Új Szó, 2010. december (63. évfolyam, 276-300. szám)
2010-12-31 / 300. szám, péntek
Kern András: „Hogy fogok-e én olyan nagyon mulatni, azt nem hiszem. Valamit eszem, aztán boldog új évet kívánok mindenkinek, és ledöglök aludni..." 10 Szilveszteri vendég ÚJ SZÓ 2010. DECEMBER 31. www.ujszo.com Drámából is, komédiából is jutott neki bőven Két hétre előre fejből tudja, mikor, hol, mit játszik. Sorolja is gondolkodás nélkül. Karácsonykor sem pihent sokat. Nem volt rá módja. Előadásai voltak. Dolgoztam, mint egy marha, mondja. SZABÓ G. LÁSZLÓ Egyébként pedig nem az az ünneplős fajta. Kern András ma sem rúg ki a hámból. Két előadás után nem lesz kedve mulatozni, állítja. „Valamit eszem, aztán boldog új évet kívánok mindenkinek, és ledöglök aludni.” Ennyi. Többre nem is vágyik. Mi fért végül is a karácsonyba, mennyi lazítás? Kevés. Pénteken és szombaton ki sem mozdultam otthonról, vasárnap viszont már két előadásom volt. Molnár Ferenc Egy, kettő, három és Ibolya. De Molnárért megéri elindulni otthonról. Biztosan. Igen. Persze. Valahogy mégis jobb lett volna maradni. Nagyon elfoglalt, és nagyon fáradt vagyok. Pihenni szeretnék. Lustálkodni. Bevackolódni? Pontosan. Heverészni, olvasgatni. Olvasgatni? Mit? Szépirodalmat, természettudományt, filozófiát? Krimiket, thrillereket. Engem a különleges dolgok érdekelnek. Most például skandináv krimiket olvasok. Marhaságokat. Van egy sorozat, az lefoglalja a gondolataimat. Szépirodalmat keveset olvasok. Régen sokat, mostanában alig-alig. Egy Carver nevű amerikai szerző novelláit olvastam nemrég, előtte pedig Woody Allem. Mindenevő vagyok, de a leginkább mégis a krimikre van gusztusom. Új albumán Ken Follet neve is elhangzik. Angol. Kommersz. Ponyvaíró. Ha el kell magyaráznom: krimibe oltott thrillereket ír szórakoztatóan, némi társadalomábrázolással. Gondolom, éles a logikája, jól fűzi a cselekményt. Engem szórakoztat. Ezek olyan kalandos történetek. Lektűrök. Nem nagy értékek, sőt azt kell, hogy mondjam: vacak dolgok. De nem baj, engem ez nem zavar. Itt ülünk a József Attila Színházban, ahol több mint tíz éve fut A miniszter félrelép. Élvezi még, vagy előfordul, hogy semmi kedve hozzá, amikor elindul otthonról? Nincs ebben rend. Összevisz- sza van. Ma például irtó kedvetlenül jöttem ide, mert reggel fél kilenctől délután fél négyig próbáltam a Vígszínházban, ami döglesztő. Pici szünet volt csak, és már indultam is ide, játszani. Olyan ez, mintha színészgép lenne az ember. Aztán bementünk Robival, a Koltaival a színpadra, és igazi nagy bulihangulat kerekedett. Siker. Na, olyankor aztán megjön a kedve az embernek. Másfajta energiát csihol magában, ha mondjuk egy igazi vérdrámát játszik, és egészen mást, amikor tudja, hogy két és fél órán át min- denld nevetni akar? Nálam ebben nincs különbség. Dolgozni jövök. Nehezen szedem össze magam, nem is akarok jönni, aztán beérek a színpadra, elkezd bennem működni a színészvér, és előadom azt a darabot, amit éppen kell. De hogy az súlyos dráma vagy habkönnyű komédia, nekem teljesen mindegy. Előfordul néha, hogy félúton a színház felé a legszívesebben visszafordulna? Csak olyan fordul elő. Már otthonról sem mozdulok ki szívesen. De nincs mese, jönni kell. Miközben az élete szól erről. De bírnám nagyon, ha most kapnék húsz napot. Halálosan boldog lennék. Helyette most elmondom, mi van. Mindennap próba, este előadás, aztán nyü- vános főpróba, előadás, tévé- és kamerapróba, mert szilveszter napján Egy csók és más semmi a Magyar Televízióban, aztán háromszor egymás után Az öldöklés istene, a Vígszínház új előadása. Az Egy csók...