Új Szó, 2011. január (64. évfolyam, 1-24. szám)
2011-01-25 / 19. szám, kedd
www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2011. JANUÁR 25. Keddi faggató 19 Gombík Róbert: Szlovákiában sokan talán napjainkig sem tudatosítják, hogy a Charta 77 már 1989 novemberének hangütése volt Szabadok vagyunk - de jobbak is? (Somogyi Tibor felvétele Harmincnégy éve, 1977 januárjában került nyilvánosságra a Charta 77, az az ellenzéki nyilatkozat, amely az akkori Csehszlovákiában az emberi és polgári jogok sorozatos megsértéséről, azok érvényesíthetőségének alapvető fontosságáról szólt. MIKLÓSI PÉTER Válaszképpen a kommunista hatalom politikai hajótöröttek s önjelöltek államellenes, demagóg, gyalázkodó förmedvé- nyéről beszélt, és a korabeli szóhasználattal úton-útfélen azt kolportálta, hogy a eltartások 1968 után egy újabb ellen- forradalmi kaland magvait akaiják elhinteni; ezzel káoszba, bizonytalanságba sodorni a sziklaszilárd szocialista rendszert. Szlovákiai magyarként Gombík Róbert atya csatlakozott elsőként a dokumentumhoz - abban az időben Szencen volt káplán. Egy szűk esztendő híján három és fél évtizeddel később, ugyancsak egy januári napon a szentpéteri plébánián beszélgetünk. Mit jelent Ön számára az imádság? Nekem mindent. Az imádság a legfontosabb az életemben. Mert Istentől várom a segítséget, neki adok hálát, tőle kérek bocsánatot, ha elszúrtam valamit. Az imádság az vigasztalás, és egyúttal erőforrás, amivel megértés jár: az élet, a nehézségeink, az örömeink mélyebb gyökereinek a megértése. Ebbe a hitbe kapaszkodom. S a hit ereje, az változik az élet gördítette akadályok, a hétköznapi események sodrában? Ha visszanézek az életemre, előfordult, hogy a küzdelmes időszakokban, a nyomasztó órákban elkeseredtem. De a hit mindig erőt adott, fölülkerekedett. Ez komoly hatással van az életemre, ez személyes hitéletemnek egy-egy új tapasztalata. Mikor érezte nyomasztónak az életet? Amikor a Charta aláírását követő esztendőben, 1978 tavaszán megvonták tőlem a papi hivatás gyakorlásához szóló engedélyt. Ez nagyon nehéz időszaka volt az életemnek, hiszen bő három és fél évig bárminő munka és esély nélkül tengődtem. Netán mások jóindulatára volt ráutalva? Szinte teljesen. Elsősorban a szenei hívők segítettek, volt például két család, ahol rendszeresen enni kaptam. Az ügyeletes hatalom nem minősítette ezt munkakerülésnek, sőt közveszélyes munkakerülésnek? Az akkori rendszer büntetőtörvénykönyve ismerte ezt az akár retorziókkal is járó kategóriát... Tény, több alkalommal behívattak, faggatództak. Ilyenkor azt mondtam, hogy járom a természetet, gyógynövényeket gyűjtök, azokat értékesítem, és abból élek. Elhitték-e, nem tudom, de bevenni bevették ezt a mesketét. Ha egy fiatal káplán ennyire szorult helyzetbe kerül, nem az a logikus, hogy az egyház köreiben keres segítséget? De igen. Föl is kerestem Gábris püspök urat, hogy a püspökségen alkalmazzon kertészként, sofőrként, akár takarítóként, mindegy miként. Azt felelte: ez nehezebb, mintha a hivatásom gyakorlásához akarnám visszaszerezni az állam- hatalom engedélyét. Egy más alkalommal pedig - a Chartát szintén aláíró Marián Zajíček bazini paptársammal együtt - heves szemrehányást kaptunk tőle, hogy miért csatlakoztunk, ráadásul az elsők között a nyilatkozathoz; hogy előbb- utóbb férgekként fognak széttaposni bennünket. Indulatos haragjában ott a földön meg is mutatta a lábával, milyen sors vár ránk. Mindez egy kicsit megdöbbentett, mert világossá vált előttem, hogy nyilván tényleg nem kellek sehol. A lelkében ott a tüske mindmáig? Erre nehéz válaszolni. Hazudnék, ha tagadnám: akkoriban munkált bennem egy kis keserűség, hogy az egyház is elfordult tőlem, pont a legbonyolultabb helyzetben hagyott cserben. De az imádság, mint mondtam, az vigasztalás és erőforrás. Ezt úgy tudtam fokozatosan feldolgozni magamban, hogy igyekeztem az egyházi elöljárókat is megérteni, hiszen akkor még a múlt század hetvenes-nyolcvanas éveit, a vaskalapos kommunizmus szigorát éltük. És mivel emberként