Új Szó, 2010. november (63. évfolyam, 252-275. szám)
2010-11-13 / 262. szám, szombat
A kettő egy volt, egyszerre irodalmi szalon és szabószalon. Maga a szalon-tulajdonosnő nemcsak varrógépnél: az olvasósarokban is SZALON a szemén járt, mert rengeteget olvasott, mindent és mindenkit ismert, nemegyszer magát a szerzőt is, személyesen. HATÁR GYŐZŐ: ÉLETÚT 2010. november 13., szombat 4. évfolyam, 44. szám A bársonyos forradalom 21. évfordulója tiszteletére Megtépázott álmok 1989 novembere. Az emelvényen Kňažko, Budaj és Snopko (Lőrincz János felvétele) Huszonegy év nem kevés idő, főleg akkor nem, ha valóban sorsfordító események történnek meg alatta. Bár a ma emberének a történések részletei már nem sokat mondanak, sosem haszontalan egy általános visszatekintés. CSÁKY PÁL Már csak azért sem, hogy jobban be tudjuk magunkat tájolni a jelenben. Két izgalmas évtized Kezdetben voltak az álmok, a jóformán ki sem mondható remények. Bár az emberek többsége elfogadta a fennálló kétpólusú - nyugati polgári és keleti szocialisztikus - világot, többen reménykedtek, csak történik valami, ami pozitívan megváltoztatja az életünket. Arról azonban, hogy mi legyen az a „valami”, nagyon eltértek a vélemények. A nyolcvanas évek második felének kelet-európai társadalmai számára nagyrészt már csak a második világháború utáni berendezkedés történései jelentették az emlékeket és a tapasztalatokat. 1945 után ugyanis megtört a kelet-kö- zép-európai társadalmak szerves fejlődési íve, s ennek nemcsak gazdasági, társadalmi, politikai, hanem mentális hatásai is voltak. 1989-ben néhány, a szocializmusban felnőtt generációnak kellett szembenéznie annak a berendezkedésnek a válságával, amelyen kívül mást nem is ismert. 1989 óta is sokan felteszik a történelmietlen kérdést, elkerülhető lett volna-e a változás, történhetett volna-e az eseménysor másként, mint ahogy megtörtént. Részleteiben bizonyára igen, egészében véve nem. A volt államkapitalista, magát szocializmusnak nevező rendszer hazugságok sorára épült, s csak idő kérdése volt, a nagy lufi mikor pukkan ki. A kipukkanást a keleti blokk gazdasági csődje, az állami rablókapitalizmus tartalékainak kimerülése, ennek folytán a rubel összeomlása és a Szovjetunió megszűnése jelentette. Bizonyára szerencsénk is volt, hogy a világ dolgaira úgy- ahogy nyitott, a következményeket mérlegelni tudó Gorbacsov volt akkor a keleti blokk élén, nem pedig a magatehetetlen öregecs- kék valamelyike, akik háta mögött militáns tábornokok akár tűzpa- rancsot is kiadhattak volna. Az elkerülhetetlen, az összeomlás akkor is bekövetkezett volna, csak nagyobb véráldozat árán. A puccsisták 1991-ben Moszkvában bemutatták, mire képesek, az oroszok és a románok is rájöttek, hogy erővel sem lehet visszatartani ezeket a folyamatokat. A történelem gátja egyszerűen átszakadt, az emberek lelkében úgy gyűltek össze a mást akarás energiái, hogy azokat már nem lehetettvisszafogni. így a rendszer önmagába roskadt - s nekünk a saját bőrünkön kellett megtapasztalnunk a régi szólás igazát, amely szerint a szocializmusban az a legrosszabb, ami utána jön. Kanyargós utakon Tapasztalata azonban senkinek nem volt az ügyben, pontosan mit kellene tenni. A Nyugat is, amelyre addig felnéztünk, s amellyel kapcsolatban oly gyerekesen irreális elvárásaink voltak, teljesen felkészületlen volt az ilyen folyamatra. Az ötvenes évek egymásnak feszülése, a hatvanas évek szocializmussal szembeni önvédelmi küzdelmei, a vesztett vietnami háború után örültek, hogy megúszták a dolgot, s a folyamatok nem negatívan, hanem inkább pozitívan érintik őket. A hatvanas években ugyanis nagyon úgy tűnt, hogy kétesélyes az emberiség fejlődése. A kommunisztikus modell akkor of- fenzívában volt, s a Nyugatnak volt mit tennie, hogy a keleti nyomásnak ellenállva elkerülje az összeomlást. A kétpólusú vüág viszonya- irarendezkedtekőkisbe, keleten és nyugaton a túlnyomó többség egyaránt azzal számolt, hogy a kétpólusú világrendszer még nagyon sokáig fennáll majd. A történelem azonban gyakran meglepi az embert, folyamatait nem mindig lehet előre kiszámítani. A Szovjetunió is belegyalogolt a maga Vietnamjába Afganisztánban, s ki hitte volna, hogy az akkor háborús uszítónak kikiáltott Teller Ede elgondolása, a csillagháborús fegyverkezési verseny egy nyugdíjas hollywoodi színész rendezésében teljesen átírja bolygónk erőviszonyait. Mi pedig ültünk itt, a mi kis kelet-közép-európai provinciánkban, néztük ezeket a világrezgéseket, s próbáltuk a folyamatokban megkeresni a mi szerény lehetőségeinket. Új minőség keletkezett? Bizonyos fokig igen, mivel megszűnt a hidegháborús szembenállás. A nyugat fellélegzett, az USA-beli Fukuyama professzor már a történelem végéről értekezett. A várt segélyek viszont nem jöttek, a nyugati demokráciák eléggé önző módon viselkedtek. Keleten pedig rá kellett jönnünk, hogy a volt szocialista táborban nagyon kevesen vannak, akik legalább sejtik, mit is kellene tenni. Antall József, Václav Havel és Lech Walesa legalább részben ráérez- tek, hogy sem irrealisztikus szocia- lizmus-foltozgatások, sem valamiféle végig nem álmodott harmadik utak jelenthetik a megoldást, hanem a visszatérés a történelem által kipróbált, egyedüli működőképes rendszerhez, a plurális demokráciához. Politikai, törvényalkotási szinten viszonylag gyorsan ment a dolog, hiszen e vonatkozásban létezett működőképes példa. A gazdaság terén már nagyobb buktatók akadtak. A gondot lényegében háromkardinális problémajelentette. Az első: senkinek nem volt, nem lehetett tapasztalata az ügyben, hogyan lehet az államkapitalizmusból rövid úton működő piacgazdaságot létrehozni. A második nagy probléma az idült tőkehiány volt - lényegében emiatt omlott össze a rendszer. Lehetett ideig-óráig kuponos privatizációval és egyebekkel zsonglőrködni, de előbS-utóbb a nagy gazdasági törvényszerűségek elsodorták ezeket a próbálkozásokat is. Az elkerülheteden gazdasági-pénzügyi integráció azt is jelentette, hogy a nemzetközi tőke aránytalanul nagy szerephez jutott, s ezzel a kis kelet-közép-euró- pai gazdaságok kiszolgáltatott helyzetbe kerültek. Mivel az államok és a nemzetközi szervezetek részéről a remélt pénzügyi injekciók elmaradtak, bizonyos fokig a multik vették át ezt a szerepet. Lényegében megmentették Kelet-Eu- rópát a teljes gazdasági összeomlástól, ugyanakkor kíméledenül érvényesítették a saját érdekeiket is. A harmadik gond pedig az, hogy eme folyamatok az esetek nagy részében nem tiszta és korrekt viszonyok közt valósultak meg. A poszt- kommunista társadalmakban nagyon megnőttek a társadalmi különbségek, az erkölcs értéke viszonylagossá vált, s a nyugati társadalmakkal összehasonlítva alacsony az önálló véleményalkotás szintje is. Eltűntek a félelmek? Nem, csupán átalakultak. A politikai jellegű kiszolgáltatottság gazdasági és szociális jeliegűbe ment át. Voltak, akik nagyon gyorsan meggazdagodtak, a tömegek pedig - a globalizáció mediális és egyéb társadalmi hatásainak köszönhetően is - a politikai helyett gazdasági-szociális szempontból kiszolgáltatott helyzetbe kerültek. Érezhetően csökkent a közösségek összetartó ereje, s ez a tény fokozza a társadalmak széthullásának, atomizálódásának veszélyét is. A szabadság foka kétségkívül nagyobb lett, ezek a társadalmakjóval élhetőbbek, mint a diktatúrák. Ugyanakkor messze vannak még az ideálistól, a durva manipulációkat, korlátozásokat finomabb módszerek váltottákfel. Ez a folyamat a kisebbségi közösségek számára is nehezebb helyzetet teremtett. Az új viszonyok jobb és hatékonyabb szervezettséget igényelnek. A versenyfutás állandósult; amely közösség nem képes alkalmazkodni a változó viszonyokhoz, az új folyamatok vesztesévé válhat. Látnunk kell, hogy a demokrácia esély - nem pedig csodaszer. Kétségkívül igényesebbek is lettünk: egészében véve jobb körülmények között élünk - még akkor is, ha ezeknek a társadalmaknak számos bosszantó negatív vonatkozásuk is van. Beigazolódott lord Dahrendorf kijelentésének igaza, amely ellen látszólagos pesszimizmusa miatt annyit tiltakoztunk annak idején: a politikai változásokat végbe lehetett vinni négy hét alatt, a jogi természetűeket négy hónap alatt, a gazdaságiakat négy év alatt - ám a tudatiakra tényleg szükség lesz négy évtizedre. Magyarként nyertünk, vagy veszítettünk? Ez a kérdés hosszabb elemzést igényelne. Az elmúlt két évtized folyamatait szemlélve ugyanis attól tartok, hogy mi, magyarok, nem igazán sorolhatjuk magunkat a valódi nyertesek közé. Ha az alaptéziseket nézzük, akkor persze örömmel állapíthatjuk meg, hogy szabadságban élünk. Sem Magyarország, sem azok a szomszédos államok, amelyek területén jelentős számú magyar közösségek élnek, nem megszállt országok többé. Elég gyorsan és viszonylag sikeresen integrálódtunk a világ demokratikus országainak nagy családjába, s ez fontos dolog. Am azt is látnunk kell, hogy Magyarország az elmúlt húsz év alatt jelentősen veszített abból a potenciáljából, amellyel akkor bírt. Magyarország a kelleténél többet bukdácsolt az elmúlt két évtizedben, s ez a folyamat kihatott nemcsak az ország megítélésére, hanem a külhoni magyarok állapotára is. Kicsinyes szomszédaiban pedig még műidig sok a gátlás, a területükön élő magyar közösségek egyéni és kollektív jogai biztosításának ügyében sok a kívánnivaló. Nem pozitívan érintették ügyünket a globalizációs hatások sem. A migráció mint világjelenség óvatossá tette a nyugati társadalmakat a kisebbségi kérdésekhez való viszonyulás terén. Az ipartelepítés, az infrastrukturális beruházások fellazították az általunk lakott régiók szerkezetét is, elégtelen a gazdasági szerkezet, amely nem nyújt kellő lehetőséget értelmes munkahelyek teremtésére sem. így megjelent nálunk is az elvándorlás, bizonyos vonatkozásokban nem túlzás akár agyelszívásról beszélni. Mindez csökkenti fejlődési potenciálunkat, s ehhez gyakran még önös érdekek által motivált, nem igazán a közösségi érdekek erősítését célzó megoldások is társulnak. A szlovákiai magyar társadalom esetében sem állítható tehát, hogy az elmúlt húsz év egyértelmű előrehaladást hozott volna. Pozitívan kell értékelnünk a szabad szervezkedés lehetőségének biztosítását, ezzel elsősorban politikai téren tudtunk élni. A civil szerveződések tevékenységének szintje elmarad a kívánatostól, ezen a téren további erőfeszítésekre lesz szükség. Fontos momentum volt az állami szerepvállalás leépítése több területen, a decentralizáció megteremtése, az intézményi autonómiák megerősítése. Ezen a téren főleg a helyi önkormányzatok működése említhető pozitív példaként. Létrejött néhány új intézmény (legfontosabb az egyetem), más intézmények - főleg ldsiskolák - viszont különböző okok miatt sajnos megszűntek. Nem jó a helyzet a nyelv- használat terén, s az is kellemetlen tapasztalat, hogy az elmúlt időszakokkal összehasonlítva csökkent a közösségi összetartás szintje. A meghasonulás jelei is érzékelhetőek a mai szlovákiai magyar társadalomban. Az elbizonytalanodás, a belső küzdelmekre elpocsékolt fölös energiák pedig hiányoznak a jelentősebb célok megfogalmazása és elérése érdekében kifejtendő igyekezetek mögül. A legnagyobb hiba pedig elfogadni a nacionalista szlovákok sugalmazását, amely szembeállítja a sikeresség és a hatékony gazdasági érdekérvényesítés gondolatát a magyarságunkhoz való hűséggel. A helyes válasz ugyanis erre a kérdésre nem a vagy- vagy, hanem az is-is filozófiája. Olyan társadalomban vagyunk érdekeltek, ahol magyarként, magyar nyelven, magyar iskolai műveltséggel is sikeres az ember. Godot-ra várva? Ezek az energiák pedig szükségesek, hiszen a kellő pozitív tudati változás nem következett be a szlovák társadalomban sem. Azok a fel- tételezések, amelyek arról szóltak, hogy az új szlovák generációk majd megértőbbek lesznek irányunkban, nem teljesedtek be. E téren ki- ábrándítóak és egyben figyelmez- tetóek a Szlovák Tudományos Akadémia Szociológiai Intézetének kutatási eredményei ez év júliusából. Arra a felvetésre ugyanis, hogy Szlovákiában a kisebbségekhez tartozó polgárok szavának ne legyen azonos súlya, ergo: Szlovákiában a szlovákoknak legyen döntő szavuk, a KDH szavazóinak 43, a Smer szavazóinak 41, de az SDKÚ szavazóinak is 33 százaléka válaszolt egyértelműen támogatóan. Az SNS szavazóinak hatvan százaléka ilyen vonatkozásban bizonyára nem meglepő, az azonban inkább, hogy a KDH szavazóinak 25, az SDKÚ szavazóinak pedig csak 21 százaléka vetette el egyértelműena fenti tézist. Óvatosságra kell, hogy intsen bennünket mindez, mert a jelek szerint a hetvenes-nyolcvanas évek szociológiai deformációi termelik újra magukat olyan vonatkozásban, hogy a szlovák (román, szerb) társadalom újratermeli a maga erősebb nemzeti beállítottságát, a magyar pedig a béküléke- nyebb, önfeladóbb habitust. A nemzeti dinamikák eme aránytalanságából mi megint csak nem győztesként fogunk kijönni. Végezetül: emberként jobbak, értékesebbek lettünk? Bizonyára ez a kérdés sem kerülhető meg, hiszen létünk értelmének egyik alapkérdését fogalmazza meg. A társadalmi-történelmi folyamatok ugyanis nem öncélúak kellene, hogy legyenek, hanem az emberi létet, annak minőségét kellene szolgálniuk. A műszaki haladás, a globalizáció jobbik oldala, a szabadság magasabb foka kétségkívül hozzájárultak emberi létünk minőségének emeléséhez. Ám a társadalmak atomizálódása, az érzékelhető értékválság, a mediális- gondolkodásbeli igénytelenség fokozódása bizonyára kellő óvatosságra int annak ügyében, hogy a fenti kérdésünkre egyértelmű pozitívválaszt adhassunk.
