Új Szó, 2010. április (63. évfolyam, 76-99. szám)
2010-04-30 / 99. szám, péntek
8 Hétvégi vendég ÚJ SZÓ 2010. ÁPRILIS 30. www.ujszo.com Pusztay János: „A legborúlátóbb jövőképek szerint a század végére a globalizáció hatására ötszáz, de az is lehet, hogy csak ötven nyelv marad meg a hatezerből" Kifinomult látszat-kisebbségvédelem Épp az anyanyelvi oktatás hiánya miatt jutnak el nagyon kevesen a felsőoktatásig (Képarchívum) Pusztay János nyelvész, a soproni központú Nyugatmagyarországi Egyetem professzora, az Oroszországban élő finnugor népek kutatója, Príma Pri- missima díjas tudós egy éve oktat a nyitrai Konstantin Egyetem Közép-európai Tanulmányok Karán. VRABEC MÁRIA Az ő kezdeményezésének is köszönhető, hogy amit a kar a nevében hordoz, az idén konkrét keretet kap. Szeptembertől a hungarológia szak keretében foglalkozik a középeurópai népek kultúrájának kölcsönhatásaival, a térség politikai és történelmi összefüggéseivel. Európai tanulmányokon szinte mindenhol a világban a Nyu- gat-Európával foglalkozó tanulmányokat értik, a közép-európai térség a nagy nemzetek számára gyakran összemosódik. Összekeverik Szlovákiát Szlovéniával, Budapestet Bukaresttel és még sorolhatnám. Azért született ez a szak, hogy megértessük velük, kik vagyunk, miben különbözünk és miben hasonlítunk? Meg hogy mi is jobban megismerjük egymást. Európán belül elválasztok egy közép-európai övezetet, amely Észak-Olaszországtól a Baltikumig, az egykori Borostyánkőül mentén húzódik. Ennek az övezetnek az államai 2004-ben beléptek az EU-ba, de a régi tagállamok számára még ma is ismeretlenek, és egymásról is alig tudnak valamit. Ennek az új tartalommal megtöltött szaknak az a lényege, hogy akik itt végeznek, ismerjék a térségben élő népek kultúráját, eredetét, nyelvét, mai helyzetét, történelmük összefüggéseit és a diplomáciai viszonyokat. Elég nagy ez a térség, sok nép és nemzet él itt, nyilván nem lehet mindegyikkel behatóan foglalkozni. Mi alapján válogattak? A szak filozófiája: a magyar nyelv és kultúra Európában és a finnugor világban. A finnugor népek a nyelvrokonság végett is kiemelkedően fontosak és mint kisebbségpolitikai tényezők is. Kifejezetten oda akarunk figyelni a Baltikumra, mert politikai és kulturális szempontból is jelentős térség, és sehol nincsenek olyan szakemberek, akik ismernék. Reményeim szerint külföldről, elsősorban Magyarországról is jelentkeznek hallgatók erre a szakra. Egyrészt ehhez még csak hasonló sincs sehol a környéken, másrészt annyira sokrétű a tematika, annyi asszociációra ad lehetőséget, hogy mindenki megtalálhatja benne azt, ami őt érdekli. A szakmai életrajzában az első helyen az áll, hogy finnugor nyelvész. Honnan ez az érdeklődés? Magyar-orosz-finnugor szakon végeztem, fokozatosan fordult az érdeklődésem az Oroszországban élő kis népek nyelve felé. A mi nemzedékünk ezeket a nyelveket még úgy tanulta, mint a latint - holt nyelvként. Olvastuk a szövegeket, elemeztük, de azt nem gondoltuk, hogy beszélni is kellene mordvinul vagy udmurtul. Mert kivel? A mostani fiatal kutatók már beszélnek is a kis finnugor nyelveken, anyanyelvükön kommunikálnak ezekkel a népekkel. Mennyire élők ezek a nyelvek? Az, hogy ezek a népek olyan elszigeteltségben és elnyomásban éltek a Szovjetunióban, nem degradálta a nyelvüket otthon használatos konyhanyelvvé? Sajnos, igen, és Oroszországban még az is bonyolítja a helyzetet, hogy a kisebbségi politika a Pa- tyomkin-falu elve alapján működik. Törvény garantálja ugyan a nyelvhasználatot, és mindenre van pozitív példa, de a gyakorlatban nem működik a dolog. A kisebbségek nyelvén csak a nyelvet, az irodalmat és a népköltészetet oktatják, a szaktantárgyakat kizárólag oroszul lehet tanulni. Ezáltal folk- lorizálják a kisebbségi nyelvet, és az értelmiség arra kényszerül, hogy oroszul művelődjön, később