Új Szó, 2010. november (63. évfolyam, 252-275. szám)

2010-11-06 / 256. szám, szombat

12 Szalon ÚJ SZÓ 2010. NOVEMBER 6. www.ujszo.com ZENE A SZALONBAN CDAJÁNLÓ Az amerikai Faust CSEHY ZOLTÁN Az amerikai minimalizmus ér­zelmesebb válfajának képviselője, John Adams a jól bevált doku­mentumopera műfaját folytatja klasszikussá lett Nixon Kínában című alkotása után. 1945-ben, a második világhá­ború végén járunk, az atombom­ba feltalálásának idején. J. Robert Oppenheimer megszállottan har­col az elsőbbségért, nehogy Hitler megelőzze. Az új-mexikó-i siva­tagban kísérletek zajlanak. A tu­dósoknak fogalmuk sincs, sikerül- e a kísérlet, illetve hogy milyen következményei lesznek a robba­násnak. Egyedül a kísérleti terep­ről kitiltott nők kezdik érzékelni az új eszközzel kapcsolatos morá­lis felelősséget. A kísérleti atom­robbanás előtt a fiatal fizikusok­ban a tudományos bravúr és elmé­lyedés után lassan-lassan feléled a morális érzék, sőt, valóságos krí­zis áll elő, miután kiderül, hogy az atombombát japán városok ellen fogják bevetni. Az első felvonás a bombakísérletek előtti hónapban játszódik, a másik 1945. július 15-én. A mű főszereplője tulaj­donképpen Kitty Oppenheimer, Robert neje. Adams zenéje rendkívül gaz­dag, a hagyományos minimalista eljárások mellett minden eddigi­nél erőteljesebb lírai-drámai han- goltság jellemzi. A sivatagi kör­nyezet zenei festésé páratlanul hi­teles, az apokaliptikus laboratóri­umi környezet fényes ellentétet alkot a természettel, mely végül maga is laboratóriummá válik, ahogy az opera zenei terepe is az. Oppenheimer szinte egyfajta mo­dern Doktor Faustusként jelenik meg. A valós történelmi szemé­lyek szerepeltetése Adams operá­inak dokumentarista vonulatához tartozik, s felerősíti azt az esztéti­kai törekvést, mely a hiperrealiz- mus fogalmával írható le. Adams és főként Sellars számos tudomá­nyos forrást, veteránokkal készí­tett interjút és dokumentumot felhasznált. John Else The Day Af­ter Trinity c. dokumentumfilmje különösen fontos forrásnak bizo­nyult. Az operát Pamela Rosem- berg rendelte a szerzőtől a San Franciscó-i opera megbízásából a The Faust Project (!!!) keretein belül: Oppenheimer Adams sze­mében az amerikai Faust megtes­tesítőjeként kelt életre. A zene rendkívül gazdag, erő­teljesen érvényesül a szöveg telí­tettsége, a sci-fi műfajára jellemző megoldásokkal éppúgy találko­zunk a műben, mint a szerializ- mus eredményeivel, Edgard Vare­se hatása tagadhatatlan. A cluste- rek (hangfürtök), illetve politoná- lis harmóniák világa a kísérleti zene univerzumát ismételten já­tékba tudja hozni, s e szempont­ból talán Varese szellemének megidézése érdemel kiemelt fi­gyelmet. És világosan érezhető Wagner apokaliptikus monumen­talitása is. Különösen pazar a Mat­ter can be neither created nor destroyed kezdetű kórus az 1. fel­vonásból, illetve Oppenheimer és Kitty duettje az 1. felv. 2. jelene­tében. Szép a második felvonás zenei közjátéka, melynek tárgya: eső az allegorikus nevű és értelmű Sangre de Cristos-hegységben. Pasqualita, egy indián lány dalá­val altatgatja a felriadó, hét hóna­pos Katherine Oppenheimert. A lányt lerészegedetten látjuk a harmadik jelenetben, ahol maga az amerikai Faust is az idegkime­rültséggel küzd: előbb verseket próbál meg olvasni, majd Visnu- látomást lát, melynek következ­tében a Bhagavadgíta hangulata árad szét. 2007-ben Adams négytételes (The Laboratory, The Bedroom, Panic, Trinity) szimfóniát írt az opera terjedelmes zenei anyagá­ból. A darab remek DVD-felvételen élvezhető, mely az Opus Arte ki­adásában jelent meg (7020). J. Robert Oppenheimer szerepében Gerald Finley, Teller Edéében Ri­chard Paul Fink remekel. FOLYÓIRAT-AJÁNLÓ Irodalom, művészet, köz CSANDA GÁBOR Ketten is tisztelegnek a Palócföld 75 éves főmunkatársa, Tőzsér Ár­pád előtt a folyóirat idei utolsó előt­ti számában; a laudáció műfaját szerencsésen mellőzve mindkét dolgozat a tárgyat, a Tőzsér-költé- szetet szólaltatja meg és értelmezi. A rövidebb írás (Németh Zoltáné) tömörségével a szinopszisát adja ennek a költészetnek s olyan, mint egy hasznos érettségitétel-össze- foglaló: csak a lényegre közelít. A terjedelmesebb másik (Bedecs Lászlóé) pedig mintha ez előbbit taglalná némileg részletesebben és sűrűbben idézve, de a Németh Zol­tán által vázolt sarokpontok men­tén: 1. Tőzsémek az önkorrekcióra való nagy hajlama; 2. „olyan léte­zésmód, amely a20. századi lét leg­több hátrányát előnnyé próbálja változtatni”; 3. végül a mittelség, a köztes pozíció - Németh Zoltán a „páholy” és a „felülemelkedés” fo­galmával árnyalja -, melyet „az esz­tétikai tapasztalat folyamatos sérülése” hoz létre. A számot, melyet Gyenes Gábor színes és fekete-fehér munkái il­lusztrálnak, hagyományosan a ver­sek, kisprózák és könyvrecenziók nagy hármasa tagolja; ezen belül Cserjés Katalin egy Maurice Gui- bert-fényképet elemez, Nagy Csilla a grafikus-illusztrátor Gyenes Gá­borral beszélget, Kőrössi P. József pedig esszében köszönti a hatvan­éves Pál Józsefet, akinek a Palóc­földhöz sok-sok köze volts van. Tanulmányból kettőt hoz a lap, mindkettő mikszáthos; Tahin Sza­bolcs (díjazott) szövegének címe: Erotika Mikszáth szövegeiben, Fi- csor Benedeknek A palóc körzet című írása pedig A jó palócokat ol­vassa össze a Sinistra körzet című regénnyel. A recenziókközt: Nyerges Gábor Ádám az új Kukorelly-versgyűjte- ményt (Mennyit hibázok, te úris­ten) vizsgálja, Csehy Zoltán Birta- lan Balázs verseskötetét (Művi­rágok a szimbolizmus oltárára), Bereti Gábor az Apacsok c. Zemlé- nyi Attila-verseskötetet, Gyimesi László az Apám pornója c. Ádám Tamás-verseket, Szekeres Szabolcs Horváth Viktor regényét (Török tükör), Baráthi Ottó aNógrád, a va­rázslatos világ könyvsorozat 7-9. darabját, Handó Péter a Cigányok­ról másképpen (Tanulmányok az emlékezetről, a családi szocializá­cióról és a gyerekek kognitív fejlő­déséről) című gyűjteményt. Versek: Petőcz András, Zsávolya Zoltán, Málik Roland, Payer Imre és Győré Gabriella; prózák: Szávai Attila, Kálmán Gábor (Hideg c. no­vellája első lett az idei Mikszáth-pá- lyázaton), Cegléd József Kázmér és Sopotnyik Zoltán. Megjelent a Palócföld 56. évfo­lyamának 5. száma! Oláh Ibolya: El merem mondani PUHA JÓZSEF Ha zenéről van szó, önző va­gyok, csak magamra gondolok. Örülök a zenészek alkotói válsá­gáról szóló híreknek. A magán­életi gondjaikról szólóknak szintúgy. Ezek zenei szempont­ból ugyanis jó előjelek. A vál­ságból izzadságos munkával ki lehet lépni, a magánéleti felhő­ket el lehet oszlatni, és a folya­matok zeneileg csodás ered­ményre sarkallják a zenészeket. Amire mi, rajongók vágyunk. Olykor előfordul ugyan, hogy a másik véglet következik be, és ócskaság születik, amivel a fő­szereplők a sírjukat ássák meg. De őket nem kell sajnálni, ez a zenei élét rendje, ezek szerint bennük ennyi volt. A jó zenész­nek, az előadóművésznek, igen­is, kell az egyszer fent, máskor lent életérzés, abból lehet merí­teni. Meg kell vívnia a harcait, muszáj átélnie és fel kell tudnia dolgozni az alkotói válság nyo­masztó érzését. A zenetörténet nagyhatású énekesnőinek egy fontos csoportja ebből a kategó­riából került ki. Gondoljunk csak a megboldogult Janis Joplinra és napjainkból Amy Winehouse-ra. Olyan előadók ők, akiktől a szü­lők óvják a csemetéiket, de tiné­dzserként ők is értük rajongtak vagy rajongtak volna. Áz a fő bajom napjaink tehet­ségkutató tévéműsoraival, hogy a címen, a tehetségen van a hang­súly, miközben a zeneiparnak nem tehetségekre, hanem tehet­séges előadóművészekre van szüksége. Korunk legnagyobb magyar zenészegyéniségeinek, Lovasi Andrásnak vagy Lukács Lászlónak már a válogató során megálljt parancsolna a zsűri. A tehetséges énekespalánták túl­nyomó többségében nincs meg az a plusz, amitől előadóművésszé válhatnának. Tehetséges, de va­lójában szürke kisegerek. Oláh Ibolya azonban előadóművész, igaz, még nincs teljesen kiforrva. Ha senki mást nem kaptunk vol­na, és soha többé nem kapnánk a Megasztártól, Ibolya miatt így is örökké hálásak lehetünk a műsor elindítóinak. Ibolyára is érvényes, amit Rú­zsa Magdiról írtam a második, Iránytű című stúdióalbuma kap­csán - talán még jobban is. A magyar zeneipar mindkettőjüket tárt karokkal fogadta. Elvileg évek óta várta őket, gyakorlati­lag meglenne nélkülük. A ma­gyar zenei élet nem tud mit kez­deni a tehetséges előadóművé­szekkel, leszűkült, korlátolt kö­zeggé vált, nincs akkora poten­ciális rajongótábor, amely a megérdemelt életszínvonalat biztosíthatná nekik. De ez nem új keletű jelenség: Kovács Kati­val sem tudott mit kezdeni. A hetvenes évek közepétől, a Lo- comotiv GT-vel készített nagy­lemezei után, részben a megfele­lő háttéremberek, szerzőgárda hiányában fokozatosan eligény- telenedett, s az utóbbi három év­tizedben készült felvételei már köszönőviszonyban sincsenek a tehetségével. Ibolya és Magdi az adottsága­ik alapján ugyan rockénekesnők, de bármilyen szerzeményt a sa­ját képükre formálnak, jöhet dzsessz és blues, diszkó- és vi­lágzene, bármit kitűnően eléne­kelnek, jól állnak nekik a roman­tikus, szomorkás balladák, mu­sicaldalok, még a tinglitanglisa­kat is tartalommal töltik meg. Az előadásmódjuk lenyűgöző. Ibo­lya érdes, karcos, erős hangja rabul ejtő. A zűrös életű, önma­gából gyakran kiforduló bot­rányhős saját elmondása szerint egy halk szavú, teljesen hétköz­napi lány - amit hadd ne higgyek el -, állítólag a sajtó és a média alakított ki róla hamis ké­pet. Az ilyen énekesnők eseté­ben két sikeres stúdióalbum után törvényszerű a visszaesés, a hullámvölgy, tehát itt volt az ideje a depis időszaknak. Félve fogtam a kezembe, és remegő kézzel tettem be a CD-lejátszóba a lemezét. Már csak a cím miatt is. Mivel nincs rajta El merem mondani című felvétel, ez az egészre vonatkozik. Azt sugallja, hogy tényleg csak a két véglet jöhet számításba: vagy baromi jó, vagy ócskaság készült. Azért is féltem, mert Presser Gábor ezúttal nem vett részt a munká­latokban. Az albumot fiatal ze­nészgeneráció, háttércsapat: Orbán Tamás, Valla Attila (bár ő már több mint két évtizede jelen van) és Szűcs Norbert jegyzi, szerencsére Ibolyával a közép­pontban. Az énekesnő az induló Ritmus (ez az egyetlen Szűcs­szerzemény) és a záró Ki nem volt című átdolgozás kivételével minden dal születésénél köz­reműködött, és ez - utólag bele­gondolva - akár jelzésnek is fel­fogható arra, hogy nem lesz baj. Már az első felvételnél meg­könnyebbültem. „Ez a lemez áll a legközelebb a szívemhez az eddigiek közül. A dalok mindegyike a gondolatai­mat tükrözi. Végre olyan lemezt alkothattam, amin minden egyes dal rólam szól. Kicsit olyan érzés, mintha lemeztelenednék a világ előtt, hiszen aki meghallgatja, az megismerheti, hogy milyen is va­gyok valójában. Ezért gondoltuk úgy, hogy az album hangulatvilá­gát legjobban egy művészi fotó­sorozat tudná kifejezni. Megmu­tatom magam a világnak kívülről és belülről egyaránt” - mondta Ibolya. A zenében rejlő lelki kitá­rulkozását tehát a CD-füzet művészi fotói szimbolizálják. A korong olyan betonerős szerze­ményeket vonultat fel, mint a nőt és a férfit középpontba állító Baby („Mit ér egy nő, mondd?! Áldozat a léte. Miért a férfi kényszeríti térdre?”), a szexualitásra épülő A szeretők óceánja („Próbálj meg gyengéd lenni, aztán meg tépjél szét! Nem kell a szépet tenni, hidd el, a szex az csúnyán szép!”), vagy a társadalom elé görbe tük­röt helyező Pénzért mindent című („Itt pénzért mindent lehet, Isten is eladó. Pénzért bármit vehet, fű alatt, az a jó.”). A zűrös életű sztár aranybánya a bulvárnak. A ma­gánéletekben vájkálóknak és azokon csámcsogóknak címzett Címlaphír az eddigi legjobb felvé­tel ebben a témakörben. (Itt mu­száj megemlítenem a szintén megasztáros Kontor Tamás dalát, a Szemen szedett igazság címűt az első nagylemezéről, az is kiváló, de az könnyedebb.) A felvételek közül kiemelhetjük még Ibolya nevelőanyjának, Anyácskának szóló Anyának címűt, valamint Gábor S. Pál és Szenes Iván Ki nem volt című szerzeményének átdolgozását - ez olyan, mintha neki íródott volna. „Ki volt már szomorú, úgy szívből igazán, és átvészelte bánatát. Az hangosan köszön, ha szembejön a bol­dogság.” Az El merem mondani a ma­gyar zenei piacon kuriózumnak számító őszinte album. Szemé­lyes, kitárulkozó, szókimondó, merész, vagány, dögös. Nyilván javarészt annak köszönhetően lett ilyen, hogy Ibolya nemcsak előadóként, szerzőként is kivette belőle a részét. Eddigi legjobb nagylemezét készítette el, ehhez nem fér kétség. (Pedig az előző­ek is jók!) Hálásak lehetünk a MR2 Petőfi Rádiónak és a tavaly ősszel alakult két országos ke­reskedelmi rádióadónak, amiért játsszák Ibolya dalait. Az utóbbi­ak elődei nem játszották volna, az biztos. A CD hallgatása során sosem jut eszembe Presser Gábor. Mert nem hiányzik róla. Sőt, ha ki­egészítette volna egy-két szer­zeménnyel, az valószínűleg megbolygatná, feldarabolná az egységet, magyarán, Presser most nem illik a képbe, a korong nélküle is rendben van. (Tényleg fantasztikus az album, ha már ilyeneket írok.) Azt olvastam, hogy Ibolya az új felvételei segítségével megta­lálta a lelki békéjét, és leszámolt múltjának bántó eseményeivel. Örülök, ha így van, és további minden jót kívánok a művész­nőnek. De mivel zeneileg önző vagyok, mit bánom én, ha ilyen fantasztikus nagylemezhez az kell, hogy a főszereplő élete hul­lámvasút legyen, a csúcsok csú­csa után a poklok pokla követ­kezzen. OLÁH lEaril VA 1 HmhP mmom mmm ■ El merem mondani

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom