Új Szó, 2011. február (64. évfolyam, 25-48. szám)
2011-02-08 / 31. szám, kedd
www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2011. FEBRUÁR 8. Keddi faggató 23 Lang Tamás: Az én életembe minden körülmény beleszólt, ami közel hetven esztendő alatt itt, Közép-Európában lejátszódott Az ember addig él, amíg valaki emlékezik rá Eme intelmet bő egy évtizede, 1999. június 20-án az érsekújvári zsinagógában, a városból a haláltáborokba hurcolt zsidók ezreinek név szerinti emlékét idéző márványtáblák felavatásakor hallottam. És azóta, ha történetesen Érsekújvárban járok, rendre eszembe jut. Természetesen most is, amikor Lang Tamással, a helyi zsidó hitközség elnökével, a Szlovákiai Zsidó Hitközségek Szövetségének elnökségi tagjával beszélgetek. MIKLÓSI PÉTER Egy régi zsidó bölcselet szerint: ha meg akarod ismerni önmagad, próbáld megérteni a másikat! Adódik hát a kérdés, vajon megpróbáltatásokkal jár-e napjainkban a zsidó lét Szlovákiában; vagy e tekintetben sikerült a hazai társadalmat egészséges európai módon modernizálni? Országosan mintegy háromezer fő alkotja jelenleg a zsidó közösséget, ami, sajnos, csak a szerénynél is szerényebb töredéke az összlakosságnak. Viszont ez megkerülhetetlenül jelzésértékű számadat, amely arra utal, hogy a mai Szlovákia területén a második világháború alatt jóvátehetetlen veszteségek érték a zsidóságot. Az akkori Szlovák Állam területéről körülbelül 70 ezer, illetve az első bécsi döntést követően a Magyarországhoz csatolt részekről pedig több mint 30 ezer zsidó lett a holokauszt áldozata. Mégis mindmáig gyakran találkozunk olyan vélekedésekkel, hogy a gazdasági életben, a politikában, az irodalomban vagy akár a helyi szinteken is a zsidók képviselete aránytalanul magas. És akik megmenekültek a haláltáborokból, ők miként találtak vissza a hétköznapokba? Nehezen. Mind Szlovákiában, mind Magyarországon nemegyszer azzal a szemrehányással szembesültek, hogy többen jöttek vissza, mint ahá- nyan elmentek... Ennek hátterében azok félelme állt, akik attól tartottak, hogy elveszítik a zsidóktól szerzett tulajdont. Jellemző az akkori idők légkörére, hogy közvetlenül a deportációk után például az Érsekújvár és vidéke című újság szalagcímmel közölte: „Megoldjuk a lakáskérdést, kiürültek a zsidó lakások!” Hogy hová tűntek a lakók, arról egy szó sem esett. Rögtön meg is kezdődtek az önhatalmú lakásfoglalások, fosztogatások. És 1945 után a túlélők ebbe a környezetbe tértek, térhettek „haza”. Persze, nem csupán Érsekújvárott. Az Önök jelen közösségi hálózata kielégítő? Tizenegy tevékeny hitközségünk van, a legnagyobb a pozsonyi és a kassai. Négy működő (Somogyi Tibor felvétele) zsinagógánk és három rabbink van, a hitközségeink tagsága pedig mintegy másfélezer személy. Nyilván ez is jelzi, hogy manapságmársokannem vállalják a hitközségekbe tartozást, aminek gyökerei szintén a múltba nyúlnak. Részint mert nagyon kevés teljes család vagy házaspár élte túl a holokausztot, s ezért számos új és kulturálisan különböző, ráadásul jelentős korkülönbségű házasság köttetett; részint a háború után született gyerekeket már nem akarták terhelni a múlt borzalmainak emlékeivel. A többség hallgatott, mondván, az emberi értékek a fontosabbak. A szürkévé válásra törekedtek? Kerülendő a konfliktusokat? Reálisan látni kell, hogy Szlovákiában a zsidó közösség az eredeti állapotába már soha nem kerül. Ebben szerepe van annak is, hogy az 1945 után született nemzedék jelentős hányada az 1968-as események nyomán disszidált, így az itt élő zsidóság két egymást követő nemzedéke hiányzik most. Ez pedig pótolhatatlan, mert a zsidó identitás nem pusztán vallás vagy nemzetiség, hanem életvitel, egy a Talmud szellemében fogant életfelfogás is, amely azt mondja: itt élj ezen a földön, ebben a te életedben, és itt tégyjót! Ez a generációról generációra öröklődő tradíció megszakadt, ami nyilvánvalóan a folyamatosságot is megtörte. Emberileg ugyan érthető, hogy a túlélők évtizedekkel ezelőtt nem akarták a történtek szörnyűségeivel terhelni a gyermekeiket, viszont a hallgatás a szlovákiai