én szintén tele vagyok gyarlósággal, könnyebben megértettem egyházi feljebbvalóim helyzetét is; s egy idő múltán nem nehezteltem tovább. Egy 28 éves szenei káplánnak mi adta a fellobbanást, hogy aláírja a Charta 77-et? E nyilatkozat kezdeményezői, eíső aláírói részint idősebbek voltak, részint a „eltartások” keresték a kapcsolatot egymással, és nem rendhagyó módon a leendő aláírók a szóban forgó dokumentum szóvivőit! Ehhez az elhatározáshoz, talán épp a családi neveltetésem révén, egyszerűen bennem volt a késztetés. És gondolkodásomban bizonyosan közrejátszott a vallás is, hiszen Jézus szintén a szabadság érdekében cselekedett. Bántott, hogy a hitélet dolgában különösen erős volt a társadalmi elnyomás, ami a papságot duplán sújtotta. Lépten-nyo- mon korlátokba ütköztünk, hiányoztak az imakönyvek, a vallási tárgyú irodalom, sok mindent külföldről kellett becsempészni. Rendben. Mégse vegye sértésnek: egy fiatalka szenei káplán hogyan értesül a Chartáról, a Prágában történtekről, az állambiztonsági szervek által ott eszközölt letartóztatásokról? A Szabad Európa meg az Amerika Hangja rádiókból. És a Charta szerzői ellen indított hecckampányból, aminek első tetőpontja egy, az akkoriban még Csehszlovák Televízióban 1977. január 9-én sugárzott műsor volt, amelyben gátlástalanul záporoztak a vad rágalmak a Charta első 242 aláírójának fejére. A tévé elvakult dühében még az ellenzéki író, Pavel Kohout lakcímét is beját- szotta, megmutatva azt az épületet, ami akkoriban egyben Svájc prágai nagykövetségének székhelye volt. Szénéről még aznap este átugrottam Bazinba Marián Zajíčekhez, és eldöntöttük, hogy felmegyünk Prágába. Pár nappal később, egy sűrű havazás miatt kalandos éjszakai utazás után be is csöngettünk az íróhoz. Ő annak dacára, hogy számára két vadidegen alak voltunk, kedvesen fogadott. Aránylag hosszan elbeszélgettünk a lakásán, hazaindulás előtt megkaptuk a Charta 77 szövegét és Jan Patočka, Václav Benda, Ludvík Vaculík s mások nevével ellátott dokumentumokat. Otthon ezután valóban mozgalmas hetek következtek. Sokszorosítottuk és a számunkra megbízható paptestvéreknek, egyéb másként gondolkodóknak szétküldtük ezeket a szövegeket. A hatóságok megtévesztéseképpen a saját címünkre is postáztunk ilyen levelet, de a titkosrendőrség rájött a turpisságra, mert ahogy a paptársaink, úgy mi sem kaptuk meg ezeket a küldeményeket. A prédikációinkban, a hívőkkel való napi beszélgetéseinkben viszont ott volt a Charta szellemisége. E dokumentum aláírásának ténye Gombík Róbert és Marián Zajíček nevéhez fűződőén milyen dátumhoz köthető? Zajíček 1977 májusában írta alá, én néhány héttel később. A nyilatkozat prágai szóvivői viszont pár hónapig még késleltették a mi aláírásaink nyüvá- nosságra hozatalát. Talán védelmezni akartak bennünket. Nem inkább próbára tenni? Az sem kizárt, hiszen valóban fiatalok voltunk. De akárhogy történt, 1978, február 28-án jött a feketeleves: reggel mind nálam, mind Marián Zajíčeknél megálltak a hírhedt rendőrségi Volga személyautók, tüzetes házkutatást tartottak, azután elvittek. Először rendőrségi őrizetbe vettek bennünket, majd a pozsonyi „justičák”, tehát az ismert bírósági palota cellájába kerültünk. Ügyvédi védelmünket Ján Čarnogurský vállalta. Már előkészületben volt az ellenünk folyó eljárás keretében a tárgyalás, amikor a sorozatos négy-öt órás kihallgatások után ügyünket váratlanul a fiókba süllyesztették, az iratainkat pedig átirányították Prágába. Csupán utólag tudtuk meg, hogy Gustáv Husák államfő és pártfőtitkár napokkal korábban a Német Szövetségi Köztársaságban járt, ahol kijelentette: a Charta ürügyén soha senki nem volt és nincs is börtönben. Mivel az ellenünk készülő perről a nemzetközi emberjogi szervezetek is tudtak, így egyik napról a másikra szabadulhattunk! Nyilván nem akartak belőlünk mártírokat faragni. Én viszont újabb bizonyságát szereztem annak, hogy van Isten. Atya, ne vegye bosszantásnak, de ezek után, laikusként, kétszeresen is elvárnám, hogy az egyház védelmet nyújtson