Új Szó, 2011. január (64. évfolyam, 1-24. szám)
2011-01-29 / 23. szám, szombat
Armin Müller-Stahl: „Mára fordult a kocka. Nem színész vagyok, aki néha fest, hanem festő, aki alkalomadtán színészi feladatokat vállal..." www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2011. JANUÁR 29. Szombati vendég 25 Hollywoodban tanult meg angolul, hatvanévesen Hollywoodi évei előtt világszerte ismert német színész volt. Előbb „demokratikus”, aztán „szövetségi”. Páratlan pálya az övé. Hatvanéves koráig nem is beszélt angolul. Ma, túl a nyolcvanon amerikai produkciók jeles szereplője. SZABÓ G. LÁSZLÓ Armin Müller-Stahl, vagy ahogy a tengerentúlon írják: Mueller-Stahl az egykori Észak- Poroszország területén, Tilsit- ben született. A második világháború idején Berlinben tartózkodott a család, Alfréd Müllert, a színész édesapját onnan vitték a keleti frontra. Armin Mueller- Stahl a kettéosztott Németország emblematikus alakja lett, az NDK egyik legnépszerűbb és legmegbecsültebb színésze. Politikai színtéren akkor vált híressé, amikor Wolf Biermannt, a neves előadóművészt „rend- szerellenes tevékenysége” miatt megfosztották állampolgárságától. Az akkor már európai hírű német színész nemtetszésének hangot adva kiállt mellette. Tiltakozása miatt évekre félreállították. Az NDK-ban semmiféle szerepre nem számíthatott. Ötvenévesen Nyugat-Ber- linben kezdte elölről színészi pályáját. A nyolcvanas években magyar és csehszlovák filmekben is játszott. Előbb Simó Sándor Viaduktjában, aztán Miloslav Luther Felejtsétek el Mozartot című opusában, majd Szabó István Redl ezredesében és Gárdos Péter vígjátékában, A heccben. A Costa-Gavras rendezésében készült Zenedobozban mint háborús bűnös Törőcsik Mari partnere volt. Oscar-díjra Scott Higgins filmjében, a Ragyogj!-ban nyújtott alakításáért jelölték. Forgatott már Pozsonyban is, 1997-ben a Peacemaker- ben. Amerikai akciófilm volt, ha jól emlékszem, nukleáris robbanófejekről. Lezárták a Carlton Szálló előtti teret, ott riogatták az embereket. George Clooney egy ezredest játszott a filmben, ön pedig a titokzatos Dmitrij Vertikovot. Nem éppen jelentős film, semmi csoda, bár bukásként sem kell elkönyvelnem. Nagy költségvetésű produkció volt, az biztos. Clooney barátját játszottam, egy KGB-ügynököt, na, ezért látott titokzatosnak. A film harmadik főszereplője Nicole Kidman volt. Hozzá is kötött egy hosszú dialóg. Clooney és Kidman is csak azt ismételgették a közös jelentünkben, hogy „Yes, yes.” Én meg beszéltem, egyfolytában mondtam a magamét, miközben szaporán szedtem a lábam egy piacon. Amikor harmadszor is felvettük a jelenetet, azt hittem, kész, vége, befejeztük. Mimi Leder volt a film rendezője, aki előtte a Vészhelyzetben dolgozott. Ugye, sikerült? - kérdeztem tőle a harmadik nekirugaszkodás után. „Tudod, Armin, az a jó, hogy van pénzünk újra felvenni - felelte. Nicole pedig a kimerültségig búja, és csak akkor boldog, ha már mozdulni sem bír a fáradtságtól.” Na, ez volt a mérvadó számára. Hogy viselte? Rosszul. Már vagy tízszer felvettük a jelenetet, hogy Nicole boldog legyen - én meg boldogtalan -, de ugye, könnyű dolga volt, mert az ő szövege csak any- nyiból állt, hogy yes, yes. A rendező