Új Szó, 2011. január (64. évfolyam, 1-24. szám)
2011-01-18 / 13. szám, kedd
www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2011. JANUÁR 18. Keddi faggató 19 Bordás Sándor: Már az öngyilkosság gondolatának merő említése is segélykérés, mellyel a környezetének üzen az ember, hogy vegyék őt észre Menekülés a halálba, vagy rövidzárlat? A legtöbb öngyilkosság és öngyilkossági kísérlet, a statisztikák szerint, januártól áprilisig történik. Az Eurostat adatai alapján például 2006-ban az Európai Unió tagországaiban 58 ezer ember dobta el magától az életet, ugyanakkor a közlekedési balesetek áldozatainak száma „csak” valamivel több, mint ötvenezer volt. MIKLÓSI PÉTER A hazai statisztikák szerint Szlovákiában 2007-ben 490, a rákövetkező esztendőben 631 személy lett öngyilkos. A halálba menekvés indokairól és a segélykérő tünetek meglátásának szerepéről Bordás Sándor pszichológussal, egyetemi tanárral „stílszerűen”: egy lehangolóan ködös, esős, szomorkás szombat délután beszélgetünk. Az öngyilkosság fölösleges halál? Ez nagyon nehéz kérdés. Nehéz? Épp egy pszichológussal társalogva? Az, mert a vélemények erősen megoszlanak, olykor akár homlokegyenest szemben is állhatnak egymással. Egyesek szerint az öngyilkosság nagyon gyáva tett. Mások viszont azt mondják, hogy eleve csoda, ha valakiben megvan a bátorság az elkövetéséhez. Arról már nem is szólva, hogy az önpusztításról kultúránként eltérő vélekedés a jellemző. Hadd említsem például a japán társadalmi kultúrát, amelyben a harakiri hagyományosan nagy és komoly tettnek számított... Én azt vallom, hogy az öngyilkosság egy nagyon bajos szituációba kerülő ember magatartása, reagálása egy meghatározott élethelyzetben. Nyilván olyasvalakié, aki már korábban is adott jelzéseket a környezetének, hogy vegyék őt észre, hiszen igen szenved, szorong, és akár az öngyilkosság felé sodródhat. Épp ezeket az egyre sokasodó üzeneteket kellene meglátnia a környezetnek, hogy megakadályozza az illető előbb-utóbb elkövetett öngyilkosságát. Vagy annak kísérletét. De hisz a környezetet laikusok alkotják. Ők aligha alkalmasak az avatott Jelfogásra”. Tévedés! Ahhoz nem kell okvetlenül orvosnak, pszichológusnak lenni, hogy bárki a környezetében, a családjában észrevegye a másik ember egyfajta bezárkózását, a depresszióit, lelki sikolyait. Tény, utólag a közbeszéd többnyire csak úgy tartja: öngyilkos lett, mert faképnél hagyta a férje, elhagyta a felesége. Ezzel szemben a teljes valóság, hogy az öngyilkosság egy-egy hosszabban mutatkozó beszűkülési folyamat végkifejlete, amelynek akár egy látszólagos apróság is lehet a hirtelen adódó kiváltó oka. Mondjuk, tényleg pusztán annyi, hogy az előtörténet kudarcai után az illető véletlenül lever egy vázát. Ennyi elég lenne, hogy eleméssze magát? Sajnos. Az egészséges gondolatmenetű ember hozza a söprűt, a kislapátot, és fölsöpri az egyébként szerencsét hozó cserepeket. Ám aki huzamosabb ideje szorong, akiben hovatovább csak gyülemlik a kudarcok sorozata, tele van ön- marcangolással, s mindennek tetejébe még akaratlanul azt a vázát is lesodorja az asztalról - akkor tudatának beszűkült percében bizony végezhet magával. Ez a realitások előli menekülés, vagy a megoldás? A megoldás. Abban a pillanatban az ő számára ez a megoldás. Bár ennek nagyon összetett, még a távolabbi múltba nyúló háttere is lehet. Hogy például az ő családjában több generáció távlatában ez a konfliktusmegoldás eszköze. Mondjuk már a nagyapa is úgy oldotta meg a halmozódó problémáit, hogy megölte magát. Mostanában azért váratlanul sok olyan esetről hallani, ahol az egyén végzetes döntése, legalábbis látszólagosan, különösebb előzmények nélküli. Ráadásul fiatalon! Ha úgy tetszik, ő kezdi a sort... Ha a családi szálakat vizsgálva nem fordult elő ilyesmi, akkor az okokat a társadalmi rendszeren belül kell keresni. Ennek a nézőpontnak Emil Dürkheim francia szociológus volt az első jelentősebb kutatója. Az ő vizsgálódásai bizonyították, hogy a gazdasági válságok idején megnő az öngyilkosságok száma. Ez