Új Szó, 2011. május (64. évfolyam, 100-125. szám)

2011-05-16 / 112. szám, hétfő

8 Kultúra ÚJ SZÓ 2011. MÁJUS 16. www.ujszo.com Szalay Zoltán kapta az idei Talamon-díjat Három a magyar igazság Erwin Schrott, napjaink egyik leghíresebb basszbaritonja tizenkét tangót énekel friss albumán Tizenkét vörös fonal NAGY ERIKA Diószeg. A Szlovákiai Ma­gyar írók Társasága (SZMÍT) és Diószeg önkormányzatának szervezésében idén hatodik al­kalommal adták át a Tala­mon-díjat. Május 14-én ünne­pelte volna negyvenötödik szü­letésnapját a fiatalon elhunyt Tálamon Alfonz író, akinek a •városi hivatal melletti téren ál­ló szobránál vette kezdetét a rendezvény Szalai Zsolt költő, kritikus, a Fiatal írók Szövet­ségének alelnöke és Balogh Ka­talin pedagógus ünnepi beszé­dével. A jelenlévők elhelyezték a megemlékezés koszorúit, majd következett a díjátadó ünnepség. „Tálamon Alfonz ízig-vérig újító, kísérletező, s ilyen érte­lemben egyetemesen korszerű író volt, de ehhez hozzá kell tennem egy nagyon fontos elemet: kötődését a földhöz, éppen ahhoz a földdarabhoz, amelyen élete zajlott, ahonnan legelvarázsoltabb ötleteit adó tapasztalatai származtak” - hangsúlyozta beszédében Ács Margit író, a Magyar írószövet­ség Elnökségének tagja. Az idei jelöltek Aich Péter, Szalay Zoltán és Z. Németh Ist­ván voltak, és a vezetőség úgy döntött, hogy az egymás után harmadik éve jelölt Szalay Zol­tánnak ítéli a Tálamon Álfon- zot ábrázoló plakettet A kor­mányzó könyvtára című köte­téért (Kalligram, 2010). Szalay Zoltán fiatal kora el­lenére már három kötettel ör­vendeztette meg olvasóit. Csanda Gábor irodalomkriti­kus, az SZMÍT választmányá­nak tagja a tőle megszokott alapossággal, precizitással mu­tatta be a díjnyertes kötetet, és biztos vagyok benne, hogy a közönség soraiban mindenki kedvet kapott arra, hogy elol­vassa. Egy ilyen díjátadás sze­gényebb lenne irodalmi össze­állítás nélkül: Kiss Szilvia színművész a tavalyi Tálamon Alfonz-díjas HunčiŤc Pétertől, majd a három jelölt novelláiból olvasott fel részleteket Buják Andor (szaxofon) és Bohus Zoltán (zongora) közremű­ködésével. Mindhárom név ga­rancia arra, hogy magas mű­vészi színvonalat képviselve nyújtanak maradandó élményt a hálás közönségnek. Bár Erwin Schrott, a né­met neve ellenére ízig- vérig uruguayi basszba- riton elsősorban Mozart- specialistának tartja ma­gát (talán mert a világ legrangosabb operahá­zai született Don Giovan- niként jegyzik), elsöprő erejű hangjával, szenve­délyes előadásmódjával, temperamentumával és érzékiségével a tangót is az egekig emeli. SZABÓ G. LÁSZLÓ Most megjelent albuma, amelynek a Rojotango (Vörös tangó) címet adta, tizenkét dal­lal húzza alá előbbi állításomat. Schrott a műfaj legjelesebb kép­viselői közé énekelte be magát, s ebben a tizenkét „menetben” is ugyanolyan könnyed és vir­tuóz, érzelmeket kavaró és vá­gyakat ébresztő - mint pár hó­nappal ezelőtt Pozsonyban, amikor a Szlovák Nemzeti Szín­ház Kristálybálján feleségével, Anna Netrebkóval, a világhírű orosz szopránnal Lehár Víg öz­vegyéből énekeltek. „Az operában a tenor szerel­mes a szopránba - írja friss al­buma elegáns mellékletében. - Aztán jön a bariton, megöli a tenort, a szoprán belebetegszik és meghal. A bariton tehát ma­gára marad. A tangóban is ez történik - három óra helyett mindössze három