Új Szó, 2011. január (64. évfolyam, 1-24. szám)
2011-01-29 / 23. szám, szombat
24 Szalon ÚJ SZÓ 2011. JANUÁR 29. www.ujszo.com SZALON-KEP Amerikai mintára épült temető az Aranyosmaróti járásban CSANDA GÁBOR A sajtóiroda e heti hírei közt bukkantam rá a címképző erejű tudósításra. Eszerint az aranyosmaróti járásbeli Skýcovon (Kicő), ezen a járási székhelytől 13 kilométerre északra fekvő községben két és fél évnyi fáradozással olyan „amerikás” temetőt létesítettek, melyen csak a fű meg az emléktáblák jelzik, hogy temetőről van szó. A tudósításban megszólal a falu (immár volt) polgármestere, ennek a Milénium 2010 nevű temető gondolatának kiötlője is; nyilatkozatában háromszor fordul elő a 100-as szám. Először is elmondja, hogy ebben a minden tekintetben ritkaságnak számító új temetőben nem lesz helyük a százezerre rúgó márvány emlékműveknek, födémlapoknak és sírkerítéseknek, aztán hogy a kivitelezés összesen százezer euróba került, majd hogy a kicőiek megnyugodhatnak, mert bár a régi temető megtelt, ez az új most száz évre elegendő halottnak biztosít végső nyughelyét. „Kész öröm lesz ott feküdni” - zárja mondókáját. Temetőpárti ember vagyok, temető mellett születtem, tanultam, alapítottam családot, már apám is az volt egyébként, ő kis túlzással a fél életét temetőben élte le (ott olvasott), s (túlzás nélkül) húsz éve ott pihen, szűkebb rokonságomban pedig két ismert temetőszakértő is akad.,Amerikai” temetőt csak filmben és képeken láttam, bár olyan füveset, melyből itt- ott gombaként emelkedik ki egy-egy kis sírkő, a Szepesség- ben többet is. Ezek szabadon kaszálhatok, sőt (némely szepesiben) nem is sűrűn kaszálják őket, így inkább hasonlítanak rétre, semmint golfpályára, a természetbe meg olyan természetesen illeszkednek, ahogyan csak a halottak képesek a földben. Ha foglalkoztatna, hová kerüljenek majd földi maradványaim, ilyes temetőt választanék magamnak, de hát ez nem foglalkoztat. Mindenesetre Amerika-párti vagyok, mert (aszerint, amit olvastam róla) úgy látom, ott mindennek, amit csinálnak, van olyan változata, ami tényleg úgy jó, ahogy van. Például az „amerikás” temetőn még a legkevésbé jó amerikai filmekben is szívesen elidőz a szemem. A kicői atyafiak életében mindenesetre nem ez az első nagy újrakezdés. A sajtóiroda híre után ugyanis megnéztem a világhálón a faluról beszerezhető tudnivalókat, s ezekből kiderül, hogy a második világháborús partizánkodása miatt a németek az összes házát felgyújtották, porig égett szép reneszánsz várkastélya is (Odes- calchi Artúr a 19. század elején még új toronnyal, várárokkal és csapóhíddal toldotta meg; mára a kastélyt ismét felújították), csak a templom maradt meg s az a hat ház, melyben a német katonák laktak. A háború utáni első öt évben kétszázötven új ház épült itt, mind egységesen piros cseréptetős, kocka vagy téglatest alakú, vagyis a skýcovi szlovákság - a néprajzos így mondaná: - építészeti objektumai és településszerkezete nem túl változatos. Gondolom, a történelem edzette lakosság az új temetőt is túl fogja élni: az ötletgazda volt polgármester szavaiból ugyanis kiérezhető, hogy a faluban egyelőre nem mindenki örül az új, atipikus végső nyughelynek. Van viszont, akit már ide temettek (mert a régibe már nem lehet), s akad, aki már megvásárolta magának itt a majdani sírhelyét (a szóban forgó ötletgazda). A friss hír és a település régmúltja után végül képhez is hozzájutottam, így aztán lett összehasonlítási alapom az amerikai amerikás meg a szlovákiai amerikás temető tárgyában. Nos, ez a kicői, bizony, azzal a nagyon praktikus és nagyon divatos piros térkővel van sűrűn kirakva, mely minden jobb házszegélynek (garázsfeljárónak, parkolónak stb.) elengedhetetlen alkotóeleme. A