Új Szó, 2011. március (64. évfolyam, 49-75. szám)

2011-03-22 / 67. szám, kedd

www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2011. MÁRCIUS 22. Keddi faggató 19 „Amikor a tévében a Sendaiból érkező képeket látom, nem kívülállóként nézem, hanem úgy, mint aki 48 órával a katasztrófa előtt a helyszínen járt" Földrengés, szökőár, sugárveszély Koreográfus és egyetemi oktató, a néptánc avatott értője. E minőségében Varga Ervin már 26 éve jár Japánba, így, kis túlzás­sal, japanológus is. ANip- pont március 11-én ért természeti borzadályt is szemtanúként élte meg; viszont immár biztonság­ban, éberhardi otthoná­ban társalgunk. Hála a vé­letleneknek, napra és szin­te percre pontosan egy héttel a 8,9-es erősségű földindulás után. MIKLÓSI PÉTER Ervin, téged hol talált aznap helyi idő szerint 14.41-kor a Japánt Sapporótól Okinawáig megrázó, eleddig még soha­sem mért erejű, Sendainál szökőárt, Fukusimában akut sugárveszélyt kiváltó rengés? Tokióban, ahová a harminc­hét tagú nemzetközi művész- csoportunk előző nap éjfél kö­rül érkezett meg, éppen Sen­daiból. A fővárosban az 1964-es olimpiára épült köz­pontban szállásoltak el ben­nünket, az én szobám az egyik épület negyedik emeletén volt. Ott tartózkodtam, amikor hirte­len imbolyogni kezdett velem a világ, minden ide-oda csúsz­kált, mozgott, recsegett körü­löttem, beleremegtek az abla­kok, és ingott alattam a padló, mintha az egész bármely pilla­natban össze akart volna omla­ni. Megragadtam az asztalt, de a rengés csak erősödött, és ne­kilökött a falnak. Fölkaptam az irataimat, kiszaladtam a folyo­sóra, és a vészkijáraton kime­nekültem a szabad ég alá, ahol még terpeszben sem volt könnyű lábon maradni. A föld­indulás ezúttal irgalmatlan ide­ig, mintegy három percig tar­tott; ilyenkor ez örökkévaló­ságnak tűnik, hiszen Japánban a félperces földrengés már hosszúnak számít. Közben ol­talmukba vettek bennünket az olimpiai központ bámulatba ej­tően higgadt ügyeletesei, és a kilengő, fűszálaltként táncoló épületektől még távolabbra te­reltek mindenkit. Ne vedd zokon ha tamás- kodom, de te, aki az utóbbi bő negyedszázadban hete- kig-hónapokig tartózkodsz Japánban, nem az asztal alá kuporodtál? Jól mondod, hibáztam. El­méletben tényleg úgy tanácsol­ják, hogy szilárd és kemény fe­lület alatt keress védelmet. Csakhogy amikor valaki annyi­ra megijed, hogy egy zabsze­met sem lehetne az alfelébe szúrni, akkor nem a ráció, ha­nem az ösztönök munkálnak az emberben. A földrengés várat­lanuljön, ott érhet a fürdőkád­ban, a zuhanyozóban, az ágy­ban alvás közben. Az örökös földrengésekkel együtt élő ja­pánok hiába készítenek fel er­re, az idegen óhatatlanul meg­riad, pláne, ha komolyabb a földmozgás. Eszerint hiába számítasz már törzsvendégnek Japán­ban, téged szintén rendre el­önt az aggály? Szerencsére nem mindig, mert a gyakorinak gyakori, de enyhe rengéseket megszokja az ember. Persze, ahhoz idő kell, hogy valaki különbséget tudjon tenni akár a napi egy-Rét „ringatás”, illetve a komolyabb veszély közt. Neked ebben az élet a taní­tómestered, vagy volt, aki rá­vezetett? Az utóbbi. Bizony már jó pár éve történt, hogy a barátomnál, Masunaga Tetsuónál vendé­geskedtem. Én a földszinten, ők az emeleten aludtak, amikor éjjel megindult a föld. Ijedtem­ben fölpattantam, szélesre tár­tam a szobaajtót, ő pedig már jött föntről felém, így álltunk szemben egymással, amikor a rengésnek vége szakadt. Én fal­fehéren, hideg verítékkel a homlokomon, ő nyugodt tekin­tettel. Békésen megkérdezte: „Ervin, jó volt? Ez a földren­gés!” Azóta sejtem, mi a gyön­ge, mi a közepes és mi az erős földmozgás. Például egy to­ronyház 15. emeletén, amely­nek másfél-két méteres kilen­gése is lehet ilyenkor. Hogyan lehet így élni, ter­mészetesen egy életen át? Egyszer én is megkérdeztem eztTetsuótól. Hogyan tud mind­ennek tudatában esténként nyugodtan lefeküdni? Azt felel­te: Japánban úgy élünk a föld­rengéssel, mintha a legjobb ba­rátunk lenne, aki bármikor be­jöhet a házadba; nem kell előre telefonálnia, mindig beenge­ded... És valóban, odakünn megtanultam: a földrengés tényleg csöngetés nélkül