Új Szó, 2011. szeptember (64. évfolyam, 203-226. szám)
2011-09-24 / 221. szám, szombat
o N C/5 A humort mindig nagyon komolyan kell venni 17. oldal 2011. szeptember 24., szombat, 5. évfolyam, 38. szám E redetileg Capri szigetére is készültünk, mert közel volt, de mikor láttuk, milyen gyönyörű a szállodánk, milyen nyugalom vesz körül, a mamám kijelentette, ő pedig innen sehová nem mozdul. így aztán csak a semmittevést élveztük. Hazatérve jött a kemény munka, a ház felújítása. A kertjükben azonban mindig megpihenhet az ember. A szüleim vették a házat, és közben ugyan párszor felújították, de egy régiből nehéz újat teremteni. A kertet pedig nem úgy kell elképzelni, mint egy bokrokkal, virágokkal tökéletesen rendezett parkot, inkább egy kicsit a vadonra emlékeztet, a látogatók mondják is, hogy egy kiserdő vesz körül bennünket. De nekünk így tetszik, kiülhetünk a kertbe, nem zavar senki. Ki a főépítész? A mama? Az építkezésnek hosszú ideig nem volt főnöke, ez nagy hiba. Ügy ment a munka, mintha csigabigák dolgoztak volna. Az lett a vége, hogy megkértünk egy építkezési céget és egy műépítészt, hogy segítsenek, vigyenek rendet a zűrzavarba. Természetesen édesanyám a ház úrnője, az ő utasításai alapján történik minden, de bizonyos dolgokra sikerült rávennem. Sokszor az az érzésem, hogy nem veszi komolyan azt, amit mondok - ha más mondja ugyanazt, azt könnyebben elfogadja. Egyébként igen erős közöttünk az érzelmi kapocs, talán az sem megszokott, hogy az anyával együtt él a felnőtt lány. Bár nincs szerződése színházzal, az évad kezdete önt is érinti. Meglepi a közönséget valami újabb produkcióval? Űj musical egyelőre nincs kilátásban, de remélem, hogy valami akad... Nem panaszkodhat, eddig csodálatos musicalszerepeket kapott... így igaz. Remélem, hogy a Báthory továbbra is műsoron marad, s úgy hírlik, hogy felújítják az Üvegre festve című, nagy sikerű darabot, amelyben rám osztották a Halál szerepét, azt, amelyet egykor a mamám játszott. Érdekes lehet szülő után átvenni egy szerepet. Valószínűleg látta az édesanyját a színpadon, s talán óhatadanul is utánozza. Vagy tudatosan vigyáz arra, hogy ez ne történjék meg? Azt viszont nem tudja megakadályozni, hogy ne hasonlítsák hozzá. Nem állt fönn ilyen veszély, mert az előadás teljesen új produkcióként jött létre, nem az a klasszikus darab volt, amelyet a nézők Miško Dočolomanskýval ismertek. Ez egy korszerűbb változat, ezáltal nem volt összehasonlítási alap. Inkább az volt az érdekes, hogy szerepet kaptam, mert gyerekkoromban rengetegszer láttam az előadást, és imádtam, főleg Dočolomanskýt. De a mama is tetszett. Eszembe sem jutott, Mentegetőzik, hogy nem egészen tipp-topp, de otthon nagy a felfordulás, a házban, amelyben felnőtt, minden megérett a felújításra. Az egész nyár ezzel telt el, annyi volt a pihenés, hogy Katarína Hasprová a mamával, Soňa Valentovával a színházi évad befejeztével két hetet egy csodálatos dél-olasž()rszági szigeten töltött. \. V ' - 4 ■ ■ '■ 1 •' ér ü Szerepálmaim teljesültek hogy ha felnövök, én állok a helyén. Persze, a legnagyobb különbség abban volt, hogy mi már élőben énekeltük, ők playbackről, s teljesen más felfogásban, a mamám által megformált Halál poétikus, népies volt, az enyém inkább fekete, rockos. Ha jól tudom, nem játszott olyan darabban, amelyet az édesapja rendezett, de dolgoztak együtt. Milyen volt együttműködni egy olyan emberrel, aki nagyon közel állt önhöz? A tévében már egészen kicsi