zsidóságot közösségileg előnytelen helyzetbe hozta. Húsz évvel a rendszerváltást követően létezik még zsidókérdés Szlovákiában? Terítékre kerül a zsidókártya? Természetesen a régi felfogás, a végső megoldást sürgető Endlösung értelmében nem. Viszont az van is, lesz is, hogy ha valakinek egy adott szituációban úgy passzol, akkor azt mondja: azért, mert... Mert ha előfordul, hogy a Jožo Velký vagy a Kovács Jani ellopja a szomszéd tyúkját, azt fogják mondani: ő vagy ő lopta el a tyúkot. Ám ha a Kohn Móric fogja ellopni, akkor az lesz, hogy a zsidó lopta el... Ilyen értelemben ez húsz év múlva sem lesz másképp. Más szóval: ha befogadási készség van is, azonosulási hajlandóság nincs. Az előítéletek mindmáig roppant mélyen élnek. De ez nemcsak szlovákiai, hanem közép-európaijelenség. A hazai zsidóság érzi a civil társadalom támogatását? Jó kérdés, hiszen épp friss hír, hogy Rajecben, ahonnan Ferdinand Ďurčanský, a Tiso- állam külügyminisztere és a szlovák holokauszt egyik fő ideológusa származik, most mellszobrot készülnek állítani neki. Igaz, ő nem állt ott a vasútállomásokon, és nem ő tuszkolta a zsidókat a vagonokba, de a deportációkat „igazoló” törvény egyik szerzője és javas- lattevője volt. És hasonló történt Bánban, azaz Bánovcén, Jozef Tiso működési helyén is. Pár éve az ott annak idején papként szolgáló Tisónak alkotott emléktábla felszentelésére díszvendégként felkért bíboros utólag azt mondta: nem is látta, mi állt a táblán... A tárgyilagos újságíró kötelessége hozzáfűzni: e homályos látású egyházi méltóság Korec bíboros volt. De éppígy kötelességem Önnél is rákérdezni: a múlt század derekán miért húzta meg magát újólag a szlovákiai zsidóság? Mint említettem, a zsidók eleinte, 1945 után, saját elhatározásból hallgattak a zsidóüldözésről. Később pedig, már a negyvenes-ötvenes évek fordulóján s az azt követő években viszont egy hosszan tartó lelki holokauszt következett. Még ha ez már a szocializmus mellkasfeszítő és a Tiso- korszakot is elítélő időszak volt? Ekkoriban mivel magyarázható a lelki holokauszt? Azzal, hogy az úgynevezett kis ludákokat tömegesen átvették a kommunista pártba, így azoknak nyilván kínos lett volna arról beszélni, ami a Szlovák Állam fennállása alatt történt. Az antiszemitizmusnak ez a vonása 1949 után, a sztálinizmus hatására, keletről gyűrűzött be. Például az emlékezetes Slánsky- perben a 14 halálra ítélt közül kilencen zsidók voltak, s az egész büntetőjogi eljárás alatt, a vádtól az ítéletig, név szerint kihangsúlyozták: az illető zsidó eredetű. Történt ez annak dacára, hogy például Rudolf Slánsky már kitért hitű szülők gyermekeként nem Salzmannak született. Akkoriban ez volt az antiszemitizmus hivatalos belpolitikai kurzusa; a korábbi náci és ludák retorika helyett a proletár nemzetköziséget a cionista világ állítólagos összeesküvésével állították szembe. A napi gyakorlatban ez úgy működött, hogy a titkosszolgálat, tehát az ŠtB, Pavúk fedőnéven készített egy nyilvántartást. Ebben az akkori Csehszlovákia összes 15 éven felüli zsidó származású vagy vallású személyét lajstromba vette. Sőt! Csehországban egyenesen a Gestapo által még a háború alatt készített jegyzéket aktualizálták! Megfigyeltként Önnek is volt felfektetett aktája? Igen. De az én dossziémról nyolcvankilenc novembere után a Nemzeti Emlékezet Intézetében csak annyit sikerült megtudnom, hogy a benne szereplő iratokat dátumszerűen mikor semmisítették meg. Pozsony belvárosában évek óta látogatható a Zsidó Kultúra Múzeuma, és az ország több pontján találni a holokauszt borzalmait idéző emléktáblát, emlékhelyet. Nem volna illendő egy zsidó emlékközpont létrehozása is? Már megszületett az a döntés, amelynek értelmében a valamikori szeredi internálótábor néhány megmaradt eredeti épületét országos emlékközponttá alakítjuk. A múltból üzenve a jelennek és a jövőnek. És a liptószentmiklósi zsinagóga lesz az a hely, ahol az egykori Szlovák Állam területéről deportált 70-75 ezer áldozat nevét fogjuk összegyűjteni és hozzáférhetővé tenni. A zsidóüldözés ténye mennyire hitelesen jelenik meg a