Új Szó, 2010. szeptember (63. évfolyam, 202-225. szám)
2010-09-04 / 204. szám, szombat
piszokul becsaptál nem a huzat csapta be a szalon ajtaját te mentél át a tejüvegen TOLNAI OTTÓ: HÚZNAK A SZABADBA SZALON E versemet ajánlom egy leánynak, ki olvasott egypár Marlitt-regényt ebéd után a fülledt kis szalonban, hova az anyja csukta be szegényt. SOMLYÓ ZOLTÁN: VERS TROUVILLE-BA 2010. szeptember 4., szombat 4. évfolyam, 34. szám Értékelő sorok Konrád József halálához - első nekifutás Sztanyiszlavszkijtól a színpadi groteszkig Konrád József színészkarikatúrái az 1960-as évek elejéről Asztrov doktorként Csehov Ványa bácsijában - Nagy Eszterrel és Király Dezsővel (1960. február 5.) TÓTH LÁSZLÓ Déryné nyomában Valószínűleg kevés negyvenen- ötvenen túli színházjáró és újságolvasó akad tájainkon, aki ne ismerné Konrád József nevét. Ám az is biztosra vehető, hogy a náluk fiatalabbak, főleg az 1989 után felnőttek már aligha, vagy csak alig ismerhetik őt. E kettősség okait most nem kívánom firtatni, s arra sem itt kell magyarázatot keresnem - keresnünk -, hogy gyakorlatilag miért nem volt jelen saját színházában sem és miért nem kapott - vagy miért nem vállalt - feladatot idestova negyedszázada, 1987-es utolsó rendezése óta. De az is kérdés, hogy e hét eleji ravatalánál miért hiányoztak - hosszúra nyúlna most a névsorolvasás - színházi nézőink, szellemi és művészeti, illetve politikai-tár- sadalmi-kulturális képviseletünk közül számosán, akiknek méltánylását, néma főhajtását szlovákiai magyar régióink közösségét, közönségét szolgáló tevékenységével, az 1950-es évek eleje s az 1980-as évek dereka közti értékteremtő munkájával bőven kiérdemelte. Konrád Józsefnek, az egykori színésznek, rendezőnek, társulatvezetőnek és színházigazgatónak ugyanis jelentős része volt - s vallom: van - régióink színházi életének, színészetének és (köz)- művelődésének eredményeiben, azaz abban a máig érő közösség- és értékszervező küzdelemben és folytonosságban, melyet munkásságával, művészetével közel négy évtizeden keresztül maga is továbbvitt, melyet a Magyar Területi Színház alapító tagjaként maga is teremtett. Illyés Gyula nevezte a második világháború utáni szlovákiai magyar játékszín úttörő színészeit Déryné utódainak. A minősítésben szemernyi túlzás sincs, mert azok voltak ők - még az 1980-as években is -, 19. századi feladatokkal, majdnem ugyanakkora játékterülettel, nem sokkal jobb körülmények között. Konrád pedig ennek a nem könnyű, kitérőkkel és buktatókkal teli folyamatnak volt főszervezője, kormányosa, máig érő utak, útvonalak kijelölője és kiépítője. Tűzkeresztségek Színészként kezdte minden külön előképzettség nélkül, mindössze néhány éves műkedvelői múlt után, harmincadik évén túl, a komáromi Magyar Területi Színház 1953. január 31-i bemutatóján, Urbán Ernő Tűzkeresztségé ben - rögtön főszerepben. Itteni Ható Ignácát, majd Tímár Mihályát Az aranyemberben, von Walterét az Ármány és szerelemben, Asztrov doktorát a Ványa bácsiban kiemelten kezelte a kritika, s minden esélye megvolt rá, hogy mindenkori társulata vezető színésze legyen. Ő azonban gondolt egyet, és hét-nyolc esztendei színészmúlttal a háta mögött, felcsapott rendezőnek. A politikai és színházi sematizmus, a színpadi naturalizmus és Sztanyiszlavszkij volt akkoriban a módi - ráadásul szigorúan ellenőrzött, diktatórikus keretek között ami természetesen Konrád mindkét indulását erősen befolyásolta. Első rendezésére 1960. április 22-én került sor Komáromban, Peter Karvaš Éjféli miséjének a kritika által „meglepetésként és jóleső eredményként” üdvözölt színpadra állításával. Ez volt Konrád József második „tűzkeresztsége”. Nem sokkal ezután, Fellegi István halálával - Műnk István és Tarics János társaságában ha rövid időre is, már - afféle harmadik „tűzkeresztségeként” - a színházvezetésre kapott megbízást 1962-1963-ban (melyet 1977 és 1979 között újabb, főként teherként, kölöncként megélt igazgatói megbízás követett). Utolsó rendezéseként színházánál - ekkor már néhány éve nyugdíjban volt - Jókai Mór 1987. május 8-án bemutatott FáciaNegráját, a Szeretve mind a vérpadig színpadi átiratát láthatta a közönség. Vajon mi fért bele ebbe a huszonhét rendezői esztendőbe? Út az önmagát leleplező színházig Rendezőként eleinte kizárólag jeles és .jeltelen” kortárs szerzők többnyire mai tárgyú műveinek színrevitelét kapta feladatul, mely sorozatba mintha csak véletlenül került volna Mikszáth Különös házassága 1962-ben. Később azonban kiderült, milyen kitűnő dramaturg a sors, s Konrádnak ez a látszólag véleúen találkozása Mikszáth- tal a klasszikus szerzők, főleg a magyar klasszikusok színpadi megjelenítésének hosszú sorát indította el pályáján (a Magyar Területi Színház valamennyi Mikszáth-be- mutatóját is ő jegyzi). A klasszikusok iránti, mind tudatosabb érdeklődése egyúttal azt is jelentette, hogy meg kellett találnia azt a korszerű formanyelvet - és formafegyelmet-, mely segítségével (színpadi) egység teremthető e szerzők és a nézők világa között, vagyis a klasszikusok színpadra állítása közben „egyensúlyba kell kerülniük az »ott és akkor«, valamint az »itt és most« kritériumainak”. Ennek a játékstílusnak az első állomása 1964-es Móricz-adaptá- ciója, a Kismadár volt, ahol először figyelhetők meg annak az „idézőjelező” játékmódnak a jelei, amelyet azután a hetvenes-nyolcvanas évek fordulójára teljesített ki. Konrád vidám népi játékként vitte színre a móriczi drámát, s ezzel a szövegtranszponálással, a darabnak a „hatalmas vergődésektől, indulatoktól” a játékosság és a komédiázás felé terelésével jelentős mértékben frissebbé, a színészeknek pedig játszhatóbbá tette Móricz művét. Ezután a költészet és irónia Molnár Ferenc-i egységére építő Liliom mai vizsgálta, miként lehet a drámai szöveget - kissé „eltávolítva önmagától” - fokozottabb mértékben a színpadi látomás szolgálatába állítani. E sor a Szent Péter esernyőjével folytatódik, melynek - sajátos áttétellel - az esernyő lett a főszereplője, s „az élő szereplők mindössze statisztálnak körülötte”. Konrád itt már jelentős mértékben eltávolodott „a valóság illúziójával bódító színház hagyományaitól”, s az irónia és a szatíra mellett ekkor már a gro- teszkjátssza nála a főszerepet. Ez a folyamat ért be aztán rendezői életműve csúcsaiban (Szigligeti Ede: A cigány, Mikszáth Kálmán: A beszélő köntös, illetve A peleskei nótárius; s legfőképpen A helység kalapácsa Simon István-i átkölté- sében, a SzélestenyerűFejenagy és a többi tisztességesekben). Különösen ez utóbbi kapcsán a kritika már egyértelmű eredményről, szintézisről, konrádi iskoláról, „színházi valósággá érő rendezői »látomásról«”, „sajátosan egyéni rendezői stílusról” kezdett beszélni vele kapcsolatban. Mindent egybevetve - megemlítve még pótolhatatlan színészpedagógusi munkáját, színházvezetői erényeit, a műkedvelő színjátszóknak nyújtott segítségét, színműfordítói tevékenységét, olykori színházelméleti és szakmai kérdésekbeni megnyilatkozásait, rokonszenves emberi tulajdonságait: közvetlenségét, nyitottságát, humorát, ember- és valóságismeretét, céltudatosságát Konrád Józsefnek sikerült egy nagyon sokféle elemből és színházeszményből építkező, közönségigény és művészi igényesség szintézisét megkísérlő, színházi totalitásra törő játékszínt megteremtenie, miközben mindvégig fogékony maradt szűkebb-tágabb környezetének emberi, társadalmi, nemzetiségi gondjaira is. Finita la commedia Finita la commedia? Nem hinném. A színmű folyik, a mii folytatódik, Konrád József immár - életműve tanulságaival, teremtett értékeivel - minket rendez odafentről. S ha figyelünk, ha jól figyelünk rá, nem fogunk rossz úton járni. Ha elfelejtenénk őt, biztos vagyok benne, hogy azt adnánk föl magunkból, amivel általa lehettünk s lehetünk többek. Tumer Zsigmonddal, 1980-as évek Petőfi Sándor-Simon István: Szélestenyerű Fejenagy és a többi tisztességesek (1981. május 15.) - Szentpétery Arankával, Varsányi Marival, Somogyi Anikóval és Ferenczy Annával (Képek: a szerző archívumából)
