Új Szó, 2011. szeptember (64. évfolyam, 203-226. szám)
2011-09-24 / 221. szám, szombat
10 Szalon ÚJ SZÓ 2011. SZEPTEMBER 24. www.ujszo.com Baráth Katalin A türkizkék hegedű c. krimijéről Narancsszín oboa KÖNYV A SZALONBAN Új vizeken lányok B.MÁNYA ÁGNES Évek óta lelkes monarchista vagyok: szenvedélyesen gyűjtök, olvasok és fényképezek mindent, ami egy kicsit is visszaidézi az Osztrák-Magyar Monarchiát. Nem kifejezetten politikai értelemben nyűgöz le ez az alig több mint fél századot megélt államalakulat, inkább az ezalatt keletkezett, épített és szellemi öröksége izgat. Ebbe a nosztalgikus mesevilágba merülök alá, amikor Baráth Katalin könyveit olvasom. Lekuporodom a nappalink mohazöld bársonyt idéző kanapéjára, remek kilátással a Déditől örökölt „bécsi bútorra”, felkat- tintom a gondos (kínai) kezek készítette korhű Tiffany-lám- pát, és belevetem magam a sűrűjébe. Mint az a fentiekből sejthető, Baráth Katalin első (A fekete zongorá) és második regényét elsősorban nem azért olvastam el, mert a krimi elkötelezett rajongója volnék, inkább a századelő megidézése érdekelt, így, utólag persze, egyáltalán nem bántam, hogy volt benne ármány és gyilok. 1911-et írunk, amikor Dávid Veronika (minekünk csak Verőn), akinek mindig a helyén van az esze és a szíve, a provinciális Ókanizsáról Budapestre „menekül”. A harcos amazon a Nő és a Társadalom című hölgylap munkatársa lesz, majd barátnőjének és támogatójának, Argyelán Mara szerkesztőhelyettesnek köszönhetően újra nyomozni kezd, miközben számtalan veszélyes helyzetbe keveredik. Pisztolyt ránt, ha kell, máskor könyvvel hatástalanít, megküzd a sátán magyarországi helytartójával és megmenti (ha nem is a világot) a Monarchiát és legalább a fél Európát a háborútól - vagy három évre. Verőn megmondja a tutit Tutsek Annáról, lángba borítja egy agg könyvkereskedő régen kihűlt szívét, és a sajátja is újra megperzselődik. Újabb nyomozása során sokkal véresebb, kegyetlenebb, sötétebb, egzotikusabb kalandokba keveredik, mint az első regényben, és nemcsak a szárazon, a türkizkék vízen is a Gonosz nyomába ered, meg sem áll az Adriáig. Verőn „szülőanyja”, Baráth Katalin történelem és magyar szakot végzett az ELTE Bölcsészkarán, így rokon lelkek vagyunk (ugyanezt a szakpárosítást végeztem magam is, csak éppen Pozsonyban). Pontosan tudja és le is írja, hogyan nézett ki a híres Párisi Nagyáruház a budapesti Sugárúton, hogy bizony egykor fű nőtt az Ezredéves Emlékmű körül, hogy milyen volt a főszezon Abbáziában, hogy Fiumében épül(t) a Szent István csatahajó, és hogy mennyire rangon alul nősült Ferenc Ferdinánd. Míg más olvasók számára ez „csak” díszlet, kulissza lehet, én azt mondom, végre egy olyan izgalmas könyv, amely egyszerre szórakoztat és közben korrekt, de nem direkt módon „felmondja”, mi érdekes, izgalmas történt akkor a világnak ezen a kis szegletén (Lengyel Péter Macskakő című regényét olvasva volt még hasonló érzésem). Egyedül a 122. oldal körül ingott meg a Baráth Katalinba vetett bizodalmám, ám utólag kiderült, szándékos volt az ott ejtett pontatlanság - de csitt! A hőseit is nagy műgonddal mutatja be a szerző, olyan végtelenül alaposan, hogy akár le is tudnánk rajzolni őket: az utolsó szőrszálat is a férfiideál Lipovszky Ferenc tömött bajszába, az utolsó ráncot is a merészen öltözködő Mara modem nadrágjára. A (karizmatikus) férfi szereplők személyének, hangulatváltásainak leírása pedig számomra egyenesen kamaszkorom nagy mesemondóját, Jókait idézi, aki hasonló „stílben” áradozott Kárpáthy Zoltán arcának színéről és nemes vonásairól, hajfürtjeinek és egyéb pelyhedző szőrszálainak pontos elhelyezkedéséről, mint teszi azt Baráth Katalin Lipovszkyval, a „viking óriással”. A „delejes vonzerővel” bíró Szászi előképe (aki térdig gázol a gazdag arisztokrata hölgyek