Új Szó, 2011. április (64. évfolyam, 76-99. szám)
2011-04-09 / 83. szám, szombat
SZALON 2011. április 9., szombat 5. évfolyam, 14. szám Beszélgetés Tőzsér Árpáddal A vers ablakán kihajolva című, legújabb versválogatásának megjelenése kapcsán Átváltozások „A legidősebb fiatal szlovákiai magyar költő” - ekkéntjellemezte hazai irodalmunk meghatározó alakját, a Kossuth-díjas Tőzsér Árpádot fiatal pályatársa, Szalay Zoltán. S valóban: háromnegyed évszázaddal a vállán alkotói kedve töretlen. A közelmúltban, 75. születésnapja alkalmából Avers ablakán kihajolva címmel válogatott verseinek tetszetős kiállítású kötetét jelentette meg a budapesti Palatínus Kiadó. Ennek kapcsán (is) beszélgettünk. MISLAY EDIT Avers ablakán kihajolva kötet anyagát Ön válogatta. Ez a válogatás végre „az igazi Tőzsér Árpádot” mutatja meg? Azt hiszem, a kérdések kérdése: van-e olyasmi, hogy „igazi X. Y.”, s ha van, ki annak a tudója? A buddhisták és Hérakleitosz óta tudjuk, hogy minden csak egy pillanatig azonos önmagával, és hogy panta rhei, azaz minden folyik, s azt is tudjuk, ami mindebből következik, hogy tudniillik csak aki változik, az marad hű önmagához. Csakhogy: ennek ellenére sem cseréljük össze Petőfi verseit Aranyéival, a szerkesztőségek Hizsnyai Zoli honoráriumait nem küldik el Cselényi Lacinak stb. Azaz versválogatást összeállítani könnyű is meg nehéz is: könnyű, mert a válogatás verseinek pontosan azt a létműködést kell tükrözniük, amely egyébként is sajátjuk, s amely során a hegeli különbözés az azonosságban megvalósul, s nehéz, mert erről az azonosságról pusztán annyit tudunk, hogy létezik, de a mibenlétét csak sejthetjük. Mindenesetre válogatás közben valamit én is megsejtettem verseim önazonosságából, mert mikor a kiadó azt mondta: sok az anyag, azonnal tudtam, hogy a két első kötetem, aMogorvacsillag (1963) és a Kettős űrben (1967) anyagátfogom kihagyni. A mából visszapillantva melyek voltak azok a személyes emlékek, élmények, amelyeka versek „azonosságának” a ki- tapogatását segítették? A „személyes emlékek”, „élmények” általában nem közvetlen szólnak bele a vers „önazonosságába”. Egy „személyes emlékem” azért mindenképpen ide kívánkozik. 1970-ben hónapokig a bazini idegszanatóriumban voltam, kezelésen. Azt mondják, az ember testének sejtjei hétévenként kicserélődnek, 1970-benvalószínűleg éppen letelt bennem egy hétéves szakasz, mert én Bazin után más ember lettem. Addig magabiztos, céltudatos és akaratos voltam - az ellenségeim szerint „beképzelt”, „öntelt”, „nagyképű” -, azután viszont valamiféle alázatot kezdtem érezni a dolgok és a világ iránt; azelőtt én néztem a világot, azután úgy éreztem, a világ néz engem, verseimben megszűnt az én nagyképűsége, egyszóval (Heidegger szavával): szerényen és pusztán a lét történéseként kezdtem magamat érzékelni. Ebből a megváltozott világ- és én-érzékelés- ből születtek aztán az 1972-es Érintések c. kötetem tárgyversei, s ez a „heideggeri pillanat” volt a kezdete annak a „verscsöndnek” is, amely nálam hét teljes évig tartott, s 1979-ben, az addigi verseimet és esszéimet tartalmazó Genezis c. kötetem megjelenésével ért véget. A Parnasszus című magyar költészeti folyóirat téli számának Ön és költészete áll a középpontjában. Versei és a méltatások mellett egy interjúban vall részletesen eddigi pályájáról, életének fontos szakaszairól. Ott már olvastam erről a bizonyos „heideggeri pülanatról” is. Ennek kapcsán engem elsősorban az a jó néhány év érdekelne, amikor kivonult az irodalomból és Pozsonyból. Egyetlen verset sem írt ez alatt az idő alatt? Nem sajnálja azokat az éveket, amikor hallgatott? Vagy ez a néma időszak is kellett ahhoz, hogy a költészete olyanná váljon, amilyen végül lett? A „költői hallgatásom” hét éve Nyitrához kötődik. 1971-ben meghívtak a nyitrai tanárképző főiskolára tanítani, s én elfogadtam a meghívást. Régi magyar irodalmat és irodalomelméletet tanítottam 1976-ig, ’76-ban visszajöttem Pozsonyba, s a Madách Kiadó szlovák fordítási részlegének a vezető szerkesztője lettem. S így ’79-ig valóban semmi kapcsolatom nem volt az ún. szlovákiai magyar irodalommal, verset egyáltalán nem írtam. Úgy éreztem, minden rossz, amit addig csináltam, írtam, gondoltam. Csalódtam magamban, csalódtam verseimben, korábbi eszméimben - például a „Közép-Európa-gon- dolatban”, ebből a csalódásból született meg később Mittel úr és a Mittel-versek-, tudtam, a vers valahol máshol van, mint ahol eddig kerestem, de sejtelmem sem volt, hogy hol. Aztán az irodalomtörténeti tanulmányaim, esszéim vezettek ki a válságból: a nézőpontokat a versben is kívülre kezdtem helyezni, epikai helyzeteket írtam meg versben, s bennük a szubjektum nem szerző, hanem szereplő volt, a korábbi tudatélményeim nem tanulmányokként és esszékként, hanem versekként kezdtek viselkedni, a lírám viszont az epika és a gondolattörténés tengelyére került. Az Ön költészete rendkívül tágasJiölág, amelyben az európai és a magyar irodalmi hagyományok szervesen fonódnak össze. Vannak még „vendégek”, akiket mindenképpen szeretne meginvitálni Teátrum Mundijába? Ha arra kérném, hogy a verseiben nagy számban jelen levő mitológiai alakok közül nevezzen meg egyet, aki a legközelebb áll Önhöz, és hozzá még mondjuk egy magyar költőt, akit „lelki ikertestvérének” érez, kit választana? Az irodalmi és mitológiai alakjaimmal úgy vagyok, hogy ők az én evilági transzcendenciám hordozói. Umberto Eco mondja valahol, hogy létez'ikún. laikus vallásosság is, amely feltételezi a halál utáni egyfajta létet. Ezt a létet azonban a megélt életünk elemei: emlékek, gyötrő lelkiismeret-furdalások, szenvedélyek, szerelmek alkotják, s ezek valahol a vüágűr mélységeiben valóságosan is jelen vannak. Nos, az én mitológiai alakjaim ezeknek a világi,, s mégis transzcendens érzelemminőségeknek megidézői. S hogy egyet mindjárt meg is nevezzek közülük: a Palatínus-válogatásnak eredetileg azt a címet akartam adni, hogy Erről az Euphorbosz- ról beszélik. Euphorbosz a görög mesékben afféle alkalmi filozófus volt, ő csempészte be Ázsiából a lélekvándorlás hitét Hel- lászba, s ő maga később Pütha- goraszban és másokban öltött testet. Úgy gondolom, hogy az olyan öregkori versválogatások, mint amilyen A vers ablakán kihajolva is, mindig reinkarnációk, lélekvándorlások a szerző korábbi életeiben. A pesti szerkesztőm lebeszélt a címről, de most már sajnálom, hogy hagytam magamat meggyőzni. A még meghívandó költő vendégekről meg annyit, hogy van belőlük bőségesen, azt hiszem, az utóbbi évtizedekben Gottfried Bernitől, Paul Valérytől, Kava- fisztól vettem fel olyan „kölcsönöket”, amelyeket valamiképpen, minimum egy kiadós „meg- vendégeléssel” még törleszte- nem kell. S hogy egy magyart is említsek: rokonszenves a számomra, amit az újabb magyar poétákközül Térey János csinál. Nála érzem, látom, hogy az általános versdevalválódás ellenére is lehet még tétje a költészetnek. Minden verse dráma, valós konfliktusokkal. Mai léthelyzetekre alkalmazott, halálosan komoly klasszikus én-szerepek. Hogyan éli meg a költő, akinek a vers az élete, hogy ma már az irodalom a perifériára szorult a mindennapokban? A költészet mindig is a határai közül kilépő vagy inkább ki-ki- lendülő élet jelbeszéde volt: volt s van benne valami nem evilági. Ilyen kilendüléseket a „mindennapokban” is tapasztalhatunk. A felfokozott érzelmek: a szerelem, a szeretet, a fájdalom, a boldogság, a szorongás, a bámulat, a csodálkozás - mind-mind olyan határhelyzete életünknek, amely bizonyos értelemben a transzcendencia élményében részesít bennünket, de mivel a mai ember és a mai kor kimondottan érzelemellenes, s egyebet sem tesz, mint a „határ- átlépés” és az érzelmek értelmetlenségéről papol, a költészet ázsiója szinte nulla. Mit tehet ilyenkor a költő? Mélyen hiszi, hogy átmeneti a kor, s berendezkedik a túlélésre s az értékek átmentésére. Kérdezte