pedig csak ezen a nyelven tudja kifejezni magát. Mindezt kellő ideológiával is alá tudják támasztani, azt mondják, nem akarják az érvényesülésben akadályozni a kisebbséget. Hogy ennek az ideológiának beszűküljön a mozgástere, 2008-ban létrehoztunk Badacsonyban egy intézetet, Collegium Fenno-Ugricum néven, és létrehozzuk finnugor nyelveken az iskolai tantárgyakszakterminológiáját. Vagyis afféle nyelvújítók, akik kitalálják, hogyan lehetne mondjuk udmurt nyelven azt mondani, hogy négyzetgyök vagy géntechnológia? Pontosan. Némely esetekben elég visszahozni azt, amit a múlt század húszas-harmincas éveiben kitaláltak, de azóta sok új kifejezés is született. Első lépésként komi és cseremisz nyelven alkottuk meg mintegy hatszáz földrajzi szakkifejezés megfelelőjét. Egy nyelvész és két, az adott nyelvet jól beszélő, de a tantárgyat oroszul tanító pedagógus dolgozott a projekten egy hétig. A földrajzi füzetet ki is adtuk, és további tíz-tizenkét tantárgyat szeretnénk még így ellátni megfelelő terminológiával. El lehet ebben a munkában boldogulni orosz jövevényszavak nélkül úgy, hogy a kifejezés ne tűnjön erőltetettnek, mondvacsináltnak? Egy bizonyos szint felett már nem. A tudományban, adminisztrációban, közigazgatásban szinte kizárólag orosz kifejezéseket használnak ezek a népek. De ez nem visszafordíthatatlan dolog, hiszen kétszáz éve a magyar nyelvvel is ez volt a helyzet. Kérdés, mennyire ragaszkodnak a saját nyelvükhöz, kultúrájukhoz és az anyanyelven való művelődéshez ezek a népek. Főleg, miután több mint egy évszázada a felemelkedés akadályát j e- lentette, ha az anyanyelvükön beszéltek. Ez is nagyban elősegítette az asszimilációt, hiszen a műveltebb réteg már csak oroszul tudta a műveltségi szintjének megfelelően kifejezni magát. Ha valaki kétnyelvű közegben van, és a két nyelv nem egyforma státusú, akár minőségi, akár politikai értelemben, akkor az egyik erodálódik. Képletesen szólva, ha én magyarul csak a nagymamával beszélek szilva- lekvárfőzés közben, akkor mihelyt meghal a nagymama, vagy én megutálom a szilvalekvárt, a nyelvet sem fogom használni többé. Mi azért küzdenénk, kicsit talán Don Quijote módjára, hogy a finnugor nyelvek elértéktelenedett státusán javítsunk, és újra visszahozzuk őket az élő, fejlődő nyelvek szintjére. Mit szólnak ehhez az oroszok? Nem tudom, nem kérdezzük, de a kész szakterminológia-szótárak- kal megpróbáljuk elérni, hogy elfogadják: ezek a nyelvek alkalmasak a magasabb szintű kommunikációra. Ezekkel a világtól elzárt népekkel könnyű elhitetni, hogy ha a saját nyelvükön fognak tanulni, hátrányos helyzetbe jutnak a felsőoktatásban, ahol oroszul kell felvételizni. Ez borzalmas ostobaság, mivel épp az anyanyelvi oktatás hiánya miatt jutnak el nagyon kevesen a felsőoktatásig. Konkrét példák bizonyítják, hogy az ellenkezője igaz: Baskíriában ésTatársztánban, ahol az alkotmány ellenére az érettségiig oktatnak minden tantárgyat baskír és tatár nyelven, az értelmiségi arány másfélszer akkora, mint egész Oroszországban. Mely oroszországi finnugor népeket fenyegeti a nyelvhalál? A legkisebbek a legveszélyeztetettebbek. A szölkupok 3-4 ezren vannak, a nganaszánok ezren, az izsórok félezren, az enyecek alig háromszázan. A vótok száma egykét tucatra tehető, a lettországi lí- veké sem több - nekik meg vannak számlálva a napjaik. Sok nyelvész azt mondja, harmincezres létszám alatt nincs remény egy nyelv megmaradására, százezres lélekszám alatt nincs esély értelmiségi réteg kinevelésére. Értelmiség nélkül pedig fokozatosan leépül a nyelv és vele a népesség. Sokat beszélünk a biodiverzitás megőrzésének fontosságáról, de a kultúrák és nyelvek sokszínűségéről kevés szó esik, pedig ez sokkal nagyobb hatással van a biodiverzitásra, mint fordítva. Az a tudás, ami a legkisebb emberi közösségekben, a nyelvben, kultúrában, gondolkodásban