Önöknek, hogy kiáll az igaz ügy mellett, és szembefordul a pokollal... Én is ezt tenném, illetve felelős egyházi méltóságként akkoriban is nyilván így cselekedtem volna. Viszont tény, hogy azokban az időkben az egyház még nem hitt a Charta erejében, társadalmi üzenetének megvalósulásában. Sajnos, Szlovákiában különösképpen nem. Itt sokan talán még napjainkig sem tudatosítják, hogy a Charta 77 lényegében már 1989 novemberének hangütése volt, ami az egyházaknak is meghozta a talpra állás esélyét. Szlovákiában ’89 előtt valóban más volt a társadalmi légkör, mint a cseh és morva országrészekben. Olyannyira, hogy a Charta szlovákiai aláírói sem tartottak egymással szorosabb kapcsolatot. Úgy hírlik, például Ön sem találkozott Duray Miklóssal, aki a nyolcvanas évek első felében csatlakozott a nyilatkozathoz. Nézze, valóban akadozott, de objektiven is nehézkes volt a szélesebb körű kapcsolattartás. A hatalom örökösen figyelt bennünket. Példaként csak hadd említsem meg azt az esetet, amikor 1978 tavaszán Marián Zajíčekkel levelet írtunk a vatikáni bíborosnak. Ezt a borítékot ismerőseink révén Magyarországon adtuk postára, de a levél így sem jutott el a címzetthez, hanem Pozsonyban a titkosrendőrség asztalán landolt. Gondolja, hogy a Vatikán eljárt volna az ügyükben? Ma már nincsenek illúzióim... Talán, inkább csak üzenni akartunk, hogy itt vagyunk, hogy így gondolkodunk. Mások vagyunk. Hogy titokban, egy társalgóasztalnál térdelve, olykor könnyezve misézünk. Mikor, mi tette lehetővé, hogy újra papként folytathassa hivatását? Göröngyös út vezetett addig, amíg 1985-ben Burián László esperes úr kijárta nekem, hogy Szőgyénben káplánként működhettem nála. A közbeeső években voltam segédmunkás építkezéseken, sokáig beteg a nagylégi szanatóriumban, portás a szenei tavak strandján, kisegítő a kempingben, és voltam anyagbeszerző Pozsonyban, a Vazov utcai gimnáziumban. Ez utóbbi időszakban Silvester Krčméry és František Mikloško révén bekapcsolódhattam a hatvanas évek végén alakult földalatti egyház munkájába. Ékkor újra megtaláltam a magam belső harmóniáját. Mindmáig vannak pillanataim, hogy eszembe jut: ha egészen a rendszerváltásig a földalatti egyház kötelékében maradok, akkor ki tudja, talán még teljesebb lenne az életem. Amikor leültünk beszélgetni, Ön figyelmeztetett: Önhöz bármikor bárki becsöngethet; engem se zavarjon hát, ha esetleg félbe kell hagynunk a beszélgetést. Mondjuk, hogy tanácsot adjon valakinek. Ahogy értesültem, Szentpé- teren mindig tisztelték, becsben tartották a papokat. Ezért amikor szeptemberben idehelyeztek, nyilvánosan kijelentettem: velem mindenkor, mindenről lehet beszélni. Nálam nincs tabu. Én pap vagyok, és segíteni akarok. Előfordult már, hogy nem tudott segítséget nyújtani? Nem. Jön a tanács felülről, Istentől, ezt világosan érezni. Bő húsz évvel a rendszer- váltás után jobbak vagyunk, és szebb, kiegyensúlyozottabb világban élünk? Nem. Az első tíz esztendőben annak örvendtünk, hogy elnyertük a szabadságunkat, a rákövetkező tíz évben viszont a szabadság egy részét egy di- ribdarab jólétre akartuk váltani. Gyanítom, hogy az egyéni érzelmeink annyira túlsúlyba kerültek, hogy az emberek manapság szinte semmit nem hajlandók megtenni, feláldozni a mások érdekében. Ezért szorulnak mostanában egyre többen a társadalom peremére. A minap egyik paptársa nyilatkozatát olvastam. Eszerint: jobb ateistaként a néma istenvárás, semmint az illúziók és utópiák képmutató, divatra épülő vallásossága! Ez igaz. Bár nem axióma- szerűen, hiszen a valóság jóval árnyaltabb. A vallásosságom nem azt jelenti, hogy illúziókban élnék. A hit velejárója az életnek, távolról sem elég csak templomba járni, de még pusztán imádkozni sem. Több kell ennél. Rádöbbenni, hogy Isten számunkra tapasztalat. Atya, a verebek azt csiripelték, hogy különösen Koncz Zsuzsa dalait szereti. Említsen egyet a művésznő dalcímei közül! Ha én rózsa lennék... Miért épp ez? Mert nyitott vagyok mindenki előtt. Mindenkit tisztelni akarok, és szeretetre tanítani.