összetört szívében) pedig a másik Jókai- hős, a nemes lelkű, de delejes Berend Iván lehetne... Egy szó, mint száz: alig várom a folytatást! Utóirat Levél Dávid Veronika úrhölgynek A Nő és a Társadalom Szerkesztőségébe, Budapestre Tisztelt és Nagyra becsült Szerkesztő Kisasszony! Engedelmével ezúton bátorkodom megjegyezni, mennyire csodálom Önt, egyszersmind szeretném fentebbi szerény írásomat (az Új Szó hozta) a becses figyelmébe ajánlani. Agrandiózus nyomozásait elbeszélő két könyv czímébenegy- egy szín, továbbá hangszer szerepel, meglehet, mindkétszer egy meglévő költemény kulcsszavai ezek: mindjárt az elsőt a magácska által is bálványozott költőóriás, Ady Endre írta. A fenti írásom czímét nem valamely valós textus, csupán a képzelet merész játéka ihlette. Ne vegye tolakodásnak, Veronika, de minthogy jómagam is jórészt toílforgatással keresem meg a kenyerem javát, készen állok verset is faragni hozzá, amennyiben a „Narancsszín oboát” méltónak találja arra, hogy harmadik kötetének czíme legyen. Őszinte üdvözlettel és rajongással ajánlom magamat: B. MányaÁgnes (czím az Új Szó Szerkesztőségében) BENYOVSZKY KRISZTIÁN Baráth Katalin első könyvéről, A/ekete zongoráról írott tanulmányom (vö. Kalligram, 2010/11.) végén abbéli reményemnek adtam hangot, hogy a főhős, az első magyar amatőr női nyomozó kalandjai nemsokára tovább folytatódnak egy következő regényben, mely - a pesti közjáték után (A belga, Hatszáz lőerő című novellák) - ismét a képzeletbeli déli kisvárosban, Ókanizsánjátszódikmajd. Dávid Verőn visszatért, s immár a fővárosi Nő című feminista lap munkatársaként egy sokkal nagyobb szabású bűnügybe keveredik, mint korábban, melynek szálai a legmagasabb politikai körökig vezetnek el. A türkizkék hegedű (Agave, 2011) viszont nem Verőn szülővárosában játszódik, tehát akár még csalódott is lehetnék - de nem is csupán Budapesten, ami azért nyújt némi vigaszt. Annak ellenére, hogy nem teljesen ilyen folytatásra számítottam. De ez is mutatja, hogy a tehetséges szerző saját útját járja, s nincs tekintettel holmi krimirajongó kritikusok elvárásaira (miért is volna, tegyem hozzá rögtön). Baráth Katalin ügyesen és nagyon körültekintően tesz utalásokat az első történetre, felidézve néhány - valószínűsíthetően a későbbiekben is visszatérő - szereplőt, helyszínt és eseményt, de mindig gondosan ügyelve arra, nehogy a poéngyilkosság eléggé nem kárhoztatható bűnébe essen. Ezek az allúziók a beavatottak számára megteremtik a sorozatok kiépítéséhez nélkülözhetetlen dója vu érzést, az új jelöltekben pedig kíváncsiságot ébresztenek az első regény iránt. A két mű közötti kapcsolat azonban poétikai szinten is felfedezhető. A türkizkék hegedű nyitánya is felettébb mozgalmas, ütős, még ha más értelemben is, mint az első regényé. Itt is megidéződik egy másik populáris zsáner (egy vadnyugati történetet olvasó öregember személyében), van vers is, melynek értelme valamilyen módon köthető a cselekményhez (igaz, ez nincs megmagyarázva a szövegben, még csak utalás sem történik rá), s a legfontosabb információkhoz az önjelölt nyomozók itt is különféle szövegek interpretációja útján jutnak hozzá. A folytonosságot képviseli természetesen a főszereplő változatlan karaktere, és a finom iróniával átszőtt elbeszélői stílus is. Mégis: Baráth Katalin új regénye, az említett hasonlóságok ellenére, más hagyományvonalat követ, mint A fekete zongora. Míg amaz a kisvárosi rejtélyközpontú detektívregé- nyek tradíciójából indult ki, amelyet mondjuk Agatha Christie Marple-történetei képviselnek, a mostani mű inkább a bűnügyi kalandregények és a kémhistóriák világából merít inspirációt. Egy sajátos műfaji ötvözetről van szó, érdemes tehát első lépésben efelől megközelíteni a szöveget. Olyan krimi(k)ről van szó, amelyben a bűntények és a hatalomért folyó politikai játszmák körei metszik egymást, ezért az átlagosnál nagyobb hangsúlyt kap benne az üldözés, a szerepjáték és a diplomáciai manőverezés, mint az intellektuális nyomolvasás. Nemegyszer (mint ahogy itt is) olyan titkos iratok eltűnése teszi szükségessé diszkrét magánnyomozók bevonását, melyek illetéktelen kezekben nemzetközi politikai bonyodalmakhoz, sőt akár háborús konfliktusok kirobbanásához is vezethetnek. Holmes és Poirot is többször tesz szolgálatot a kormánynak hasonló ügyek elsimításában. Fontos szerepe van továbbá az ilyen történetekben az utazásnak, mely egyébként is az újdonság, a váratlan és meglepő események - egyszóval a kaland kifogyhatatlan tere és ideje; nemcsak az irodalomban. A Bond-történe- tek kontinenseket átszelő, gyors ritmusban változó cselekménymenete helyett azonban itt egy kevesebb helyszínen és valamivel szűkebb földrajzi keretben, a korabeli Monarchia határain belül bonyolódó sztorit kapunk: a panoráma Zentá- tól a nyüzsgő, fényes és árnyoldalát egyaránt megmutató Budapesten és a balatoni üdülőkön át egész az adriai partokig, Fiúméig és Abbáziáig terjed. A tempó lassúbb (elvégre csak 1911-et írunk), de a regény világából nem hiányzik sem az egzotikum, sem a kalandos fordulat. Végezetül anélkül, hogy hatásokat firtatnék - megjegyzem, hogy a kémregény, a romantikus kalandregény és a klasszikus krimi elemeinek ötvözése jellemzi Boris Akunyin szintén a századforduló táján játszódó népszerű Fandorin-sorozatának nem egy darabját is (legszembetűnőbb ez talán a Török cselben.) A nyomozás ebben az esetben egy árva kisfiú eltűnése miatt indul meg. Dávid Veron- nak ezúttal is akad segítője, mégpedig kolléganője és barátnője, Mara, valamint a fiú nagybátyja személyében. Kár, hogy a bűntény(ek) elkövetője szinte kezdettől fogva ismert, s csak a változó búvóhelye és távlati tervei nem világosak a nyomozócsapat előtt. A történet végén elhelyezett két csavar valamelyest ugyan kárpótol a rejtőzködő tettes leleplezése adta öröm elmaradásáért, de azért nem teljesen. Meg kell jegyezni, hogy egy karizmatikus gonosztevőről van szó (valahol Tartuffe és Moriarty professzor között), akinek elvetemültsége és ravaszsága a regény végére már- már túlvilági, pontosabban in- femális méreteket ölt. Bevallom, hogy az ellenfélnek ez a folyamatos démonizálása - az én olvasatomban legalábbis - egy idő után a visszájára fordult át, vált egyre kevésbé hihetővé s ezáltal komikussá. Bármennyire kegyetlen dolog is a gyerekrablás, én azért hiányoltam a regényből egy jó kis gyilkosságot. Igaz, hogy történik egy erőszakos haláleset (véleményem szerint egyébként elég későn), de korántsem kap olyan figyelmet, amilyet egy ilyen súlyos bűntény megérdemelne. Nem is válik valódi bűnügyi rejtéllyé, egy lesz csupán azon tettek listáján, melyet az üldözött gonosztevőnek tulajdonítanak. A szerző láthatólag nagyobb gondot fordított a korrajzra, mindenekelőtt az életmód-történeti vonatkozások (divat, étkezési kultúra, szórakozás) ábrázolására, mint első regényében, így A türkizkék hegedű eséllyel pályázhat nemcsak a nők társadalmi helyzete iránt érdeklődő, hanem a történelmi tárgyú epikának elkötelezett olvasók kegyeire is. Mert akárhogy nézzük is, ez a századelőn játszódó történet egy románcos elemet sem megvető, de azt kellő iróniával kezelő történelmikrimi (is). A regény egy Veronikának címzett levéllel záródik. „(...) hívséggel várom mihamarabb a maga ékekkel s gúnnyal teliírott epistuláját, miben közli a napot s órát, mikor vonata Ókanizsára befut.” (289.) Már csak abban reménykedhetem (én egy ilyen reménykedő típus vagyok), hogy a lány végre hallgat a férfi szavára, és hazalátogat. S akkor már csak egy-két rejtélyes halálesetet kell keríteni arra az időre - de ez már legyen Baráth Katalin dolga.