percben. Az egész dráma miniatűr változat­ban játszódik le, végtelen szen­vedéllyel és nagy érzelmekkel.” Schrott pedig nem spórol egyikkel sem. Szenvedélyessé­gével tüzet visz a dalokba, ér­zelmei valósak, hallgatóit pilla­natok alatt magával rántja. Uruguayi születésű révén, ahogy vallja: a tangómuzsika örökségének jelentős része a vérében van. Az album tizenkét dala nem is hagy kétséget efe- lől. Astor Piazzoíla, Pablo Zieg­ler és a többiek kompozíciói úgy szólalnak meg Schrott előadá­sában, hogy az maga a tökély, a zenei-érzelmi teljesség. „Szüleim szeretete, buzdítá­sa és bátorítása nélkül nem let­tem volna Don Giovanni, Lepo­rello, Figaro, sőt még ez az al­bum sem született volna meg - állítja a harminckilenc éves énekes -, hiszen tőlük örököl­tem a zene iránti vonzalmamat, és ők segítettek a karrierem épí­tésében. A tangó valósággal be­leégett a lelkembe, beépült a szívembe. Apám minden reggel fél hétkor bekapcsolta a rádió­ját, és már zengett is a ház a nagy tangóénekesek hangjától. Gyerekként egyfolytában őket hallgattam. Carlos Gardelt és Julio Sósát. A tangót nem lehet tanulni és érteni, csak szeretni és élvezni.” Uruguay fővárosában, Mon- tevideóban született, ott is de­bütált huszonkét évesen. De ezt megelőzően, tízévesen, amikor a gazdasági válság végigsöpört az országon, egy kocsimosóban dolgozott, majd apja éttermé­ben kuktáskodott. Később a vendégeket szórakoztatva éne­kével jutott pénzhez. Ezekről az éveiről tömören csak annyit mond: „Nagy lecke volt. Az élet iskolája.” Közben a helyi opera- előadások gyermekkórusában is énekelt, zongorázott, s mi­után elvégezte a konzervatóri­umot, Olaszországban tanult tovább. 1998-ban, a Placido Domingo Énekverseny győzte­seként Washingtonba kapott meghívást, a Szerelmi bájitalba. Pályája azóta magasan ível. Münchentől Moszkváig, Lon­dontól New Yorkig rengeteg he­lyen énekelt már a világban, szerződése a bécsi Staatsoper- hez köti, de mindenütt otthon érzi magát, ahol énekelhet, hangsúlyozza. ,A tangó keveréke a szenve­délynek, izgalomnak, fájda­lomnak, boldogságnak, min­denféle kínnak, a tangó az éj­szaka dala, benne az élet és a ha­lál is, ezt kell érzékeltetni min­den egyes dalban” - vélekedik Erwin Schrott, vagy ahogy ame­rikai kritikusai nevezik: az ope­raszínpadok Marion Brandója, aki Mozart művei mellett Gou­nod és Berlioz operáiban is le- körözhetetlen. Mesterien kép­zett hangját dicséri a Rojotango ajánlójában Mario Vargas Llo- sa, a Nobel-díjas latin-amerikai író is. „Nem lehet könnyű egy ilyen rendkívüli tehetségű operaéne­kesnek más világba elkalan­dozni - állítja -, amikor a világ leghíresebb operaházaiban arat hatalmas sikereket. Ez az album egyszerűen gyönyörű! Új utak­ra, új győzelmek felé viszi Erwin Schrottot.” Ízelítőnek egyetlen dalt csa­tolnék írásomhoz. Piazzoíla da­lát, a Rinascerót. „Újjászületek majd egy júniusi éjszakán... a 3001-es évben - énekli Schrott. - Újjászületek azoktól a dolgok­tól, amelyeket annyira szeret­tem, s hogy befejezzem félbe­hagyott versem.” Három perc harminc másodperc a dal, egy szenvedélyes élet vörösen égő fonala. Szalay Zoltánt harmadszor jelölték a díjra (A szerző felvétele) Szombaton a Szlovák Nemzeti Színházban vendégszerepei a Komáromi Jókai Színház egy három felvonásos darabbal A Lumpok jutalomjáték a színészeknek