozással is. Ennél a vésett díszítést árokká szélesítették és a tüzes kés hegyével spanyolviaszt tömködtek a vésett mintába. Legjobban a piros spanyolviaszt kedvelték, de használtak kéket, zöldet és feketét is. Ha a felület érdes volt, zsurlóval, kis üvegdarabkával lecsiszolták, méhviasszal fényesítették. A dunántúli, somogyi, zalai pásztorfaragások témája a legváltozatosabb. Itt a leggyakoribb az emberábrázolás. Elsősorban a romantikus balladákban is megénekelt bakonyi betyároké. Ezek a XIX. századi elbujdosó szegénylegények, akik a földesúri önkény, a katonai szolgálat elől menekülnek, szíves fogadtatásra találtak a nép körében, a környék csárdáiban, ahol megvendégelték őket és kipihenhették magukat, így került a fára a betyár alakja mellé a jóságos kocsmárosné, az üldöző pandúr és a vidáman nótázó cigány. Eszak-Magyar- országon a palóc juhászok viszont igen szép ivópoharakat készítettek. A mezőn dolgozó paraszt, a pásztor, az erdőt járó vadász ilyen poharat vitt magával. A palóc pohár legszebb része a füle. Állatokat faragtak ki fülnek, leggyakrabban juhot, kutyát, kígyót, amit maguk körül láttak. Oldalait a pásztorélet képeivel díszítették. Erdély volt mindig a legváltozatosabb tárgyú fafaragások földje. Már házaik, főleg kapuik, kerítéseik díszítése, tornácaik, házoromdíszeik is magukra vonták a faluba látogatók figyelmét. Legszebbek a székely kapuk, a fafaragás remekei. De szinte nincs olyan használati tárgy, mezőgazdasági eszköz, amit faragással, festéssel szebbé ne varázsoltak volna. A kalotaszegi faragott bútorok messze földön ismertek és keresettek voltak. A szövőszéktől a járomig, az ivópohártól a sulykolóig és a mángorlóig, minden díszesen faragott volt. Szólnunk kell még a temetői fejfákról, kopjafákról. Székelyföldön, Kalotaszegen, Mezőségen, az Alföldön is igen szép fejfákat faragtak. Jellemző ránk, hogy egy idegen, hazánkba látogató belga teológus hívta fel a figyelmet, már 1580 táján a szentesi temető zászlóval díszített, díszesen faragott, gyönyörű kopjafáira és fejfáira. Ä kopjafa csak a harcosokat illette, míg a fejfák régi „pogány” kultikus szokás szerint mindenkinek kijárt. A legkorábbi fejfák emberformájúak és csónak alakúak voltak, később a kifaragott formák színesebbek, változatosabbak. A régiek, habár ezeken a fejfákon feliratok nincsenek, faragásukból megmondták az alatta nyugvó ember nemét, korát, foglalkozását, társadalmi és vagyoni helyzetét is. A faragott fejfákat gyakran ki is festették.