az életek eldobásához vezető drámai elAz önelveszejtés legtöbb kísérletét a nők követik el, viszont az adatokat számszerűsítve a férfiak halnak meg többen. határozások másik vonala, a társadalmi gondokra való reagálás. Persze, az ilyen okokból történő esetek zömét is megelőzi az az időszak, amikor a bajba jutott, az eladósodott, a munkahelyéről kidobott vagy a vállalkozásaiban csődbe jutott személy még nem tudja: valóban elköveti későbbi végzetes tettét, de a szorongó félelem és a ‘beszűkülés folyamatának egyszer kimondott, másszor néma segélykiáltásaival már egyre sűrűbben szól a környezetének, hogy itt vagyok, segítsetek rajtam! Ha én vagyok a család, a szomszéd, a kolléga, a szemlélődő társadalom, milyen előjelekre kellene fölfigyelnem? Elsősorban egyfajta hangulatváltást, depressziókba hajló befelé fordulást, az emberi kapcsolatok leépülési folyamatát, a negatív érzések egyre tartósabb felülkerekedését lehet az illetőnél tapasztalni. Szinte sugárza- nak belőle a baljós, az egyre rosszabb érzelmek. Látni rajta, számára jó szenvedni, jó fájni belülről. Eközben a kapcsolati rendszerei is beszűkülnek. Elveszíti a barátait, a fontos emberek, akik korábban jöttek, keresték őt, már nem jönnek; ő pedig kezdi magát rosszul érezni. Megjelennek a szorongás tünetei. Ekkor kellene, mi több, szükséges a külső segítség, hogy a pszichológus, a pszichiáter kiderítse, mi van a szorongás mögött, s egyúttal az állapot kezelésére programot lehessen kidolgozni. Ha valakinek annyira fáj az élet, akkor is rávehető, hogy szakemberhez forduljon? Ez alapvetően személyiségfüggő. Sajnos, a gyakorlatban csak azok vállalják készségesebben a terápiát, akik már eljutottak az öngyilkosság elkövetésének mély pontjáig, a megmentésük után viszont megmaradnak annak látható nyomai, esetleg a testi folyamataik is sérülnek. A szakmai tapasztalatok egyben azt is mutatják, hogy az ilyen egyéni drámát megélt emberek - miután eleget tettek az önmagukkal szembeni elvárásoknak - felhagynak az újabb önsorsron- tó kísérletekkel. Ezzel szemben, akiknek sikertelen öngyilkossági szándéka külsérelmi nyomok nélkül marad, azok néha háromszor, négyszer, esetleg többször is próbálkoznak, mígnem végül tényleg megölik magukat. Ön, tanár úr, korábban klinikai pszichológusként is praktizált. Akkoriban nyilván nemegyszer találkozott az öngyilkossági kísérlet után megmentett páciensekkel. Ők miként viszonyulnak az így kialakult helyzethez? Akik a kórházak intenzív osztályaira kerülnek, az eszméletlenség hosszabb-rövidebb állapotát követően nehezen tájékozódnak, hol is vannak. És amikor rádöbbennek a valóságra, arra, hol ápolják őket, és mi történt, gyakorta szemrehányásokat tesznek, hogy miért hozták őket vissza az életbe, vagy továbbra is meg akarnak halni. A halált sikertelenül kísértük az életük további szakaszaiban miként gondolnak vissza korábbi botlásukra? Titkolják? Ha más betegség révén újra kórházba kerülnek, többnyire nem tagadják, sőt vállalják korábbi lépésüket. Viszont a megmentettek többsége nem szívesen gondol vissza egykori súlyos ballépésére. Számomra ezért tűnik indokoltnak a kérdés: ha valaki elhatározza, hogy megöli magát, ez egyben mérlegvonás az élettel? Lehet az is. Főleg az ötvenévesek körében, vagy még idősebb korban és az elmagányosodás időszakában jelenhet meg okként az elszámolási szándék. A háttérben persze ott vannak a való világ megélt kudarcai, csalódási folyamatai és a szociális kapcsolatok hiányos rendszere, az élettárs halála. Érdemes tudatosítani, hogy az önelveszejtés legtöbb kísérletét a nők követik el, viszont az öngyilkossági adatokat számszerűsítve a férfiak halnak meg többen. A nők számára ugyanis egy ilyen elhatározás bizonyos segélykérő kommunikáció lehet; míg a férfi, ha meg akar halni, biztos halálnemet választva valóban megöli magát. A szándéknak ez a komolysága ellenben egy pillanatra sem jelenti azt, hogy az ő tudati állapotuk fokozatos beszűkülése, az élet odahajítása gondolatának izmosodása közben erről nem adtak már előzetesen