jön. Nem a megadás filozófiá­ja ez? Tulajdonképpen igen. Bár inkább a tehetetlenség állapo­Mirtden ide-oda csúsz­kált, mozgott, recsegett körülöttem, beleremeg­tek az ablakok, és ingott alattam a padló... tának, belenyugvásnak mon­danám. Amikor az egyre újabb utórengések közben ott álltunk a szabad ég alatt az olimpiai fa­luban, s közülünk többen sír­tak, imádkoztak, összekapasz­kodtak félelmükben, a japánok végig kedvesen, megértő tű­réssel nyugtatgattak bennün­ket. Közben persze bennük is megvolt a hozzátartozóik iránti aggodalom; felénk szüntelenül mosolyogtak, de az ő kezükben is ott volt a mobil, kitartóan próbálták elérni a szeretteiket. És sikerült? Nem, Tokióban este tízig nem működött semmi, nem volt se villany, se közlekedés, Se telefon. Te sem tudtál életjelt adni? Éjfélig nem. És csak fokozta az izgalmakat, hogy bennünket sem értek el az otthoni hívások. Állítólag régóta esedékes volt már egy ilyen ritka erős földindulás... Tudni tudták, hogy előbb- utóbb bekövetkezik ilyesmi; de ez a „barát” még így is meg­lepetésszerűen jött. Japánban egy hasonló erejű óriási föld­rengés nyolcvanöt esztendeje, 1926-ban volt, így az utóbbi években nemegyszer szóba ke­rült, hogy tartanak annak meg­ismétlődésétől. Közben „csak” a köbei katasztrófa tette őket komoly próbára 1995-ben, ahol befelé mozdult a föld, és az így keletkezett törések révén akkor utcák, hidak süllyedtek el. Azt a pusztítást is láttam sa­ját szemmel, mert egy héttel később a Budapest Táncegyüt­tessel turnéztunk ott. Most vi­szont még szerdán délben sé­tálgattunk, hajózgattunk, a halpiacot kerestük Sendaiban azokon a helyeken, amelyeket röpke két nappal később tönk­rezúzott az emberáldozatok százait-ezreit a hullámsírba rántó szökőár... Úgy érzed: másodszor szü­lettél? Akár péntek is lehe­tett volna az a nap, amikor épp azon a helyen lépdeltek, amit kézlegyintésként sö­pört el az ár! Képtelen vagyok belegon­dolni, mi lett volna, ha... Talán ne is beszéljünk erről. Gondo­lom, érthető, hogy most, ami­kor itthon a Sendaiból érkező képeket látom a tévében, ak­kor azokat nem európai kívül­állóként nézem, hanem úgy, mint aki 48 órával a katasztró­fa előtt pont a helyszínen járt. Tehát nagyon személyesen. Nekünk, akiknek nincs meg ugyanez a közvetlen élmé­nyünk, az onnan jövő hírek s képsorok láttán az a benyo­másunk kerekedhet, mintha a japánokat más fából faragták volna, mint bennünket, itt a világ túlsó felén. Földindulás, szökőár, sugárveszély, áram­hiány, fenyegető élelmiszer­deficit - és a pániknak semmi jele. Sőt! Úgy tűnik, eszükbe sem jut menekülni a veszélyes helyekről, ahonnan minden más civil - amerikai, európai - egymás sarkát taposva próbál biztonságos helyre menni. Hogy van ez? A japánok általában megőr­zik a hidegvérüket, féken tart­ják az indulataikat. Nem mu­tatnak nagyon erős érzelmeket szinte soha semmilyen szituá­cióban. Akkor sem, ha nagyon örülnek, akkor sem, ha nagyon szomorúak, akkor sem, ha na­gyon haragosak. Persze, ők is tudnak örülni, bánatosak lenni vagy haragvóak, de ez nem a mi fogalmaink szerinti lelken- dezés, búslakodás vagy dü­höngés. Ők azt vallják, min- denldnek önmagát kell tudnia kezelni, hogy - pszichiáter meg pszichológus helyett - önmaga legyen úrrá a saját gondjain. Ez egy életfilozófia. A lényege, hogy ami megtörtént, azon nem lehet változtatni. Az a múlt. Még kitűnő barátok kö­zött is a lelki vonatkozású egyéni probléma azért egyéni, hogy magad oldd meg. Sokad­szor jártam már Japánban, amikorra megértettem és elfo­gadtam ezt a szemléletmódot. De hogyan tudsz így be­szélgetni, mondjuk a bará­toddal, Tetsuóval? Keresni kell a közös témát, amely azért bőven akad. Ha pedig vitába keveredünk, ak­kor és ott egyszer és minden­korra tisztázzuk. Ő tanított meg arra, hogy amit tegnap éj­félkor lezártunk, arról másnap már nem szólunk. És így van ez a közélet hétköznapi dolgaiban is, ők nem kérdeznek, ők vég­rehajtanak. Ezért nincs pánik a föld­rengésben megsérült atom­erőműveik okozta sugárve­szély miatt sem? Pánik nincs, de szorongás van. Japán viszonylatban, ahol Hirosimában és Nagaszakiban 1945-ben