fűnyírással biztosan nem kell majd sokat vesződni. Biztos ami biztos alapon a temető magas betonfallal védett, ennek tetején pedig két sor szögesdrót feszül - ez szintén célszerű, mert nem igazán kellett azon izgulni, hogy az új létesítményt ne bontsa meg a tájkép. Most még egy rövid bekezdés rólam, melyben a temetők iránti rokonszenvemből visszavonok valamicskét. Ha rajtam múlik, nem Kicőn fogom alulról szagolni az ibolyát. Kész öröm lesz nem ott feküdni. A kicői Milénium 2010 nevű temető (Kép: TASR/Henrich Mišovič) NOSZTALGIA Ismeretlen ismerős GRENDEL ÁGOTA Akkor már fél szemmel a fiúkat lestük. Persze, csak titokban, minden lány azt játszotta a többi lány előtt, hogyjobban érdekli a csillagászat vagy a szerves kémia, mint azok a lökött fiúk, akik valóban úgy viselkedtek, mint a lökött fiúk, a hajunkat, copfunkat (már akinek volt, akkoriban jött divatba a rövid, fiús frizura, azon nem volt fogás) ugyan nem tépázták meg, de nem átallották bírókra kelni velünk,- sőt egyszer odáig fajult egy nemek közti párharc, hogy V. Lajost kénytelen voltam úgy fenéken billenteni, hogy csak a lépcső alján állt meg, szerencse, hogy csak fél emelet volt a távolság, kezét-lábát törhette volna, mint a filmekben szokás. De ez nem film volt, hanem maga az élet. Az alapiskolás élet. Egyrészt kezdtük magunkat nagylányoknak és nagyfiúknak érezni, másrészt Pál utcai fiúkat játszottunk, óra alatt csomagocskákat küldtünk egymásnak. Fogtunk egy radírgumit, rárajzoltuk a madzagot mega maslit, aztán megkopogtattuk az előttünk ülő hátát - csöngetni nem volt mivel -, bejelentettük, hogy hölgyem, csomagja érkezett. Amikor átvette az illető a csomagot, akkor súgtuk meg, mi van benne. Például bolhák. Mit tegyen az ember egy csomag bolhával? Először is megpróbálja óvatosan kicsomagolni, nehogy szanaszét ugráljanak. De a bolhákat nem lehet úgy kicsomagolni, hogy szanaszét ne ugráljanak. Ezért aztán össze kell őket csipegetni - ha sikerül. S ha sikerül - miért is ne, elvégre ezek virtuális bolhák, legföljebb az látjaőket, akinek küldték-jön a megtorlás. A megsemmisítés. Elsorvasztásuk, összezsugorítá- suk, megsemmisítésük az utolsó szálig pádon, tenyéren, szoknyán, melyik hová ugrott, melyiket hol sikerült fülön csípni. S ha az utolsó egyeddel is végzett a megajándékozott, gondosan összekészítette a válaszcsomagot, hátrafordult, kopogtatott, a másik kettős átvette a csomagot, aztán megtudta, hogy egy síró csecsemőt rejt a vastag csomagolópapír. Mihez kezd az ember óra alatt egy síró csecsemővel? Azt, amit a karácsonyi babával? Etesse? Itassa? Csomagolja át? Ringassa? Vigye sétálni? Vagy mindezt szép sorjában? Csak nehogy kihívjanak felelni! Hogyan magyarázza meg az ember a tanárnőjének, hogy most nem ér rá, mert az a szerencsétlen aprójószág kisírja a tüdejét?! Ilyenekkel foglalkoztunk, amikor egyszer csak a nyári szünetben kaptam egy képeslapot. Privigyéről érkezett, ahol se kutyám, se macskám, ahová legjobb tudomásom szerint egyik barátnőm sem készült nyaralni. Igazi macskakaparással íródott a szöveg, a hatalmas ákombákomok nem tűntek ismerősnek. Kezdtem virtuálisan, nagyon-nagyon nagy titokban reménykedni, hátha egy ismeretlen lovag, hódoló, aki nem akarja felfedni kilétét, ezért csak egy felismerhetetlen betű az aláírása. Ősszel bevittem a lapot a suliba. Virtuális leforrá- zás: az egyik osztálytársnőm küldte, akit otthon B betűvel kezdődő becenévvel illettek, amiről mi nem tudtunk, s néhányunknak ezzel a rejtélyes kóddal írt. Hiába, a fiúk lököttek, nekik nem jutott eszükbe lapot küldeni. Talán ha copfot növesztettünk volna? SZALON Szerkeszti: Csanda Gábor. Levélcím: Szalon, Új Szó, Lazaretská 12, 811 08 Bratislava 1. Telefon: 02/592 33 447. E-mail: szalon@ujszo.com