az előbb: kit hívok meg legközelebb a Teátrum Mundimba. Luís Váz de Camőes (aki a portugálok számára egyszerre volt Balassi és Zrínyi), mikor a Dél-kínai-ten- geren hajótörést szenvedett, úgyúszottpartra, hogy hajójáról semmit sem mentett ki, csak fő művének, A Lusiadáknak a kéziratát. Világszínházam legközelebbi vendégszereplője talán Camőes lesz. Példátvehetünkróla: partra kell vinnünk, át kell mentenünk a következő koroknak a hajótörött költészet értékeit. A Parnasszus említett „Tő- zsér-számában” csupa fiatal pályatársa tiszteleg Ón előtt: Csehy Zoltán, Mizser Attila, Németh Zoltán, Szalay Zoltán. Számomra úgy tűnik, hazai berkekben az idősebb generáció tagjai közt Ön az, akit a fiatalabb nemzedékek fenntartások nélkül elfogadnak és büszkén vállalnak. Önnek milyen a viszonya a fiatalabb pályatársaihoz és a fiatalok költészetéhez? Hízelgő, amit gondol rólam, s természetesen jólesik a fiatalok elismerése is, de távolról sem vagyok olyan gáncs nélküli lovag, mint amilyennek az ünnepi köszöntők láttatnak. Egy jó tulajdonságom viszont szerintem is van: a fiatalokkal szemben nincs bennem irigység, sikereiket a saját sikereimnek érzem. S talán ezt az önzetlen örömet érzik bennem ők is. Az „élettapasztalatról” és „bölcsességről” pedig csak annyit, hogy sokszor, sok alkalommal elmondtam már: későn érő típus vagyok. Ha az előbb említett ’79-es Genezist vesszük első „érett” kötetemnek, akkor tulajdonképpen 44 éves koromban indultam. S a későn indulásnak, érésnek megvan az az előnye, hogy a későn induló, érő alkotó az egyfajta kései „fiatalság” helyzeti előnyét és az öregség erényeit egyszerre gyü- mölcsöztetheti. Ha tudja! Én mindenesetre megpróbáltam. Melyek az Ön számára a legértékesebb tapasztalatok, felismerések, amelyeket a költészetnek, a verseknek köszönhet? Érdekes kérdés, nem egyszerű rá a válasz. Az közhely, (Kép: Somogyi Tibor) Ľ Tőzsér Árpád A vers ablakán kihajolva Vtílo^dtott versek Palatínus hogy a versnek nincs gyakorlati haszna, s az is, hogy a „ha- szontalanságán” belül mindenkivel más-más vegyületet alkot. Azaz a költemény mindenki számára az a valami, amire a „valakinek” leginkább szüksége van. Engem a fegyelmével szólított meg a vers. Igen, igen: engem nem az iskola, nem az egyetem, nem a katonai szolgálat, nem a nagybetűs Élet tanított meg a megmaradáshoz szükséges fegyelemre, hanem a vers. Két testvérbátyám fiatalon halt meg, s bizonyos értelemben mindkettőt a vakmerés, a lobbanékony természet, a köny- nyelműség vitte el. Korábban minderre én magam is hajlamos voltam, s mondhatom, a versnek köszönhetem a magamra mért vasfegyelmet, a formát, az élet iránti felelősséget. A második, s még inkább a harmadik verskötetem után állíthatom, már nem én adtam stílust a verseimnek, hanem a verseim adtak tartást, felelősséget nekem: hogy el ne lebegjek a semmiben. Válogatott kötetének a borítóján egy Rudolf Fila-festmény látható: kinyitott könyv két lapján Botticelli Szent Sebestyénje, Fila ecsetjével „átírva”. Hogyan kerül Fila, Botticelli és Szent Sebestyén egy mai verskötetborítójára? Rudolf Fila albumának a címe, amelyből a nevezett Szent Sebestyént vettük, Premeny (Átváltozások). Alcíme: Kópie, citácie, premaľby (Másolatok, idézetek, átfestések). A cím első fokon természetesen Ovidius Átváltozásodéra utal, de a könyv tulajdonképpen olyan klasszikus festményeket (Botti- cellitől Chagallig) tartalmaz, amelyeket a szlovák festő egy- egy jellemző ecsetvonással magáévá tett, azaz ő ecsettel csinált olyasmit, mint amit én tollal. Szent Sebestyénhez meg annyit, hogy nekem is van egy Sebastianus c. versem. Ajánlom az érdeklődők szíves figyelmébe, a könyvem 141. oldalán található. Mikor Ön arra kért, hogy nevezzek meg mitológiai alakjaim közül egyet, aki nagyon közel áll hozzám, csak azért nem Sebastianust neveztem meg, mert hivalkodásnak tűnhetett volna, de maga a vers mindenesetre a szívemnek legkedvesebbek közül való.