létezett, a nyelvvel együtt tűnik el, mert nem biztos, hogy az asszimiláló nagy nemzetekértékelikés átveszik. Megállítható ez a folyamat? Csupán lassítható. Az emberi nyelvek gyorsabb ütemben halnak ki, mint a fajok. A világban ma mintegy hatezer nyelvet beszélnek, és az egy nyelvre eső ádagos beszélői szám kevesebb, mint tízezer. Vagyis vannak nyelvek, amelyeket pár tucatnyian használnak, ki tudja, meddig. A legborúlátóbb jövőképek szerint a század végére a globalizáció hatására ötszáz, de lehet, hogy csak ötven nyelv marad meg a hatezerből. Életem során csak a mi nyelvcsaládunkból már én is legalább három nyelvet „eltemettem”, és még legalább hármat el fogok. Ezek a népek tudatában vannak a saját értéküknek, annak, hogy nyelvében él a nemzet? Az a legnagyobb baj, hogy nemigen. A sok évszázados politikai és pszichológia hatás következtében létezik egy igen erős etnikai nihilizmus. A mi szerepünket abban látom, hogy fel kell őket ráznunk, rá kell ébresztenünk, hogy ragaszkodni kell a nyelvükhöz. Az oroszoknak is meg kell mutatni, hogy az ott élő kisebbségek értéket képviselnek, ami őket is gazdagítja. Egyelőre nem így látják. Ha lefordítanak oroszra egy cseremisz szép- irodalmi művet, akkor átírják, mert eredetiben nem tartják elég jónak. Azt gondolják, a primitív irodalmat felemelik a magas orosz kultúra szintjére. Ez fordítva is működik, sok népcsoport kulturális rendezvényén vettem részt, és az autentikusnak szánt népművészeti műsor mindenhol ugyanazt az oroszos Mojszejev-mázat kapta. Nekik is ez tetszik, mert ezt szokták meg, sőt, már szebbnek tartják, mint a sajátjukat. Most az a tervem, hogy az ottani kulturális minisztereket meg a népi együttesek vezetőit elhozzuk Magyarországra, és megmutatjuk nekik, hogy az európai civilizációs hatások ellenére hogyan tudtuk megőrizni a népzenét a táncházmozgalomig az eredeti értékeket. De ez még mindig inkább hagyományápolás, nem a jövőbe tekintő építkezés. Van arra mód, hogy a kis finnugor népcsoportok is kitörjenek a skanzenből? Ezt a célt szolgálja, hogy a Collegium Fenno-Ugricum Bibliotheca Uralica című sorozatában tudományos-ismeretterjesztő monográfiákat adunk ki ezekről a népekről orosz nyelven és kinek-kinek a maga nyelvén. Eddig hét népről jelentettünk meg ilyen monográfiát: a karjalaiakról, a mordvinokról, a marikról, az udmurtokról, a komikról, a komi-permjákokról, és a ve- pszékről. Reméljük, ezzel is hozzájárulunk ahhoz, hogy érdeklődni kezdjenek történelmük, kultúrájuk, sorsuk iránt. Tudom, hogy a másik végéről fogjuk meg a dolgot és nem az igényre reagálunk kínálattal, de mást nem tehetünk. Azt hogyan tudják elérni, figyelni, hogy eljussanak hozzájuk anekikszánt publikációk? Nehéz, mert a kiadványokat Oroszországban nyomtatták. Aztán elszállították az illetékes hivatalba, és előfordul, hogy azóta is ott porosodnak. Ez úgy derült ki, hogy az egyik finnugor köztársaság nemzeti könyvtárából felhívták az Országos Széchényi Könyvtárat, hogy hallottak egy róluk magyar közreműködéssel megjelent könyvről, és szeretnének példányt kérni. Azt hiszem, a helyzet világos, ha az ottani nemzeti könyvtárba a szomszédos nyomdából nem jutott el a róluk írt könyv, akkor hogy jut el egy kis falucskába Ivan Ivanovicshoz? Sehogy, mert pontosan tudom, melyik orosz minisztériumi hivatalnoknak a szobájában áll vagy állt a sarokban több száz példány. Közben minden egyes nemzetközi kimutatásban megjelenik, hogy több nyelven monográfiát adtak ki a kisebbségi népekről. Ez a látszat-kisebbségvédelem rendkívül kifinomult módon működik. A kilencvenes évek elejénpéldáulHelsinkiben egy finnugor színházi fesztiválon az egyik oroszországi finnugor népcsoport olyan darabbal szerepelt, amelyet se előtte, se utána egyszer sem játszottak el otthon. A nemzetközi közösség tisztában van ezzel? Én minden