Új Szó, 2010. április (63. évfolyam, 76-99. szám)
2010-04-27 / 96. szám, kedd
SZINFOLK 2010. április 27., kedd 3. évfolyam 1. szám Az ördög tánca bemutatója Budapesten, a Művészetek Palotájában (Somogyi Tibor felvételei) Hégli Dusán többször jelezte, hogy nem kizárólag a megszokott folklórműsort szeretné színpadra vinni a néptánc néptáncnak hegyén hátán szellemében Időutazás a tízéves Ifjú Szivek Táncszínházzal Tíz évvel ezelőtt - honi körülményeinkhez képest - hatalmas port kavart, hogy az Ifjú Szivek Magyar Dal- és Táncegyüttes félprofiból hivatásos táncegyüttes lett. GRENDEL ÁGOTA Persze, nem magától, szerencsére nem is felsőbb utasításra, hanem mert Hégli Dusán - akkor még „csak” koreográfus - úgy gondolta, itt az ideje, hogy megmutassuk országnak, világnak, terem annyi táncos lábú ifjú itt is, hogy összeállhat egy olyan csapat, amely életét a néptáncnak szenteli, s amelynek az a célja és a küldetése, hogy tiszta forrásból merítve megmutassa a közönségnek, milyen is a néptánc. Nem a műviesített, a kosztümösí- tett, hanem az, amelyet falun roptak menyegzőkön, mulatságokban. Szerencsére azok, akik mellé álltak, erősebbek voltak, mint az ellenzők táborába tartozók. (Bár tudjuk, hogy az Ifjú Szivek Magyar Dal- és Táncegyüttesnek is megvolt a maga funkciója, de valóban hiányzott egy olyan élcsapat, amely irányt ad, példaként szolgálhat azon a téren, hogy mi mindent lehet kezdeni a néptánccal, hányféleképpen lehet bemutatni, színpadra állítani. Igaz, annak idején sem a MATESZ - a Jókai Színház elődje -, sem a Thália Színház nem amatőr színjátszó csoportból jött létre, de ha úgy lett volna is, akkor sem tiltakozik senki, valószínűleg mindenki örült volna, hogy valakik valamilyen művészeti ágat profi szinten művelhetnek, s bár természetesnek kellene lennie, de itt és most még nincs teljesen így, állami támogatással.) A Szivek már első műsoraival bizonyította, hogy másként látja és másként láttatja a néptáncot, mint „szokás”. A kezdetek egyik legeredetibb bemutatója A honti igricek volt, amely Móra Ferenc korába invitálta a nézőt, ezzel a műsorával Hégli Dusán már jelezte, hogy nem kizárólag a megszokott folklórműsort szeretné színpadra vinni - tudom, csúnya, elnézést is kérek érte - a néptánc néptáncnak hegyén hátán szellemében, hanem valamilyen közegbe vezeti a közönséget, akár oly módon, hogy megidézi valakinek a szellemét. így született a Mestereink is, amelyet sajnos csupán egyszer adott elő a Szivek, de amelyben azok a néptáncosok, népzenészek, népdalénekesek is szerepeltek, akik példaként álltak az együttes előtt, akiktől rengeteget gyűjtöttek és tanultak. Ide sorolható természetesen a Muzsikáltam én - Zenészek táncai is, amelynek alcíme nem kíván különösebb magyarázatot. Bartók előtt tisztelgett két műsorával is Hégli Dusán, a Felföldi levelekkel és a Tánc húros hangszerekre, ütőkre és zongorára cíművel - azt hiszem, nagy örömet szerezne a Szivek mind az „egyszerű”, hozzá nem értő, de a műfajt kedvelő közönségnek, mind a szakmának, ha ennek az előadásnak a zenéje is megjelenne CD-n -, ezek az előadások azonban már lényegesen különböztek az előzőektől. Ezekben már a kép és a szöveg is jelentős szerepet kapott, a tér- és időbeli visszautalások olyan hatással voltak a nézőre, mintha ő maga is egy időutazáson vett volna részt. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy a két műsor „ugyanaz másképp”. Ez a két műsor is „más másképp”, annyi a közös bennük, hogy mindkettőt Bartók ihlette, és a szokásoktól eltérően - és úttörőén - a magyar népzene, illetve néptánc mellett megjelenik a szlovák is (egyébként a fergeteges zólyomival mindenütt hatalmas sikert arat az együttes, azt hiszem, nem sokan tudják/tudták eddig, hogy a szlovák néptánc épp olyan vérforraló tud lenni, mint a magyar, csak fel kell fedezni, és kell tudni tálalni). A két Tánciskola sem csak a gyerekek körében aratott óriási sikert, és nem csupán a hazai gyerekek imádták. A felnőtteket épp úgy magával ragadta - bár a kisdiákoknak nyilván nagy élmény volt, hogy együtt szerepelhettek a színpadon a nagyokkal, az igazi táncosokkal -, mint például a svájci iskolásokat. És természetesen ez a műsor sem csak úgy, mellesleg született. A cél egyértelmű volt, megismertetni a gyerekeket táncanyanyelvünkkel. S bármit gondolhatnak is a felnőttek a diszkóőrült ifjúságról, a Magyar tánciskola és a Tánciskola 2. is nagy siker volt, egy percig sem unatkoztak a diákok, a tanároknak az előadások alatt senkit sem kellett csendre, rendre inteni. Tizedik születésnapján ismét eredeti, kiválóan megszerkesztett, ko- reografált, megrendezett műsorral rukkolt elő az immár Ifjú Szivek Táncszínház. Az ördög tánca ismét időutazásra invitálja a nézőt, de most már több századdal visszafelé járunk. Az út a 14-15. században kezdődik, amikor a nők és a férfiak legföljebb körtáncot jártak, nem érintették meg egymás testét, sőt még egymás kezét sem fogták meg. A15-16. században viszont már rájöttek, hogy a tánc nem arról szól, hogy zenére, ütemre lépegetünk, hanem tulajdonképpen kihívás, figyelemfelkeltés, a párkeresés egyik legizgalmasabb módja. Lett is belőle botrány, az egyház hatalmas tiltakozása - mindhiába. A Szivek azonban nem a puszta táncokat mutatja be - természetesen zenei aláfestéssel -, hanem képanyaggal is szolgál: a háttérben templomablakok, festmények bukkanak fel. Ez, a kor több szempontból megközelítése és láttatása vonul végig az egész műsoron. Amikor már valamelyest „legalizálódott” ez a csak az ördögnek tetsző, illetve az ördög ihlette forgós-forgatós tánc, s ezt látjuk a színpadon, régi gyűjtésekből kapunk ízelítőt. A koreográfus-rendező arra is rávilágít, hogy ez az „erkölcstelen” tánc bizony nem kizárólag falun, a parasztok körében hódított. A leány-, illetve legénycsalogató, táncba torkolló játékok - például a szembekötősdi - a polgárok körében is divatosak, kedveltek voltak. Nem akarok közelebbi részleteket elárulni a műsorból, egyet mégis kiemelnék: a vásznon rizsporos parókában muzsikáló zenekar, előttük - ugyancsak rizsporos parókában szembe- kötősdit játszó ifjak és leányok, s a kép egyszerre csak megjelenik a színpadon, csak a polgári ruhát felváltja a népviselet, a rizsporos parókát a kalap. Leírva talán nem is tűnik olyan nagyszerűnek, amilyen nagy hatást gyakorol a nézőre a színpadi előadás részeként. A záróakkord a közelmúltat vetíti elénk. Mivé is lett a tánc? Az ördög tánca? Az első jelzést a kosztümöktől kapjuk - a népviselethez nyakkendőt kötnek a legények, modernet, rikítót, s egyszerre csak mintha diszkóba csöppentünk volna. Népzenei aláfestéssel. Persze, nem csupán időutazáson vehettünk részt. Nemzetközi néptáncismereti műsoron is, amelyen arról is képet kaptunk, mennyire közel álltak, állnak egymáshoz a különböző nemzetek (magyar, szlovák, román, morva) néptáncai. Hogy ezek után mi jöhet még? Hégli Dusán bizonyára tudja, reméljük, a tarsolyában van még néhány tíz évre való ötlet.
