Új Szó, 2011. január (64. évfolyam, 1-24. szám)

2011-01-29 / 23. szám, szombat

SZALON

2011. január 29., szombat______________________________________________________________________________________________________5. évfolyam, 4. szám

Balázs Zoltán rendezőként megdöbbentette, kétségbe ejtette és elvarázsolta a nyitrai színészeket

Nem akarok mindenáron színházat csinálni

Balázs Zoltán (A szerző archívumából)

Nyitrán rendezett az elmúlt hetekben a magyar- országi színjátszás fenegyereke, a Maladype Színház vezetője, Balázs Zoltán. Az egész társulatot felkavarta kirobbanó energiája, fékezhetetlen szabadságvágya, lehetetlent nem ismerő fantáziája.

VRABEC MÁRIA

Olyasmit tapasztaltak meg vele a nyitrai színészek, amiben a honi konzervatív kőszínházi viszonyok között talán még soha nem volt részük. Azt, hogy az előadás már az első próbán elkezdődik, és a próba az utolsó előadással sem ér véget, mert a lényeg a játék maga.

Arnold Wesker Konyha című darabját vitte színre, ez volt a mű szlovákiai ősbemutatója. Az ötvenes évek végén, amikor a szerző megírta, úgy értelmezték, hogy a dolgozók kiszolgáltatottságáról szól, később inkább az emberi viszonyok alakulását láttatták általa - sokszor kiélezett formában - a rendezők. Önhöz melyik megközeb'tés áll közelebb?

Én a Konyhát elsősorban olyan darabnak tartom, amely összehozza a társulatot, mert a színészeknek nagyon egymásra kell hangolódniuk. A túlmagyarázott mondanivalónál sokkal jobban érdekel az a fantasztikus összjáték, amire ebben a darabban szükség van. Olyan az egész, mint egy báli forgatag, jönnek-mennek az emberek, szólnak egymáshoz, vagy szótlanul végzik a dolgukat, de közben bennük és körülöttük is folyton történik valami. Rendezői szempontból ebben a darabban az a legizgalmasabb kihívás, hogyan lehet elérni, hogy a színpadon párhuzamosan történjenek dolgok, és mindegyik cselekmény egyenértékű legyen. Az életben sincs úgy, hogy ketten beszélgetnek, miközben körülöttük nem történik semmi - márpedig én az életszerű színházat szeretem.

Ez a sok párhuzamos történés a színészektől és a nézőktől is megosztott figyelmet kíván, fokozottan igénybe veszi őket.

A nézőket egyáltalán nem féltem. Naponta mindenki megéli, hogy miközben szerel valamit vagy a rántást kavarja, telefonál, fél szemmel a gyerekre figyel és azon gondolkodik, mit kell még aznap elintéznie. A jó színház számomra nem azt a fajta pihenést jelenti, hogy az ember hátradől és elalszik, hanem azt, hogy észrevétlenül mozgatják meg az agytekervé- nyeit, a figyelmét valamilyen

témára összpontosítják, az érzelmeire vannak hatással. A Konyha ilyen szempontból fantasztikus alapanyag, mert az egész univerzum benne van. Egy-egy új jövevény üstökösként csapódik be, hogy felkavarja a megállapodott viszonyokat, és egyszer csak telítődik az a bizonyos pohár. Aztán összedől a régi világrend, és új épül fel, ez így volt a történelem folyamán mindig, és így van a mai napig is minden közösségben, amelyet erős külső hatás ér.

Az Ön munkamódszere is ilyen erős hatás lehetett a nyitrai társulat számára.

Ezt érzékeltem. Nem úgy dolgozom, ahogy a rendezőktől megszokták, hogy az első héten olvasunk, aztán jeleneteket próbálunk, és hétről hétre adott, meddig kell eljutnunk. Játékokkal, célzott foglalkozásokkal kezdem, és csak amikor látom, hogy összehangolódott a csapat, akkor kezdem el építeni a darabot. Természetesen nekem az elejétől tudnom kell, mit akarok, nem úgy működik a dolog, hogy na, mutassanak valamit a színészek, aztán majd összerakjuk, mert ők nem látnak egészben. A bemutató előtt négy nappal játszottuk el először elejétől a végéig a darabot, amitől a szereplők eléggé frusztráltak voltak, de aztán maguk is meglepődtek, menynyire összeállt az a sok mozaik, amit addig csináltunk. Ez más, mint amiben eddig részük volt, teljesen szabad gondolkodást igényel, de akiben ott van még az igazi játékos színész, az nagyon tudja élvezni. A munkát, amit el kell végezni egy darabbal, itt sem spóroljuk meg, az a rendező dolga. De azt a pluszt, amitől egy előadásnak lelke van, azt a színész személyisége adja hozzá, amit fel kell szabadítani.