lányként dolgoztam vele egy tévéjátékban, a Bűn és bűnhődésben, ahol Štefan Kvietik volt az apám. Tiniként a Testvér lészen minden ember trilógiában, s még egy olyan tévékomédiában játszottam, amelyet apám rendezett. A kritikusok zöme a Báthory című musical főszerepét tartja eddigi pályafutása csúcsának. Én magam is így érzem. Találkozott minden, ami egy jó musicalhez kell, van benne sok prózai rész, ily módon is megmutathatja az ember magát. Ezért értheteden, hogy sokan lebecsülik ezt a műfajt. Csehországban a Thália-díjak kiosztásakor van egy külön kategória, a zenés színház, egész sor musicalfilm kapott Oscar-díjat, de mi nem akarjuk komolyan venni. A Báthoryban a zenei rész is nehéz, a szerepet el is kell játszani. Sokáig kerestem a megfelelő formát, úgy érzem, végre megtaláltam, és élvezem a szerepet. Az előadás végén úgy érzem magam, mintha katarzist éltem volna át. Nemrégiben volt egy előadásom, amelybe annyira beleéltem magam, hogy megijedtem. A kollégák is észrevették, kérdezték is utána: »Kata, mit műveltél ma itt? Botzongott a hátunk.« Aznap érzelmileg annyira a padlón voltam, a második részben megtörtént, hogy a kulisszák mögött a lépcsőn ülve eleredtek a könnyeim, mert eszembe jutott a papa. Arra gondoltam, milyen kár, hogy ő nem láthatja az előadást. Nyilván boldog lenne, hogy a lánya jó géneket örökölt - anyai és apai részről is. Szerencsés találkozás volt. Néha megesik, hogy a gyerek inkább az ősei népszerűségéből él, maga nem tesz hozzá semmit. Én is féltem, hogy ha a művészi pályát választom, nem fognak-e anyához hasonlítani, ezért mentem Brünnbe musical szakra. Ott senki nem foglalkozott azzal, ki fia, borja vagyok. Meglehet, pedig már a bölcsőben eldőlt a sorsa. Nem egészen, mert én balett-táncos akartam lenni, az jobban vonzott, mint az éneklés. Édesanyjának is voltak ilyen tervei... így igaz. De a mama egy későbbi prímabalerinával járt balettra, s az magasabbra tudta emelni a lábát, így megértette, hogy ebben nem ő lesz a legjobb. Kiskoromban Apám nagyon szeretett, bár csalódott volt, amikor megszülettem, mert fiút várt. balettra jártam, s állítólag nem voltam tehetségtelen, de a mama figyelmeztetett, hogy ez nem lenne jó választás, tudta, milyen nehéz és rövid életű a pálya. Kipróbáltam mindenféle tánckört, a népit is, de végül pedagógiai középiskolában kötöttem ki, mert pubertáskoromban nem akartam, hogy bármi közöm legyen a színészethez. Szégyelltem magam a mama miatt. Érettségi után nem tudtam, hova tovább, s mivel jó nyelvérzékem volt, bekerültem német szakra. Három hónapot bírtam ki, amikor megtudtam, hogy Brünnben van musical szak, s felvételire jelentkeztem. Ki volt szigorúbb - a papa vagy a mama? Mindkettő tudott kellemetlen lenni... A papával nagyon szoros volt a kapcsolatunk, én voltam a második lánya, rengeteget foglalkozott velünk. Szerettem vele lenni. Az ő arca nem volt olyan ismert, mint a mamáé, utána nem fordultak meg az emberek. Imádtam beülni a színházba, ott lenni a forgatáson, amikor rendezett. Egy nyáron felvett csapónak. Apám lánya voltam, úgy érzem, nagyon szeretett, bár csalódott volt, amikor megszülettem, mert fiút várt. Van még szerepálma? Tizenhat musicalszerepet kaptam eddig, csodálatosakat, az álmaim javarészt teljesültek. Az iskola befejeztével egyik előadás a másikat követte, most nehezebb időket élünk, a musical nem olcsó mulatság. De van még elképzelésem, mit szeretnék elénekelni, mert az idő rohan... Urbán Klára