-ot is szereti annyira, mint a Minisztert? Nem tudom. A legjobban Hanoch Levin tragikus komédiáját, Az élet mint olyant szeretem a Víg házi színpadán. Nagy műnek tartom. Igaznak. Nagy művet pedig nagyon jó játszani. Milyen elvárásai vannak egy nagy művel kapcsolatban? Hogy tépje ki a belemet. Jazmina Reza és Az öldöklés angyala nem tépi ki. A Hamletet tartom nagy műnek. Molnár Liliomát. A Rómeó és Júliát. A három nővért. Amit az emberek általában. Az élet mint olyan ördögi ügyességgel, szívvel és humorral szól az életről, olyan emelkedettséggel, költőiséggel, nagysággal, ami engem mélyen megérint, foglalkoztat, nekem nagyon tetszik. Azt szeretem, azt a darabot, amelyet én magam is szívesen néznék. S a Micsoda nőt szereti? Nagyon. Most ment a tévében. Húsz perc után kaptam észbe, hogy Richard Gere magyar hangja Kern András. Ahogy a Sörgyári capriccio Pepin bácsijaként annak idején azonnal felismertem, úgy itt, most csak késve, hiszen egészen más hangszínen szólalt meg, mint egyébként. Minden szinkronizálásnál keresni kell valamilyen hangot. A Pretty Woman tizenöt éve volt. Én is megnéztem most újra. Ott ragadtam előtte, ami a filmeknél ritkán történik velem. Akkor szoktam ott ragadni, ha a giccs határán mozgó, nagyon jó filmet látok. Például a Casablanca. Azt is mindig megnézem. Vagy ezt. Közben eszembe sem jutott, hogy én szinkronizáltam. Csak néztem, néztem... szédületesen jól megcsinált film. Bevallom, engem könnyekig meghat néha. Engem is. Ami nem baj. Nagyon szeretem a hollywoodi filmeket. Nem mindegyiket, de sokat. Ha már a bőre alá bújt, megkérdezem: milyen színész Richard Gere? Hogy olyan óriás-e, fogalmam sincs. Ebben istenien játszik, az biztos. És hát az a nő! Juha Roberts! Az egy csoda! Mindig levesz a lábamról. Ilyen jó filmet még egyet nem láttam tőle, de szívesen nézem a rosszban is. Woody Allen itt koncertezett nemrég Budapesten. Sikerült találkoznia vele? Elvégre neki „termel” a Játszd újra, Sam!-mel. Meg akartuk hívni őt a Vígszínházba, hogy nézze meg a saját darabját, de nem lehetett a közelébe férkőzni, annyira védte az ügynöksége. Fáradt öregúr már, minden városban széttépnék, ha megengednék, hogy mindenki beszélgessen vele. Hány éve játssza őt a Vígben? Huszonhat. Már a 450. előadásnál tartunk. Minden hónapban egyszer van műsoron a darab. Ez így még nagyobb élvezet, hogy havonta csak egyszer? A színészet nem élvezet. Munka. Szeretem csinálni, de munka. Akkor talán a zene, a lemeze. Az nagyobb élvezet lehet. Bár ezen a mostanin kevesebb a humor. Én is észrevettem. Viszont több rajta a lirizálás. Talán a korom miatt. Érzelmesebb lettem, azt hiszem. A kora miatt? Előidézi pár dolog. Ha szabad hinni a dalok szövegének... ... milyen szempontból? Máris mondom. Az egyikben azt úja: tizenhat évesen az Astoriában pipázott, és szemezett a pincémőkkel. Tehát nem volt gádásos. Ez spéciéi így volt. Tényleg ott ültem, pipáztam, és valami nagyon fontos irodalommal foglalkoztam. író-rendező akartam lenni. A szemezés viszont lehet, hogy csak rím kérdése. Szevasztok, emberek, elég volt belőletek, írta egy dalban a korábbi lemezén. Most ennél is tovább megy. Úgy általában mindenkit utálok, közli. Ennyit romlott a viszonya a világgal, a környezetével, ennyire elege van már mindenből? Nem hiszem, hogy üyen okosan és teoretikusan meg tudnám fogalmazni a lemez szövegeit. Ezek úgy kiszaladnak az emberből. Nincs annyi meggondoltság mögöttük. Mégsem lehet véleden, hogy épp ez szalad ki, egy ilyen érzés. Ez azért van, hogy elmeséljem, mennyit romlott az életem tizenhat éves koromtól mostanáig az Astoriával kapcsolatban. Akkor még nagypofájú voltam és jókedvűen éltem az életem, és talán még szemeztem is a lányokkal, most meg semmi, az égvüágon semmi. Egyébként pedig nem keresek gondolati ívet a két lemez között, ezt oldja meg más, ne én! Részemről minden ösztönös. Csak az fáj, hogy szaladnak az évek. Ezt miben érzi? A fizikai erejében? Nem voltam én soha olyan nagyon erős. Szívós, az igen! Nem sportoltam, nem voltam tornász, síbajnok meg ilyesmi. De ha ilyen dalszövegeket ír az ember, eszébe jut, hogy elmásznak az évek. Ez óhatatlan. Mit csináljak? Persze, hogy fáj. Bob Dylan dala, a Ramónának is szerepel az új albumán. Megmosolyogtatott négy sora: „Emlékszel, drága, ahogy ültél az ágyra / Egy nappal a műtét után... / És dicsérted az orvost, hogy azt, amit / fogsz most / Jó, hogy nem vágta le ám...” Ez eredetiben is hasonlóképpen hangzik? Ez nem fordítás. Átköltés. Nem is értem az eredeti szöveget, sőt nem is érdekelt annyira. Tizennyolc-tizenkilenc évesen egy barátomnál hallgattam ezt a dalt, tehát több mint negyven esztendeje, és akkor azt gondoltam, mert megfogott, hogy egyszer majd én is elénekelném, mert szép dal. Most meghallgattam újra, és kiderült: ez egy country nóta egy vidéki lányról. Nem is nagyon fordítottuk le a szöveget. Gondoltam, írok valamit a zenére magamról. „Ami kellett, nem volt meg, ami megvolt, nem kellett.” Keserű megállapítás. Pillanat, kutya érkezik. A feleségem által. És valóban. Kutya jön, boldogan neki a gazdinak, aztán neki az asztalnak. Horgolt terítő le, pohár dől, pohár esik, pohár törik, hamutál repül utána. így nem lehet betépni egy kutyával - nyugtatja Vinijét a József Attila Színház társalgójában Kern András -, ekkora rombolást végezni, és rögtön egy interjú közepén. Azon már túl vagyunk. A vége felé közeledünk. Igen? Ami megvolt, nem kellett. Ez sem! Most majd belemászunk a törött üvegbe. Hol tartottunk? Hogy keserű megállapítás? Vagy száraz konstatálás a derű leghalványabb jele nélkül. Magyarázzam meg? A költészetnek van valamilyen ereje. Ez pontosan annyit jelent, amennyit mögé gondol az ember. De nem olyan borzasztó a helyzet. Nem hiszem, hogy minden reménytelen. A dal közepén ott az oldás, amikor azt mondom: jön majd a kék óra, az őszinteség órája, amikor megváltjuk a bűnöket, és őszintén beszél mindenki. Ez az igazság pillanata. Én ebben bízom, és egyszer tényleg elmondom, hogy mit gondolok. De nem most, majd hajnalban vagy alkonyaiban. Mert akkor jön a kék óra. A többi része a napnak a hazugságé. Sokan hazudnak, ami zavar egy kicsit. De nem lehet és nem is kell elmagyarázni egy dal szövegét. Értem én. Meg is érintett. Hála Istennek. Azt akartam. Szilveszter? Egy kevéske ihaj-csuhaj? Mi? Ez a nő, ez az Eszenyi nevű nő, az igazgatóm, akijátszik Az öldöklés angyalában, azért hajt bennünket két és fél hónapja, hogy szilveszter napján előadjuk végre a darabot igazi közönség előtt. Délután és este is. Hogy aztán fogok-e én olyan nagyon mulatni, azt nem hiszem. Valamit eszem, aztán boldog új évet kívánok mindenkinek, és ledöglök aludni. Addig dolgozom, mint egy barom. Nem olyan nagy ünnep ez. Nekünk mindennap ünnep, mert ünnepnapokon az emberek esznek, isznak, dum- csiznak, mi meg egész évben eszünk, iszunk, dumcsizunk a színházi előadások után. Ebből a szempontból nekem mindennap egy kicsit ünnep. Az meg, hogy egy esztendővel több vagyok, az év más napján is megérinthet. Ahhoz nem kell szilveszter. Egy öröme mégis lehet. Az új év első napjaiban már elengedheti Az öldöklés angyalát. Aha! A premier január 8-án lesz, addig előjátszás folyik belőle. Január 1-jén és 2-án szünet, de a következő napokban, egészen 8-ig próba is lesz. Állandóan dolgozni kell, és ebbe bele lehet őrülni. Közben gyönyörű hivatás, tudom. Csak közben meg kell hülyülni.