Ha magyarországi rendezők dolgoznak a szlovákiai színházakban, mindig ugyanaz a forgatókönyv. A színészek először megdöbbennek, mit akarnak tőlük, aztán kétségbeesnek, lesz-e ebből valami, majd elkezdik élvezni, és a végén évekig emlegetik, micsoda élmény volt együtt dolgozni. Nyitrán is végigjárták ezeket a stációkat?

A döbbenet, a kétségbeesés és az élvezet megvolt, remélem, az élmény is meglesz. Jó volt együtt, nyugodt körülmények között dolgoztunk, és ennek örülök, mert nem szeretem a stresszt, az idegességet. A játékot szeretem és azt, ha ebben partnereim a színészek. Nem baj, ha nem tudják azonnal megcsinálni, amit kérek, a keresés a legizgalmasabb. Érdekes módon itt is az idősebb színészek voltak a rugalmasabbak, érdeklődőbbek, nyitottabbak. A fiatalabbak mintha félnének attól, hogy meg kell felelniük, és ezért úgy védekeznek, hogy támadnak. Régen még pontosságra, figyelemre, összjátékra tanították a színészeket, arra, hogy mindenki a maga részét tegye a dominóba, de ne feledje, hogy majd együtt dől le az egész. A fiatalok az egyéni érvényesülésre, a sikerre hajtanak, és ettől a színpadon is magányosak, mert csak magukra figyelnek, egyedül játszanak. Márpedig ha a színpadon a színészek között nem történik semmi, akkor hogyan várhatnánk el, hogy a színészek és a nézők között létrejöjjön valami?

Egy interjúban mondta, hogy legszívesebben minden darabot addig próbálna, amíg nem érzi úgy, hogy kész. Lehetséges ez egy színházban?

A Maladypében, amely a saját társulatom, megengedem magamnak. De ide el kell jutni a színészekkel is, tízéves munka van abban, hogy közös nyelvet beszélünk. Most az évfordulóra Dante Poklával készülünk, és a későbbiekben szeretnénk bemutatni az egész trilógiát, tehát

a Purgatóriumot és a Mennyországot is. Amikor együtt dolgozunk, nem is tudom, hogy minek örülök jobban: annak, hogy ilyen jó már a csapat, vagy annak, hogy még mindig van hová fejlődnünk, vannak ötleteink és tartalékaink. Ha vendégrendezek, akkor csak ízelítőt kapnak ebből a színészek, és az ő mohóságukon, igényességükön múlik, hogy a későbbi munkáikban mit hasznosítanak belőle.

Szeretnek, akarnak a Maladype tagjai mással dolgozni, vagy megfordítva a dolgot, tudnak velük bánni más rendezők?

De még mennyire, hogy igen! Cél is, hogy dolgozzunk másokkal, mert jó, ha új impulzusok érnek. Jó színházat akarunk csinálni és együtt akarjuk csinálni, de ez nem jelenti azt, hogy egymáshoz vagyunk láncolva. Nem attól érdekes a társulat, hogy sülve-főve együtt vagyunk, hanem attól, hogy nagyon nyitottak vagyunk egymás és a közönség felé is.

Az Übü királyt végig a közönség előtt próbálták, ilyesmire talán még Magyar- országon sem volt példa. Könnyen ráálltak a színészek?

