Új Szó, 2010. április (63. évfolyam, 76-99. szám)
2010-04-17 / 88. szám, szombat
16 Szalon ÚJ SZÓ 2010. ÁPRILIS 17. www.ujszo.com FILM A SZALONBAN Guy Ritchie, a rendező (TASR/AP Photo) Robert Downey Jr., Sherlock Holmes (TASR/AP Photo) Jude Law, Watson (TASR/AP Photo) „A nevem Holmes. Sherlock Holmes.” BENYOVSZKY KRISZTIÁN Pipa, hegedű, nagyító - ennyi is elég, hogy beazonosítsuk a figurát. Nem puszta tárgyakezek, hanem valakinek a valamijei, olyan rekvizi- tumok, melyek jelzik a használójukat, személyiségének szerves részét képezik; afféle védjegyek, melyek kötelező érvénnyel kell, hogy felbukkanjanak a karakterrel együtt. így van ez Guy Ritchie Sherlock Holmesában is. A számtalan filmfeldolgozást megélt címszereplő ismerősként lép elénk, még ha nem is minden tekintetben követi az elődöket. Ugyanazon a címen lakik (Baker Street 221/B), házvezetőnője és hű társa sem változott (még ha ez utóbbi éppen elköltözőben van tőle, mert hamarosan megházasodik), ugyanazzal foglalkozik (a rendőrség vagy inkább a Birodalom még mindig rászorul a segítségére), s alapjában véve nyomozási módszere sem változott. Pipázik, hegedül, vegyi kísérleteket folytat, ha kell, színészkedik, továbbra is magabiztosan közlekedik London útvesztőiben - és mégis: ez a Holmes egy kicsit más, mint a korábbiak. És épp ezek a kis eltolódások azok, amiknek köszönhetően ez a film nem veszik majd el a hasonszőrű adaptációktengerében. Ritchie nem szubverzív Holmes- értelmezést készített, mint tette ezt mondjuk Neil Gaiman a Smaragdzöld tanulmány című novellájával (írtam róla a Kalligram 2009/7-8. számában), nem teszi nevetségessé a világ legnépszerűbb detektívjét (Sherlock Holmes magánélete), nem kérdőjelezi meg a képességeit (miként történik az a Tom Eber- hardt rendezte Sherlock és e'nben) és nem árul el leleplező titkokat a múltjából (Az ifjú Sherlock Holmes). Az irodalmi és filmes hős régóta és sokak által „festegetett” portréján csak finom satírozásokat hajt végre, de ezek emlékezetesek maradnak. Milyen hát ez az új Holmes a la Robert Downey Jr. ? Különcsége és zsenialitása megmarad, de láthatólag életvidámabb, felszabadultabb és lezse- rebb, mint irodalmi (és több filmes) őse; nem olyan egzaltált és mániákus például, mint Jeremy Brett zseniális alakításában. Erre utal már a ruházata és a külseje is: többnyire borostásan, nyitott inggallérban, a kockás sildes sapka és a cilinder helyett pedig Fedora-kalapra emlékeztető fekete fejfedőben látjuk őt viszont, hanyag eleganciával öltözötten, orrára csúsztatott Lennon- napszemüvegben. Egy jelenetben pedig csupán egy, a férfiasságát takaró díszpáma minden viselete... A legszembetűnőbb különbség azonban mégsem ezekben a külsőségekben van, hanem abban, hogy detektívünk sokkal jobb fizikai kondícióban van, mint korábban bármikor. A magányos biciklistában (Brettnek köszönhetően) már kaphattunk ízelítőt boksztudásából, de semmi ez ahhoz képest, amit ebben a történetben művel. A keleti harcművészfilmek hőseit meghazudtoló ütés- és rúgássorozatokkal küldi padlóra ellenfeleit. Villámgyors következtetések útján tapintja ki az életére törő bűnözők gyenge pontjait, és ennek függvényében tervezi meg aztán a bevitt ütések koreográfiáját (sorrendjét, erősségét, hatásfokát). Az akciót módszeres dedukció előzi meg, amit a szereplő kihangosított belső magánbeszéde közvetít a nézők számára. És épp ebben látom a film legfontosabb újítását: hogy az izgalmas jeleneteket korábban sem nélkülöző, de a hangsúlyt mégiscsak a nyomolvasás intellektuális kalandjára fektető klasszikus nyo- mozás-narratívát sikeresen oltotta