ledobták az atom­bombát, és az emberek évtize­deken át éltek azzal a tudattal, hogy ez milyen betegségekkel jár, milyen borzalmasan lehet élni és meghalni, ott ez mélyen benne van az emberek tudatá­ban. Ezt semmilyen más társa­dalom nem élte át, csak a japá­nok. Az élet kegyetlensége, hogy most pont őket fenyegeti a sugárveszély. Ennek dacára nagyon fontos tudni a japánok­ról, hogy a gondolkodásmód­jukban egyfajta kiemelt helye van a természettel kapcsolatos tiszteletteljes magatartásnak. Ez nem azt jelenti, hogy amit a természet csinál, az helyénva­ló, könnyen elviselhető vagy kizárólag úgy van jól, hanem azt a szemléletmódot képviseli, hogy a természet erősebb ná­lam. Nincs meg az a túlzott ön- szeretetre épülő önbizalmuk, hogy okos emberként én va­gyok a világ ura, aki a társada­lom magas fokú technicizáltsá- ga révén mindent meg tud ol­dani. A japánok tudják és tuda­tosítják - hiszen pici koruktól így vannak nevelve, és mert Nippon ősidők óta egy földren­gésveszélyes ország -, hogy a természet erősebb, s bizonyos helyzetekben át tudja venni a hatalmat. Ez segít nekik a katasztró­fák utáni túlélésben? Ez a szó legjobb értelmében értendő keljfélj ancsi reakció? Igen. A japán kultúra a gye­rekek óvodáskorától döbbene­tes erővel jeleníti meg a szürke hétköznapokban is, hogy az emberrel történhetnek rossz dolgok, az ember lehet vesztes, de ezek mind olyan helyzetek, amelyekből tudni kell erőt me­ríteni. Továbblépni és még jobbnak lenni. Ez a talpra állok, nem adom fel, továbbmegyek filo­zófia tükröződött azokon a tévében látható képsorokon, ahogy a romok között keres­ték egymást? Vagy ahogyan a sugárveszély elől menekülve, zokszó nélkül a kényszerszál­lásokra vonultak? Egyáltalá­ban kimondják valamilyen szinten az érzelmeiket? Nem kell kimondani. Ez egy olyan kultúra, amelyben - kü­lönösképpen az ilyen élethely­zetekben - szükségtelen min­dent kimondani. Ők a helyzet­ből, a szituációból, korábbi ér­zelmi tapasztalataik alapján empátiásán következtetnek ar­ra, mit érezhet a másik. Tapin­tatosak, odafordulóak, segítő­készek, adnak a másiknak, és minden olyat megtesznek, amiről úgy gondolják, ugyan­abban a szituációban az őnekik is fontos, jó volna. Evvel magyarázható annak az ötven bátor férfinak a tet­te, akik március 17-én, akár a halálveszélyes radioaktív su­gárzást is vállalva megpró­bálták menteni a menthetőt a fukusimai atomerőműben? Meggyőződésem, hogy igen. Ez a csoport az őket ért erős su­gárzás miatt valószínűleg ko­rán fog meghalni, de a kocká­zatot azért vállalták, hogy megóvják a lakosságot a még súlyosabb következményektől. Érdekes, hogy senki sem igyekezett eltántorítani őket az elhatározásuktól! Hirosima és Nagaszaki óta az atomkatasztrófa veszélye Japánban különösen komoly, negatív érzelmi élmény; már- már olyasmi, mint maga a ha­lál. De egy köznapi haláleset kapcsán sem lehet azt látni, hogy a japánok azt mutatnák, ők szívszorítóan kétségbe vannak esve. Ez azonban nem azt jelenti, hogy nem élnek át erős érzelmeket, hanem hogy megtanulták azokat fegyel­mezni. Nyakunkon a tavasz, Ja­pánban küszöbön a cseresz­nyevirágzás nemzeti ünnepe. Megtartják idén is? A sakurát? Egészen bizto­san, hiszen ez a tradíció arról szól, hogy milyen gyönyörűek a cseresznyefa virágai, és a szél a maguk szépségében, fia­talságában lebegteti őket a le­vegőben. Más lesz idén a cseresz- nyevirág-ünnep hangulata, mint egyéb esztendőkben? Vagy az idei nagy földindulás eseményein is túlteszik ma­gukat? Kell, hogy túltegyék magu­kat. Örülni fognak, hogy újra kivirágzott a cseresznyefa, ami számukra azt jelenti majd, hogy megmaradt Japán! Ők nem sírni fognak, hanem örül­ni, hogy megvan a talpra állás esélye. Hadd mondjam el az hazaindulás előtti, repülőtéri búcsúélményemet! Búcsúzás­kor, mielőtt a gép felé indul­tunk volna, a katasztrófa áldo­zatainak egy perc néma csenddel akartunk adózni. Vendéglátóink megköszönték, de azt felelték: most ne, mert akkor még szomorúbbak lesz­nek, amit mégsem szeretné­nek. A megéltek nyomán újra elmész Japánba? Még az idén. Őszre tervezem az újabb utat.

Next

/
Oldalképek
Tartalom