hazai iskolák tananyagában? Csak nem kis jóindulattal mondhatom, érintőlegesen: a történelemkönyvekben jobbára csupán négy-öt sor szerepel a holokauszt szlovákiai vonatkozásairól. Évente ezért is szervezünk a diákok 40-50 fős csoportjainak kirándulásokat Auschwitzba, hogy ott szembesülhessenek a lágerek dermesztő valóságával. És míg odafelé diákzsivajtól hangos a busz, hazafelé sokáig döbbenet ül a fiatalok arcán. Szlovákiában miért nincs meg ma sem az egyenes szembenézés igénye a 65-70 évvel ezelőtt történtekkel? Sok embernek nem fog tetszeni, amit most mondok: a holokauszt hiteles történelmi értékelése Szlovákiában jelenleg nem a zsidóság, hanem a többségi társadalom problémája. Bennünket nem kell figyelmeztetni az emlékezésre, mi megéltük azt a borzalmat. Például Németországban ugyan fájdalmasnak fájdalmas, de mégsem jelent problémát szembenézni a nagyszülők nemzedékének jóvátehetetlen tetteivel. Nálunk a szembenézés kulcsa nem a zsidóság, hanem főként a katolikus egyház kezében van; éspedig mindaddig, amíg kétértelműen fog nyilatkozni, hogy Jozef Tiso bűnös volt-e, vagy sem... Az egyháznak ez a mai alapállása, az holokauszttagadás vagy szerecsenmosdatás? Áz utóbbi, hiszen a tagadás primitív formája az idők folyamán elévült. Nem lehet azt állítani, hogy Auschwitz és a többi haláltábor nem létezett. Vagy a zsidók építették föl 1946-ban, hogy ország-világ előtt mutogathassák, állítólag hol küldték őket gázkamrákba 1945 tavaszáig... Szlovákiában ez egy feloldhatatlan feszültség a zsidóság és a katolikusság között? Az árkok nem mélyülnek, de, sajnos, azok betemetése is várat magára. Hát a zsidók? Nekik müyen előítéleteik vannak a nem zsidókkal szemben? Őszintén szólva, én ilyen előítéletekről nem tudok. Ez egyszerűen nem is illik a zsidó tradícióba. A zsidóság mind a vallási gyakorlatában, mind az imáiban - ha békességet kér - nem csak a saját közösségéért imádkozik. Kívülállóként mit értsek az Önök hitéletének fogalmán? A közösség összetartásának ősrégi törvénye szerint akkor lehet istentiszteletet tartani, ha összejön tíz nagykorú férfi. Ahol lehetséges, igyekszünk ezt minden pénteken, a szombat előestéjén megtartani. ... amikor aztán egész éjjel fő ásóiét! Igen, valamikor a pék forró kemencéjében - amikor már nem sütött kenyeret - ott készült szombat délelőttre a sólet. Sajnos, manapság már ez sincs így. Lang úr, hogyan értékelné, önmagával csevegve, a saját életét? Az én életembe minden körülmény beleszólt, ami közel hetven esztendő alatt itt, Közép-Európában lejátszódott. Mert én is túlélő vagyok. Kétévesen Budapesten a járványkórházba kerültem sarlachhal és középfülgyulladással. A személyzet kiírta az ajtókra, hogy skarlát és tífusz, a nyilasok így nem mertek bejönni értünk. Megmenekültem, és negyvenhét nyaráig az édesanyám nővére Pesten nevelt, azután pedig a bácsim vett magához. így kerültem Érsekújvárra. A szüléimét a háborúban vesztettem el, a nagyszüleimet sohasem ismertem. Szerencsére ahhoz a generációhoz tartozom, amelyet a túlélők még tanítottak; mi Mózes könyveinek egyes részeit még eredetiben tanultuk olvasni. De a felnőttkorból is akad keserű élményem. Például amikor az én fiam tízévesen, a hetvenes évek második felében, meglátogatta az egyik iskolatársát, annak nagymamája - miután kiderült, hogy a Lang-fiúcska vendégeskedik őnáluk - hirtelen kifakadt: hogyhogy nem égették el ezt a gyereket is Auschwitzban! A fiam, felnőttként, ezt a megrázkódtatást máig ott hordja a lelkében. Gondolom, kár volna, ha beszélgetésünknek ilyen szomorú kicsengése lenne. Egy szemfüles riposzttal szóljunk még inkább arról, vajon a kóser konyha vagy a zsidó humor érdemel nagyobb odafigyelést? A zsidó humor egy sajátos stílusú élcelődés. Lényegében öniróniával van mélyen átitatva, és a szellemes önmagába tekintés adottságával a túlélést segíti, segítette. A kóser konyha, háromezer évvel ezelőtti rálátással, a bizonyos higiéniai előírásokon alapuló racionális étel- és konyhaművészet szabályozása. Persze, nemegyszer előfordul, hogy valaki vállalja, és azt mondja: nem kóser, de jó!