is boldog volt, csak én álltam a kiborulás határán. Profi szülésznek tartom magam, mondtam Miminek a harmadik felvétel után, hogy jobb már akkor sem leszek, ha megfeszülök. Ugyanezt a szöveget egy kocsiban vagy egy bárban is el tudnám mondani, de érzelmileg többet akkor sem vagyok képes belevinni. Meg is rémültem, mire a mondatom végére értem, mert láttam a rendező arcán, hogy „nem is olyan rossz ötlet, meg kellene próbálni”. Úristen, ez képes lesz újraforgatni a jelenetet - futott át az agyamon -, ennek tetszik az ötletem! Nem, nem! - hessegettem el magamtól a gondolatot, jó ez itt is, a piacon. Három héttel később már Berlinben vagyok, amikor megszólal a telefonom. Mit gondol, ki hívott? Nicole Kidman? A rendező! „Armin, felvesz- szük még egyszer azt a bizonyos jelenetet. Van rá pénzünk. Mindent ugyanúgy mondhatsz, csak most egy bárban. Egy amerikai producer úgy látszik, nem ismer lehetetlent. Gyakran kérdezik tőlem, mi a különbség egy európai és egy amerikai forgatásban. Hát ez! Az egyikre több, a másikra kevesebb pénz van. Ezért hiányzik belőlem a csodálat azok iránt, akiknek dollármilliók állnak a rendelkezésükre ahhoz, hogy egy filmet megrendezhessenek. Orson Welles nyüatkozta nagyon régen, hogy két túlértékelt hivatást ismer. A dirigensi az egyik, a rendezői a másik. És tökéletesen igaza volt. A rendező munkája csapatmunka, ezért ma már bárki forgathat. Még az is, akinek semmi köze az egészhez. Amerikában is dolgoztam már olyan rendezőkkel, akik végig, a forgatás első napjától az utolsóig az operatőrre támaszkodtak. Tőle várták a segítséget. Egy nagy költségvetésű produkció négy-öt kamerával dolgozik. A rendező pedig csak annyit mond: „Most próbáljuk meg másképpen.” Okos gondolat, nem? Többre nem is képes. Ezt én rengetegszer megéltem. Ott állt előttem „a nagy hatalmú úr”, és sem a színészhez, sem a technikához nem értett. De van pénz, így van tehetséges vágó, tehetséges jelmez- és díszlettervező, tehetséges operatőr és tehetséges színészgárda, tehát minden téren a lehető legjobbat kapja a rendező, és mert a színész sem akar kínos helyzetbe kerülni, így ő is a maximumot nyújtja, és a végén remek fűm születik. Pénz kérdése az egész. Spielberg nyüatkozta egyszer, hogy száz napot ráhúzott a forgatásra. Nem tudom, igaz-e a történet, de ha igen, én ezt elképesztőnek tartom. Engem nagyon elszomorít. Ennyi pénzt elherdálni! Mindabból, amit most mondott, arra következtetek, hogy egy csöppet sem értékeli túl az amerikai filmrendezőket. Csodáljuk inkább az európai filmeket. A magunk fümjeit. Az én szememben azok sokkal érdekesebbek. Európában különleges alkotások születnek. Ezek igazán művészi produkciók. Amerikában a független filmeseket szeretem. Ők sokkal tehetségesebbek, mint a nagy kasszasikerek létrehozói. Kivételek persze akadnak. Robert de Niro a Dühöngő bikával lett nagy színész. Már a biológiai folyamat is dicséretes, aminek a filmezéshez, a színészi játékhoz az égvilágon semmi köze. Mire gondol? Arra, hogy egy szerep kedvéért" valaki képes meghízni. De ha megnézi Robert de Niro legutóbbi munkáit... nem tudom, nem tudom, melyikre mondaná azt, hogy ez tényleg zseniális alakítás. Engem már egyik filmje sem lelkesít. Dustin Hoff- mannt jobban kedvelem, de róla is hasonló a véleményem. Mindketten túl vannak a csúcson, sebességet váltva jönnek lefelé a dombról. Belefáradtak. Én meg úgy gondolom, épp most kellene beleerősíteniük. Pályájuk vége felé járva. Szóljanak a harsonák! És ne dúrbán, hanem mollban. Könnyű annak, aki zenetudományi tanulmányokat folytatott, és hegedűművésznek tanult. Ki is adott nemrég egy albumot, amelyen Günter Fischer dzsesszzongorista kíséretében a saját szerzeményeit énekli. A zene miatt egyszer ott is akartam hagyni a színházat. A komponálás jobban érdekelt. Zenét szerezni és rajzolni nagyon szeretek. Sokáig azt hittem, hogy ami könnyen és gyorsan megy, abban kevés az érték. Ma már tudom, ez nem így van. Már borotválkozás közben, a tükör előtt is képes vagyok dalokat szerezni. Dúdolgatok magamnak. Nagy szerencsém természetesen, hogy le is tudom kot- tázni. A melódiát ugyanis fel kell jegyezni, ami külön tudomány. Nem elég kitalálni valamit, le is kell írni. De a dallam a komponálás kezdete. Filmzenét komponált már? Csak egyszer. Általában nagy filmekben játszom, amelyekhez adott a zeneszerző. Ő pedig őrzi a munkakörét. Egyébként nem is volt olyan nagy vágyam soha, hogy fümzenét újak. Nem is érzem fontosnak, hogy mindent megmutassak abból, amit tudok. Könnyen gyanússá válik az ember. A közönség nem is nagyon szereti a sokoldalú tehetségeket. Egyetlenegyszer játszottam olyan filmben, amelyben nem volt pénz zeneszerzőre. Leültem a zongorához, és megírtam a dalokat. Szabó István, Andrzej Wajda és Jim Jarmusch mellett a német film fenegyerekével, Rainer Wemer Fassbinderrel is dolgozott. A Lolában és a Veronika Voss vágyakozásában. Fassbinder kivételes rendező volt. Mindenben a végsőkig feszítette a húrokat. Még az erotikában is. Drogozott, biszexuális volt, az élet és a halál határán mozgott. Ha forgattunk, mindig volt valaki, aki reggel odament az ágyához, és meghallgatta, lélegzik-e. Harminchat éves volt, amikor egy nap már nem lélegzett. Nem volt ez drámai elmenetel. Senki sem csodálkozott. Tudtuk, hogy bármikor bekövetkezhet. Angyal is volt, meg ördög is. Lehetett választani, ki mit látott benne. Én az angyalt. Egyértelműen. Bennem az apját szerette. A fivéreivel rossz viszonyban volt. Durván is tudott viselkedni, pedig érzékeny embernek ismerte mindenki. És sokoldalú tehetségnek, kreatív művésznek. „Menj el orvoshoz” - mondtam neki egy napon, amikor már nagyon rosszul nézett ki. „Nem az a fontos, hogy müyen hosszú életet élünk, hanem hogy menynyire tartalmasat” - mondta. Igaza volt. Csak túl korán ment el. Még akkor is, ha harminchat évesen negyvenkét filmet forgatott. Plusz a színdarabok. Nagy alkotó volt, egészen kivételes munkatársakkal. Mint Brecht. Csak hozzá tudom hasonlítani. Ön most már hosszú évek óta fest is amellett, hogy filmekben játszik. És még ír is. Ez tényleg gyanússá teszi. Voltaképpen hány életet él? A festés sokkal korábban jött az életembe, mint a színészet. És ha most újra kezdeném az életet, akkor jóval kevesebb időt fordítanék a színészetre, hogy sokkal többet festhessek. Bár mára fordult a kocka. Nem színész vagyok, aki néha fest, hanem festő, aki alkalomadtán színészi feladatokat vállal. Régen volt is egy naplóm, amelyben nem bejegyzések voltak, hanem „befestések”. Szavak helyett képek. A rajz, a festmény ugyanis olyan, mint a fénykép. Ecsettel sokkal többet el tudok mondani, műit szavakkal. Színészként, ha színpadon játszik, figyeli a nézők arcát, reagálását. A saját képei kiállításán ugyanezt teszi? Nem. Soha. Az könnyen félrevezetne. Egy idő után esedeg már csak olyat festenék, amit elvárnak tőlem. Ami tetszik az embereknek. Kiszolgálnám az ízlésüket. Az nagyon veszélyes lépés lenne. Mintha eladásra festenék. Én pedig nem szándékozom mást festeni, csak ami belőlem jön. A színeket is én választom meg. A nézők általában a napkelte és a napnyugta szüleit szeretik. De vannak szürke színek is, nemcsak élénkek. Meg piszkos színek is. Ha például egy ismert zeneszerző portréján dolgozom, a zenéjét próbálom belevinni az arcába. Ahhoz viszont bele kell látnom a fejébe, a szívébe. Néha sikerül, néha nem. Ami nagyon érdekes: ha úgy érzem, valami sikerült, másoktól épp az ellenkezőjét hallom. És fordítva. Ezért aztán nem egy kész mű előtt elbizonytalanodom. Ott állok egy határon, és nem tudom, tetszeni fog- e a kép, vagy sem. De ha festés közben azzal foglalkoznék, mivel és hogyan tudnék megfelelni a közönség igényeinek és ízlésének, akkor alighanem mást sem festenék, csak virágkosarakat és őszi tájképeket. De azért beleolvas olykorolykor a kiállítás vendégkönyvébe? Nagyon kedvesek az emberek. Még akkor is, ha azt írják: „Szülészként jobban szeretem.” Pedig nincs nagy különbség a színészet és a festészet között. Ugyanabból a forrásból táplálkoznak. Az energia nálam is ugyanaz, akár üok, akár festek, akár játszom, akár zenélek. Bár az üás bizonyos szempontból nehezebb. Az a fejben születik. A festészetben és a zenében, akárcsak a színjátszásban, az érzelmeké a főszerep. Egy dupla szaltónál természetesen jobban kell koncentrálni, műit az üás során, ehhez kétség nem férhet. Ha írok, előbb lámom kell a cselekmény vázát, utána már csak játszom az anyaggal. Hány regényt írt eddig? Nyolcat. Az mind megjelent? Igen. De vannak kiadatian regényeim is. Nem tudom, müyen sorsra jutnak, egyelőre éreden- nek érzem őket. Ezekről a dolgokról nem is szeretek beszélni, mert úgy gondolom: ha minden tervemről töredelmesen beszámolnék, senki sem szeretne már megtudni rólam semmit. Nem az a célom, hogy halhatatian legyek, de az embernek nem fontos mindent kimondania, a végsőkig kitárulkoznia. Emlékszik még élete első komoly döntésére? Letettem a hegedűt, és a színészet felé fordultam. Miért? Ezzel akartam megajándékozni apámat, aki banki alkalmazott volt. 1945. május elsején, amikor még csak tizenöt éves voltam, lelőtték a németek. Elege volt a háborúból, elítélte a sok pusztítást, gyilkolást. Jött haza a családjához, már csak húsz küométemyüe volt tőlünk, amikor lelőtték. Schönbergben találták meg a holttestét. Néha álmodok róla. Negyvenhat éves volt, amikor meghalt. Álmomban én vagyok az apám, ő pedig a fiam. Kérdéseket tesz fel, és én mindegyikre válaszolok. Aztán felébredek, és egyeden válaszra sem emlékszem. Egyvalamit viszont tudok: apám mindig színész akart lenni. Érte, miatta választottam ezt a pályát.