be az akciófilmek sodró lendületű, kiélezett helyzetek sor- jázására építő cselekményvezetésével. Az esetek többségében az aktuális bűntény árulkodó jeleinek értelmezése sem a dolgozó- szobában történik, hanem kint az utcán, detektívmunka közben, mondjuk egy üldözés és egy verekedés közti pergős párbeszéd keretében. Ez az eljárás nagyon is indokolt: a hangos gondolkodás és a meditáció sokkal könnyebben válik unalmassá a filmvásznon, mint a könyvlapokon; míg a bűnügyi regény sok esetben kimondottan megköveteli, a Ritchie által követett zsánerűim poétikája nem igazán búja el a hosszas monológokat. Holmes a tőle erősebb vagy sokkal előnyösebb helyzetben lévő ellenfeleit James Bondhoz méltó leleménnyel és vakmerőséggel hatástalanítja. Nem véledenül hozom szóba őfelsége szuperügynökét: Robert Downey Jr. akrobatikus ügyességű ugrásai, szorult helyzeteket megoldó leleményes rögtönzései és öniróniával párosuló lova- gias allűrjei (amelyekre olykor ráfizet) egyaránt a 007-est, annak is a Roger Moore-féle sármosabbik variánsát juttatják eszünkbe. Már szinte várjuk, mikor teszi fel valaki az obiigát kérdést: Ön kicsoda? Hogy megkaphassuk rá az illedelmes, ugyanakkor némi kihívó éllel kiejtett választ: A nevem Bond... akarom mondani: Holmes, Sherlock Holmes. Számomra még az elnyűhetetlennek tűnő francia óriás és az okkultista törpe is a JB-fil- mek világát idézi (de lehet, hogy ez már csak én önkényes belemagya- rázásom). Ennek megfelelően alakul át a Jude Law alakította Watson figurája is. Már régen nem az a korlátolt elme, aki mindig két lépéssel a detektív után kullog, és megelégszik a legnyilvánvalóbb, éppen ezért általában téves magyarázatokkal. Nem alázatos krónikás; sokkal egyen- rangúbb társa Holmesnak, mint irodalmi prototípusa, s nemcsak - mint hagyományosan - az akció, hanem a dedukció terén is. S ahogy barátja zseniális szimatjáról híres orrára beküld egy egyenest - ki gondolta volna, hogy eddig is eljutunk! Ezt már csak azzal lehetne fokozni, ha Hastings kapitány tenné ugyanezt Poirot-val... Guy Ritchie filmje nem egy Hol- mes-novella vagy -regény új adaptációja, s nem is valamely régebbi filmváltozat remake-je, hanem olyan önálló akció-krimi, mely szabadon merít ugyan a Holmes-tör- ténetek motívumkincséból és szereplőgárdájából, de azokat kreatívan, saját határozott víziójának megfelelően írja tovább és átalakítja át. Felbukkan Irene Adler, az egyedüli nő (a Nő) Holmes életében, s ezenkívül zseniális tolvaj, aki annak idején kicsúszott detektívünk markából (vö: a Botrány Csehországban című novellával), a nagy ellenfél, a bűnözők Napóleonja, Moriarty professzor, és persze a korlátolt Lestrade felügyelő is, akinek megfeneklett ügyeit Holmes segíti megoldani, a babérokat azonban rendre az előbbi aratja le. Ezenkívül utalás történik Holmes ugyancsak kivételes képességű bátyjára, Mycroftra is, akit több novellából ismerhetünk már. Az ügyeletes gonoszt, Blackwoodot alakító Mark Strong játékának pikantériáját pedig az adja, hogy külseje erősen emlékeztet az ugyancsak paradigmatikus Holmes-alakításokat magáénak tudó Basil Rathbone-ra. A börtönben lezajló beszélgetés közte és Holmes között pedig A bárányok hallgatnak hasonló jelenetét idézi (Hannibal Lecter és Starling első találkozása). A műfaji déja vu tökéletesen sikerült, az idézetek, utalások és reminiszcenciák szervesen épülnek be a pergős, csavarokkal teli, de a humort sem nélkülöző cselekménybe, mely korántsem zárul le, épp ellenkezőleg: sejtetni engedi, hogy amit láttunk, az csak nyitánya volt egy még nagyobb szabású (bűnügyi) történemek. Úgy legyen.