SZÉL JÁNOS Pozsony. Együttműködési program keretében a Szlovák Nemzeti Színház új épületének prózai színpadán adja elő Csiky Gergely: Lumpok című szín­művét a Komáromi Jókai Szín­ház május 21-én, szombaton 19 órai kezdettel. Az előadást, amelynek vendégrendezője a Kossuth-díjas Valló Péter, ta­valy októberben mutatták be Komáromban. „Ez egy szerepdarab. Ez is ritkaság a magyar drámairoda­lomban, egészen Molnárig, hogy valaki színészekre ír da­rabot. A darab négy öt nagyon jó szerepet kínál, és másik négyöt is egészen kiváló. Olyan szerepek, melyeket juta­lomjátéknak kérnek színészek teljesen jogosan, s miután én megismertem a társulatot a Vízkeresztben, ezekre a színé­szekre kerestem darabot. A Komáromi Jókai Színházat di­cséri, hogy több szerepre több jelölt is volt” - nyilatkozta a Ku­lisszák című színházi lap Lum­pokhoz készült számában Valló Péter. Miről szól Csiky Gergely színműve? „Mások zsebéből élni a legnagyobb tudomány” - mondja ki hangosan a darab lényegét az egyik szereplő. A rendező szerint „hihetetlen alakok gyülekezete a Lumpok szereplőgárdája. Van egy közös jellemvonásuk: egyikük sem dolgozik. A kivétel egy fiatal­ember, őt meg nem hagyják. A magyar közgondolkodásban az ügyeskedés mindig előbbre va­ló volt, mint megfogni a munka végét. Erről a nemzeti habitus­ról szól a Lumpok” - mondta Valló Péter. Csiky Gergely A proletárok címen írt (1880-ban bemuta­tott), majd Ingyenélők címmel játszott darabjában Kamilla, az állítólagos honvédözvegy (Ho- locsy Krisztina) jobbkeze, Mo­solygó Menyhért zugügyvéd (Fabó Tibor Jászai Mari-díjas) segítségével koldulja végig az adakozásra hajlandó bús honfi­társakat. Vele él romlatlan leá­nya, Irén (Tar Renáta), aki sze­relmes Kálmánba (Majorfalvi Bálint). Ám Timót Pál gazdag birkakereskedő (Olasz István) is szemet vet a lányra. Zátonyi Bence, a szélhámos házibarát (Mokos Attila) kapva kap a le­hetőségen, megzsarolja az ál­özvegyet, és ő maga veszi el a lányt, hogy jó pénzért tovább adhassa a kereskedőnek... „Gondolkodtam, hogy ki le­het Irén most, a XXI. század­ban. Arra jutottam, hogy a kor­osztályomban hiába fogom ke­resni, nem találok rá. Annyit változott a világ a XIX. század óta, hogy manapság az Irének tizenkét-tizennégy év körüli lányok, akik még ragyogó szemmel elhisznek mindent, a szívük vezérli őket, és mennek a vágyaik után. Számomra az Irén és az anyja közötti kapcso­lat, a hozzá való viszonyulás megjelenítése volt a legne­hezebb” - vallotta szerepéről Tar Renáta. A további szerepekben Öllé Erik (Bankó Béni), Holocsy Ka­talin (Elza, a neje), Németh István (Tulipán szabó), Varsá­nyi Mari (Tulipánná), Molnár Xénia (Borcsa szakácsné), Nagy László (Bolti szolga) lát­hatóak, közreműködik Balaskó Edit, Ifjabb Erdélyi Zoltán, Kováč László és Rab Zoltán. A zongoránál Pálinkás Andrássy Zsuzsanna ül, a díszletet szin­tén Valló Péter tervezte, a dísz­letfotókat Dömötör Ede klészí- tette. A jelmeztervező Gadus Erika, a zenei asszisztens Pá­linkás Andrássy Zsuzsanna, a rendező asszisztense Mesinger Nóra volt. A Komáromi Jókai Színház pozsonyi vendégjátékára a Szlovák Nemzeti Színház pénz­tárában válthatók jegyek. (Dömötör Ede felvétele) Holocsy Krisztina és Mokos Attila A Nobel-díjas Mario Vargas Llosa is őt hallgatja

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom