Új Szó, 2010. szeptember (63. évfolyam, 202-225. szám)
2010-09-04 / 204. szám, szombat
12 Szalon ÚJ SZÓ 2010. SZEPTEMBER 4. www.ujszo.com Időről időre leemelem a polcról többek között ezeket a pusztító lángokat túlélő könyveket, melyek számomra többet jelentenek önmaguknál Megmentett könyvek melege Három angol könyv a 19. századból. Borítójuk kopott, lapjaikat, meglehetősen következetlenül, kihagyásokkal, halványsárga árnyalattal vonta be, itt-ott erősebb sárga foltokat csö- pögtetve rájuk a múló idő, de még így is jól látható, hogy míves munkák. BODNÁR GYULA Persze, eddig nincs ebben semmi különös, bizonyára számos családi könyvtárban akadnak régi művek. Könyvritkaságok, ahogy mondani szokás, melyekre különösen érvényes a latin szólás, ha- bent sua fata libelli, vagyis a könyveknek megvan a maguk sorsa. Megvan ennek a háromnak is. És nem pusztán azért, mert a 20. század harmadik negyedében, egy sima hétköznapon az utolsó pillanatban sikerült megmenteni őket a tűzhaláltól. Mielőtt azonban történetüket elmesélném, meg hogy miként kerültek hozzám, néhány szó róluk. A legbecsesebb, s talán a legértékesebb, Charles Dickens Martin Chuzzlewit című regénye két kötetben. Mindkettőt Lipcsében adták ki 1844-ben (Leipzig, Printed by Bemh. Tauchnitz Jun.). És itt mindjárt megkockáztatom, alighanem a regény egyik első, ha nem a legelső kiadásának példánya van a birtokomban, tudniillik több angol irodalomtörténeti forrás is az 1843-44-es esztendőt jelöli meg a könyv születésének, illetve megjelenésének éveként. Másrészt, a viktoriánus korról komor, kritikus, ám humort, iróniát sem nélkülöző, hiteles képet festő szerzője álnéven indult a pályán - tíz évvel korábban a Morning Chronicle-ben közölt karcolatait Bozként jegyezte Dickens, melyek kötetbe gyűjtve is napvilágot láttak Sketches by Boz címmel -, s ezt a még később is használt, az angol szlengben tréfamestert, vicces fickót jelentő álnevet (Jókai állítólag csak Bozként emlegette Charles Dickenst) mintha éppen ebben a szóban forgó regényében oldotta volna fel az író. Mert ugyan a két kötet gerincén még BOZ. szerepel, de a belső címoldalakon már Edited by BOZ (Charles Dickens), illetve a második kötetben már csak az Edited by Charles Dickens olvasható. Miként az író 1857-58- ban született Little Dorrit (Kis Dóriit) című regényének esetében. Ez is két kötetben jött ki, de csak az első (Vol. I.) van meg, a másikkal alighanem a fennebb már jelzett tűz végzett. Ebből az elsőből annyi tudható, hogy Nagy-Britanniában adta ki az 1798-ban alapított T.Nelson & Sons, Ltd., viszont semmi utalás a könyv megjelenésének évére, csupán megkopott színe, kötésének díszítése, tipográfiai megoldásai nyomán gondolok valamelyik 19. századi esztendőre. Van azonban valami, ami, legalábbis számomra, megemeli e testvérét vesztett kötetet, mégpedig egy kézzel írott bejegyzés mindjárt a nyitóoldalon: „Dorothy Batta, Szádelő”. De egyelőre még folytassuk a harmadik könyvvel, mely az imént említett kiadó gondozásában látott napvilágot Londonban 1877-ben. Nem kisebb műről van szó, mint John Bunyan (1628-1688) The Pilgrim’s Progress - From This World To That Which Is To Come (A zarándok útja - A jelenvaló világból az eljövendőbe) című keresztény allegóriájáról, melyet sokan az angol irodalom legjelentősebb alkotásának tartanak, s ezt az is igazolni látszik, hogy száznál több nyelvre fordították le, köztük magyarra (mint természetesen a későbbi írótárs, Dickens munkáinak zömét). És valóban, a különös sorsú angol vallási író és baptista prédikátor könyve mind formai, mind tartalmi szempontból eredeti, izgalmas és tanulságos olvasmány hívő és nem hívő ember számára egyaránt. Mondanom sem kell, jelzett - nem mellesleg néhány színes képpel illusztrált - angol kiadása csak egy a sok közül, ám számomra különösen kedves a két itt emlegetett Dickens-regénnyel együtt, történet öleli körül őket, sorsukhoz emlékszálak kötnek. Ezek a hatvanas évek második felébe visznek vissza. Egy Amerikai nyelvmester című öreg könyvből - mint másutt már megírtam, nagymama hozta magával a tengerentúlról, ahová ő is kitántorgott szerencsét próbálni, azonban hamar rádöbbent, hogy odaát sem fenékig tejfel az élet, sőt az ember megalázásának fogalma sem ismeretlen - elkezdtem angolul tanulni, önszorgalomból. De hogy valami frissebb anyag is legyen, a Beatlesek, Rolling Stonesok, Little Richardok dalainak szövegei mellett szülővárosomból, Királyhelmecről időnként elvonatoztam Kassára, hogy megvegyem az az idő tájt a legközelebb ott kapható egyetlen angol nyelvű újságot, a Morning Start, a brit kommunista párthoz közeli lapot, mely hasábjain a politikától a kultúrán át a sportig mindent kínált, rendes napilaphoz illőn. Csak éppen eleinte megfejthetetlen rejtvénynek bizonyult számomra majdnem valamennyi cikk, szótárral is. Ekkor döntöttem el, hogy felkeresem a helyi református lelkészt, Batta Pált, akiről úgy hallottam, Angliában tanult, onnan hozott feleséget, hátha elfogad tanítványának. A rendkívül szimpatikus, csendes, törékeny alkatú idős tiszteletes úr először udvariasan visszautasított, nem foglalkozik nyelvtanítással, majd percek múlván, amikor kiderült, hogy ismerte az akkor már hetedik éve halott apámat, mi több, kölcsönösen tisztelték egymást, annyit mondott, jó, megpróbáljuk, hat hónapig minden héten egy óra itt nálunk, és nem fizet, nem pénzért vállalom. Vettem egy angol-magyar nyelvkönyvet, annak alapján haladtunk, anyagról anyagra. Mindig egymás mellett ültünk, mindig ugyanamellett az asztal mellett, mindig ugyanolyan halkan magyarázott vagy éppen szótlanul hallgatta küszködésemet a tiszteletes úr, valóban inkább volt lel- készlélek, mint szigorú pedagó(A szerző felvételei) gus. Olykor a felesége csendben átsuhant a szoba félhomályában, olykor meg süteményt tett elénk lágy mosoly kíséretében, s könnyű lépésekkel eltűnt valahol a lakásban. Életükről soha nem beszéltek, én meg nem kérdeztem, kapcsolatunk a tanításra-tanulásra korlátozódott. így telt el a hat hónap, és én többé nem találkoztam Batta Pál tiszteletes úrékkal, máshová vitt a sorsom. De milyen kicsi a világ! S mit ad a véletlen?! Sok esztendő múlván történt, hogy Gömörben, talán Ajnácskőn, talán a csehszlovák első liga magyar nemzetiségű játékosaiból verbuválódott csapata ellen focizott a szlovákiai magyar újságíró-válogatott, melynek magam is tagja voltam, kapitánya pedig Batta György költő, újságíró, aki a mérkőzés után gondolt egyet, ha már szülőföldjén jár, hazaugrik Rimaszombatba. Vele mentünk ketten vagy hárman, és amikor beléptünk a lakásba, mintha a király- helmeci tiszteletes úr toppant volna elém, csak valamivel magasabb alakban. Kiderült, Gyuri édesapja és az én egykori alkalmi angol nyelvtanárom testvérek. De többet nem beszéltünk erről, végül is csapatkapitányunk jött haza látogatóba. Akkor már nem élt Batta Pál tiszteletes úr, aki, mint Gyuri kérésemre később elmesélte, a debreceni teológián tanult, ahol kitűnő előmenetelű diák volt, így ösztöndíjasként Edinburghban folytathatta tanulmányait, ott találkozott Dorothyval, aki a felesége lett, s akivel hazatérve először Szádelőn telepedtek le, majd Királyhelmec- re költöztek. Dorothy asszony megtanult magyarul, de mintha valóban bizalmatlan lett volna az emberekkel szemben, vagy inkább csak zárkózott természet. Huszonegy királyhelmeci évem során soha nem láttam az utcán, s talán az sem véletlen, hogy az alatt a bizonyos hat hónap alatt két szót sem váltottunk egymással, pedig szívesen kérdeztem volna. Nem tudhatom, hogy az emlékein kívül fűzte-e még valami a hazájához, Skóciához, azt hiszem, a nyelv, járatta a Morning Start. És a könyvek persze! Az angol könyvek! A szigetországból. Sorsuk, a magyarokkal együtt, akkor pecsételődött meg, amikor a tiszteletes urat hatvankilencben bekövetkezett halála után nem sokkal követte a felesége. Szabad prédává vált a könyvtár. De ha csupán szétlopták volna! A könyvek zöme, elsősorban az angol nyelvűek, az egyik kazánházban kötöttek ki, repültek egyesével és kötegbe összefogva a tűzbe. Rokonom mentett meg belőlük nekem néhányat, köztük vallástörténeti munkákat, tudván, hogy tanulom Dickens nyelvét. Dorothy Batta anyanyelvét. Azóta is. Időről időre leemelve a polcról többek között ezeket a pusztító lángokat túlélő könyveket, melyek számomra többet jelentenek önmaguknál. S különös meleget adnak. HANGJEGY Csak Van-os dilemmám PUHA JÓZSEF Amikor megtudtam, hogy a Csak Van faképnél hagyta a Megasztárt, ismerősöm abszurd története jutott eszembe. A válóper után több gratulációt kapott, mint a házasságkötéskor... Aztán átgondoltam a történteket. Nehéz álláspontot kialakítani korunk zenei tehetségkutató tévéműsorairól. A Megasztár mellett kar- doskodók azt hozzák fel, hogy nélküle a magyar könnyűzenének nem lennének olyan egyéniségei, mint Tóth Vera, Oláh Ibolya, Rúzsa Magdi vagy Caramel. Mindannyian őstehetségek, ahhoz nem fér kétség. De rossz nézni, ahogy Tóth Vera - az első egy-két évet leszámítva - szenved, magára maradt, nem találja a helyét, zenéjének nincs piaca. És vajon tíz év múlva fogunk-e emlékezni négyükre? Mert társaik többsége már mostanra örök feledésbe merült, nekik - normális esetben - szintén szép karrier dukált volna, de a gépezet másképpen működik. Még a nagy tehetségeknek, egyéniségeknek is csak röpke fényes zenei karrier jut - ez a megváltozott zeneipar számlájára írható. A televízió kis időre az egekbe emeli a tehetségeket, a szerencsésebbjei a zeneiparban is megvethetik a lábukat, aztán, pár kivételtől eltekintve, amilyen gyorsan jöttek, olyan gyorsan tűnnek el a süllyesztőben. Meg kellene nézni, világviszonylatban hány szereplő élete ment tönkre szegről-végről a műsor miatt! Vajon az American Idol harmadik sorozatát megnyert hölgy három hete miért akart véget vetni az életének? És ez csak a jéghegy csúcsa! A sikertelen öngyilkossági kísérletnek köszönhetően a szóban forgó énekesnő múlt héten kiadott harmadik nagylemeze iránt az USA-ban akkora a kereslet, amekkora az első iránt sem volt... Ha nem Katy Perryvel egy időben jelentkezett volna hanghordozóval, megszerezhetné az eladási lista csúcsát, pedig az első albuma is csak a nyolcadik helyig jutott, a másodiknak a 19. hely volt a csúcspozíciója. A Csak Van időben eszmélt. Az öt tehetséges szlovákiai zenész leugrott a futószalagról, még mielőtt a gépezet beszippantotta volna egyiküket. Az olvasó a leírtak alapján biztosan azt mondja: szerencsére. Én azonban mégsem mondanám ezt. Meggyőződésem, hogy az együttes pályafutása legnagyobb lehetősége elé állított gátat. Minden adott volt a jó szerepléshez, az énekes hozzátartozóinak egy vagyont kellett volna sajtótermékekre fordítania, ha archiválásban gondolkodtak. A mozgássérült fiatalembert felkarolta volna a közönség, aztán a szakma is, ebben biztos vagyok, az ilyen embereket ugyanis sajnálni illik, Oláh Ibolya is részben a gyermekotthonos múltjának köszönhette a sikerét. Valójában nem ők a sajnálatraméltók, hanem azok, akik tucatjával küldik a szavazatokat, de a lemezboltokat, fizetős koncerteket elkerülik. A Megasztár versenykiírása, hogy újabban zenekarok is szerepelhetnek, röhejes. Hogy ez nem működik, az már most, a Csak Van esetében bebizonyosodott. Öt ember túl sok a tévének, sajtónak egyaránt. Az énekest felkarolták volna, a többieket nem. Persze ha kiderült volna a magánéletükből pikáns részlet, celebbé bármelyikük válhatott volna. Hogy jön egy szórakoztató műsor ahhoz, hogy jogot formáljon a tagok lecserélésére, megbontson barátságon alapuló formációkat? A fiúk nem tudták, mibe vágnak bele, idővel megtudták. A visszalépéshez mégis csak illemből gratulálok nekik, mert nem tudom eldönteni, hogy örüljek-e a felvilágosodásuknak, vagy bosszankodjam az elszalasztott lehetőség miatt. A Csak Van komoly áldozatok árán, lehet, az énekest'leszámítva új felállásban, tiszavirág-életű karrierrel még a magyar zenetörténetbe is beírhatta volna magát. így csak a miénkben, a szlovákiai magyarban lesz egy fejezete.