lehetséges fórumon el szoktam mondani, nem is szeretnek érte. 2004-ben Tallinban a Finnugor Népek Világkongresszusán tartott plenáris előadásomban ruszifikációról beszéltem, s ezzel szinte diplomáciai botrányt váltottam ki, mert az orosz nagykövet nehezményezte az általam mondottakat. Abból, amit elmondott, nekem úgy tűnik, hogy szinte az akaratuk ellenére igyekszik ezeket a népeket megmenteni. De minden alkalommal próbálom elmagyarázni nekik, hogy ez nélkülük nem megy, nekik is akar- niukkell. A kisebbségi, jelen esetben a magyar nyelv romlásáról itt, Szlovákiában is beszélhetünk. Tele van szlovakizmussal, rossz a mondatokban a szórend, néha mintha egy szlovák szöveg tükör- fordítását hallanánk vissza. Vannak nyelvészek, akik szerint ez is természetes fejlődés, el kell fogadni, hogy a virslit párkinak, a személyazonossági igazolványt obcsianszkinak mondják. Ön mit gondol erről? A magyar nyelv korábban is másként fejlődött az egyes országrészekben, Trianon után még inkább. A dolognak ez a része rendben van, mert nyelvi sajátosságnak tekinthető, és igen hosszú időnek kell eltelnie ahhoz, hogy értelmezési zavarokat okozzon. Nem vagyok annak a híve, hogy előírjuk, mit hogyan szabad mondani, de létezik egy határ, amin túl már nyelvromlásról lehet beszélni. Azt, hogy hol van ez a határ, nagyon nehéz megmondani, de a szlovák kifejezéseket nem tartom nagyobb bűnnek, mint azt, hogy Magyarországon rengeteg angol szót használunk. Ráadásul ott erre semmiféle erő nem kényszerít, hiszen nem élünk angol közegben. Ha jól tudom, itt sem úja elő a szlovák nyelvtörvény, hogy a virslit páriának kell mondani, de sokaknak már ez a természetes. Nem merném eldönteni, melyik a jobb, mert a virsli sem magyar szó, csakrégebbenhasznál- juk. Ä nyelv mindig a környezet hatására fejlődik, ettől nem lehet elvonatkoztatni, bármennyire szeretnék a tisztaságát féltők. De épp ezért sokszor tapasztaljuk, hogy mi, a különböző országokban élő magyarok sem értjük egymást. Ez igazán csak a szakterminológiában jelent gondot, ott szükség volna az egységes szókincsre. A határon túli magyar pedagógusok a magyar szak kivételével szinte minden tantárgyat államnyelven tanulnak, utána magyarul tanítják, nem ismerve az anyaországban használatos szakterminológiát. Ehelyett a szaktanárok minden országban megalkotják az adott államnyelv mintájára a magyar nyelvű szakkifejezéseket, amiből az következik, hogy ugyanannak a terminusnak öt országban öt különböző magyar változata létezik. Egyik vegyészprofesszor ismerősöm mondta, hogy ha határon túli magyar kollégák magyar nyelvű tanulmányait olvassa, nem érti, miről van szó bennük, mert épp a terminológia nem érthető. Ha ugyanazok a kollégák angolul írnak, nincs üyen gond, mert ott a terminus egyértelmű, nem az adott államnyelvet fordítják. Ezért van szükség az iskolai tantárgyak egységes magyar nyelvű terminológiai szótáraira, amelyek felsorolnák az adott országban használt magyar nyelvű szakkifejezéseket, és azt is, amely a szakértők szerint a hivatalos, általánosan elfogadott magyar terminus lenne. Egyetemi tanár, tudományos publikációk szerzője, kiadókat, tanszékeket, tudományos társaságokat alapított - mindezek mellett haikukat ír. Hogy jön ez a japán verselési forma a finnugor kultúrához? Hobbiként, kikapcsolódásként. Az írásban „lusta” vagyok, ezért fogott meg a haikuk tömörsége. Három sorban tizenhét szótaggal kell visszaadni egy hangulatot, egy pillanatot - tetszett ez a kötött, mégis szabad forma. Tavaly jelent meg Az éjszaka képei - Hatvanhat haiku című kötetem. Egy művész barátom, Masszi Ferenc minden haikuhoz rajzolt grafikát, a magyar pedagógusképzés ötvenedik évfordulóján Nyitrán is lesz ebből egy kiállítás. A második haikugyűjtemény, a Délszaka képei most készül, aztán abbahagyom, ideje más versformákat is kipróbálni.