Nem volt könnyű, és nem is lehetett mindenkivel megcsinálni. A klasszikus színészt nem arra nevelték, hogy a próbálkozásait, hibáit és az útkereséseit megmutassa a közönségnek. Ez hatalmas kiszolgáltatottság, olyan, mintha az ember meztelenre vetkőzne a nyilvánosság előtt. Amikor odáig eljut, hogy ezt felvállalja, akkor rájön az ízére, miért jó, ha magán a játékon kívül már nem játszik meg semmit, nem akarja a nézőt meghódítani, csak önmagát adja. Néha esetlen, néha tehetségtelen, de mindig jó, mert igazi.

Azt az igaziságot meg lehet őrizni a rutinon és a megszokáson túl a sokadik előadáson is?

Persze, főleg úgy, hogy mindig változtatunk. Nincs két egyforma előadásunk, rengeteget improvizálunk. Az Übü királyban például újságokból játszanak a fiúk, és nem tudják, milyen újsághír kerül aznap a kezükbe. A Platonovban végig bi- liárdoznak, nem lehet előre tudni, betalál-e a golyó, a Leon- ce és Lénából pedig már száz változatunk van. Ehhez nagyon frissen kell tartanunk a színész agyát, azt pedig csak akkor lehet, ha a régi rendek szabta korlátok helyett szabadságot adunk neki.

A színművészeti főiskolán Önt is a klasszikus felfogás szerint oktatták. Honnan ez a hatalmas szabadságvágy?

Kolozsvárról származom, gyerekként nagy trauma volt számomra, amikor a szüleim

úgy döntöttek, hogy áttelepszünk Magyarországra. Minden ottmaradt, a házunk, a rokonok, a barátaim. Akkor fogalmazódott meg bennem, hogy én annyi mindent elveszítettem, hogy már nincs mit veszítenem, és ez felszabadított. Végigstoppoltam Európát, szívtam magamba a sokféle benyomást, majd amikor eldöntöttem, hogy sztoházzal akarok foglalkozni, nemcsak Budapesten, hanem Párizsban is elvégeztem a színművészetit. Ott nem oktattak a tanárok, hanem beszélgettek, vitatkoztak velünk, kíváncsiak voltak a véleményünkre. Ezt nagyon élveztem, de tudtam, hogy arra a biztos szakmai alapra is szükségem van, amit Budapesten kaphatok. Úgyis rajtam múlik, hogy mit használok fel és a kétféle megközelítésből hogyan alakítok ki egy harmadikat, a sajátomat.

A Maladypét az Ön akarata hozta létre?

Dehogy akartam én társulatot! Már akkor is tudtam, mennyi gond van vele. Negyedéves voltam a főiskolán, amikor megkeresett egy Drágán Risz- tics nevű szerb figura, hogy ő cigány színházat csinálna Magyarországon, és Ionesco mindenhol megbukott abszurd darabját, a Behódolást mutatná be. Akkora képtelenségnek tűnt a dolog, hogy megtetszett és vállaltam. Bugyirózsaszín falak között mutattam be a Roma Parlamentben, akkora volt a siker, hogy a plafont döngették. Utána jött a Bolondok iskolája, ugyanezzel a magam verbuválta csapattal, ugyanilyen sikerrel, és innen kezdve egyértelmű volt, hogy nekünk együtt kell maradnunk. Pedig én soha nem akartam sem színész, sem rendező, pláne nem társulatvezető lenni, csak cirkuszi bohóc. Mivel nemesi családból származom, ez elképzelhetetlen volt. Amikor hatévesen elszöktem egy vándorcirkusszal és a nagyapám a rendőrséggel visszahozatott, egy hónapig nem beszéltem vele. Máig megfájdul a szívem, ha bohócot látok, mert a lelkem mélyén az vagyok.

De amikor az ember színpadon vagy próba közben látja, egyáltalán nem érzi úgy, hogy kényszerpályán van.

Nem, mert engem felszabadít, hogy a színházat nem akartam olyan nagyon és nem ragaszkodom hozzá mindenáron. Teljes erőbedobással csinálom, de csak amíg úgy csinálhatom, ahogy nekem tetszik. Nem kell alkalmazkodnom, kuncsorognom, ha hívnak valahová, akkor én diktálok, én választok szereplőket, és ha nem tehetem meg, inkább nem megyek. Ha pedig egyszer úgy látom, hogy már nem megy vagy mások nem akarják, akkor könnyű szívvel fogom otthagyni.