jeleket, amikor még be lehetett, be kellett volna avatkozni. Ennek elmulasztása is mutatja napjaink emberi kapcsolatainak egyik alapvető gondját, hogy örökösen csak rohanunk, s közben nem figyelünk oda egymásra. Ámbár az illető érezheti tehertételnek is a rá irányuló folytonos figyelmet, vagy akár a személye iránti vizsla- tásnak tarthatja a fokozott érdeklődést, kérdezőskö- dést, netán a nyíltan kimondott aggódást... Épp ezért kell sokat beszélgetni ezekről a kérdésekről. Őszintén, higgadtan, kellő tapintattal. Hogy kibeszéljük magunkból a tényleges problémáinkat, ne beiül emésszenek valakit a kételyek, a megfelelési kényszerek. Elsősorban a környezet, de később akár szakember dolga megállapítani, hogy az önbizalmában megingott személy képes- e megosztani másvalakivel az egyre tornyosuló gondjait. Mielőtt összecsapnának feje fölött a hullámok, eléggé nyitott- e, hogy a mélyebben rejtett problémáiról is beszéljen; vagy épp azért lett zárkózottá, mert korábban visszaéltek a bizalmával, ő viszont egyre kevésbé bír egyedül úrrá lenni mind az egyéni, mind a családi terheken. A köztudat úgy tartja, a magyar ember eléggé köny- nyen eljut az élet eldobásának gondolatához, illetve az ehhez közeli lelki állapotba. Ez rettentően mély téma. Érdemes elolvasni róla Kézdi Balázs A negatív kód című könyvét. A szerző azt mondja, a magyarok beszédben megnyilatkozó kommunikációjában jelen van az öngyilkosság kódja. Egyszerűen túlsúlyban van a tagadó reakciók sokasága, tehát az, hogy ez sem megy, az sem megy, tulajdonképpen semmi sem megy... Balsors, kit régen tép?! így van. Ez egyfajta negatív kommunikációs folyamat, ami a szocializmusban rögződött viselkedési minták alapján beindítja a sokszor önagresszív öngyilkossági sémákat is. Ez beépül a tudatba, az identitásba, a köznapi élet megnyilvánulásaiba. E negatív kód, értelemszerűen, a szlovákiai magyarságra szintén érvényes. És bár erre, sajnos, nincs külön statisztikánk, de mi miért volnánk mások, mint a magyarországiak? Ami viszont sajátos gondunk, hogy Szlovákiában igazán kevés a magyarul beszélő szakember. Sajnos, változtatni ezen bármit is soha senkinek nem jutott eszébe, pedig az MKP nyolcéves kormányzati időszakában szakmai érvekkel alátámasztva számtalanszor elmondtam: ez alapvető fontosságú kérdés. Mert ha egy későbbi potenciális öngyilkosjelölt, egy magyar emberke bemegy a pszichológushoz, és a problémáiról képtelen igazán őszintén és az anyanyelvén megnyílni, akkor nemhogy a kezelés, még annak szándéka is vakvágányra futhat. Ez az ember sok esetben hamarabb ugrik ki az ablakon, minthogy, mondjuk, a nővérke legyen a tolmács. Pszichoterápiát a remélt sikerrel csak anyanyelven lehet folytatni. És a telefonos segélyvonalak? Segíthetnének a jelen helyzeten? Rengeteget. De ezzel szintén pocsékul állunk. Ha karácsony este szorongok, vagy a születésnapomon, a párom halálévfordulóján kínoz a magány, életet menthet, ha van kit felhívnom, méghozzá az ariya- nyelvemen. Szót váltani egy pszichiáterrel, pszichológussal, lelkésszel, mediátorral. A szlovákiai magyarok teljesebb körű egészségügyi ellátásának egyik kulcskérdése ez. Legalább némileg a szélesebb körű családi odafigyelés sem segíthet e gondokon? A családterápia eredményességére általában ott van esély, ahol váratlanul történik a meghiúsult öngyilkossági kísérlet. Ott elő szokott állni a pozitív átrendeződés, hiszen a család túlélése érdekében kell megbocsátani és helyére tenni a dolgokat. Viszont az is igaz, hogy sok esetben ez csupán ideig-óráig tartó pozitív fordulat. Társalgásunk közben Ön több ízben is hangsúlyozta a negatív előjelek szinte törvényszerű felbukkanását. Eszerint kizárható, hogy aki megöli magát, az rövidzárla- tosan cselekedett? Rövidzárlatról a személyiség beszűkült tudatának szemszögéből beszélhetünk. E pillanatnyi kiúttalanságban elegendő annyi, hogy valaki lelökje a vázát: puff, még ez is! Ezért ismétlem újra meg újra: az öngyilkosjelölt rendre előjeleket ad, azokat kell észrevenni. (Somogyi Tibor felvétele)
