Új Szó, 2010. április (63. évfolyam, 76-99. szám)
2010-04-10 / 82. szám, szombat
A szülök nem szívesen látják így magukat, ezért is jönnek ritkán a szalonba. Ók a szobákba illenek. RAINER MARIA RILKE: GENERÁCIÓK 1 SZALON A szalon csupa illat volt már a hatalmas japáni vázába gyömöszölt rengeteg rózsabokrétától. id. ALEXANDRE DUMAS: GRÓF MONTE CRISTO 2010. április 10., szombat 4. évfolyam, 15. szám Christoph Büchel rendbontása a kortárs művészet bécsi fellegvárában Két hónap szexbarlang a Sezessionban Christoph Büchel: Element6. Installáció, részlet. Bécs, Sezession 2010 (Kép: Werner Kaligofsky) A sorban előttem álló apuka a kasszásnőt kérleli, mondja, hogy a család csakis a Klimt-féle Beetho- ven-fríz végett érkezett, le szeretnének menni. A hölgy azonban nem enged, ha tetszik, ha nem, feleli, addig egy nagyon is korhatáros anyagon kellene áthaladniuk, vagyis most csakis és kizárólag nagykorúakat engednek át. CSANDA MÁTÉ Az alagsorban tényleg csak felnőttek kóvályognak, jórészt párban, tanácstalanul, meg-megáUva, merthogy itt nincs irány vagy kompozíció, csakis egymásra következő szobák, lyukak és kabinok. Ami a szuterénben látható, az Christoph Büchel, a hírhedt svájci képzőművész legújabb múzeumi intervenciója. Nagyjából egy éve a kas- seli Fridericianumból csinált (ténylegesen működő) vegyesboltot, fit- nesztermet és politikai vásárt egyszerre, a bécsi Sezession épületét belakva pedig továbbmegy: a totál- installáció-szerű „vendéganyag” egy nagyon is létező, konkrét bécsi szvingerklub pereputtya, ami bő két hónapra egyenesen ide költözött. Tehát nemcsak arról van szó, hogy az Elementó nevű szexklub bemutatkozik egy puccos kortárs művészeti kiállítótérben, hanem ő maga az anyag, a mű, a kitapasztalható, megélhető vagy éppen kikerülhető folyamatosságában. így napközben grasszálva azt látjuk, hogy áll az élet, csupán a bárpult mögött serénykedik egy hölgy, s csak néhány zavart műélvezővel találjuk szemben magunkat. Egykét perc után már világos, hogy semmi sem vicc, naponta huszonhárom óra után itt a legapróbb részletnek is rendeltetésük van. Klub- helyiségekhez illő félhomály, cigarettafüst, halk chillout-zene, antik görög istennők koptatott gipszszobrai, bordó színű falak, azokon rettenetesen rossz festmények, ak- rilos tompaságú, szürkésfehér nőalakok, nagy mellű, fürdőruhás, erőltetetten néző hölgyek, jókora csillogó félabasztrakt aranyfelületek, zs-kategóriás, spárgafejet és kagylóbelsőt ábrázoló printek, azonnal fogyasztható poén-élményt kínáló perverz kétértelműséggel. A legjobb, hogy ezek között ott lóg egy-egy díszkeretes Schiele- és Klimt-poszter is. Amúgy meg csupa illetlenül konkrét használati tárgy, mondhatnánk, iparművészeti objektum: trónszerű székek, bőrhuzatos bilincses keresztek minden alakban, nőgyógyászati rendelők tájékáról ismert szék, zuhanyozófülkék, videokabinok, faltól falig érő matracok, beépített szauna, mindenhol odakészített frottirtörülköző és fürdőköpeny, a sarkakban decensen elhelyezett üvegtálakban egy-egy adag óvszer. De mintha volna még egy csavar, merthogy (délelőtt tíztől este tizenegyig) azért a Gustav Klimt Bee- thoven-frize is megtekinthető, ott, ahol még egy szinttel lejjebb, már 1902 óta áll. A mai szemnek egy ár- tadan képegyüttes - a szecesszió meg úgy általában a századforduló művészetének bájos mintapéldája. Elkészülése után viszont jókora botrány lett belőle, sok mindenki vádolta sok mindennel - legfőképpen pornográfiával. Lehet, hogy Christoph Büchel installáció-torlasza éppen csak egy a Klimt-mű köré és elé sáncolt kortárs újratöltés, programfrissítés. Amúgy itt sem minden normális, a bejáratnál üdítőautomata, rögtön mellette egy kitömött oroszlán, műpálmák, kempingszékek. Ám a spanyolul és angolul suttogó turistacsoportokat mintha nem is zavarná az egész, áhítatosan nyújtogatják a nyakukat, halkan, tiszteletteljesen kontemplálnak. A kiállítás kulcskérdése szerintem az, hogy több-e ez, mint játékos gag, mint ütős ötlet. Az alap- koncepció nem új, nem is annyira sokkoló. Aki eljár nyugat-európai kortárs művészeti kiállításokra - vagy olvas róluk -, tudja, hogy manapság kedvelt stratégia egy-egy patinás múzeum át- vagy félresza- bása, amikor egy meghívott művész kénye-kedve szerint mosogat el határokat és fércei össze kontextusokat, ezzel is fricskát mutatva intézményi struktúráknak, kánonoknak, kurátoroknak, a műtárgypiacnak, a szenzációéhes sajtónak, no meg a katarzisban meg kávé-süteményben végződő szellemi fel- töltekezést remélő gyanútlan látogatónak. Az üyen művészi pozíciók aztán - groteszk módon - nem ritkán rendkívül sikeres akciókká növik ki magukat, darabokra vágha- tóvá és eladható áruvá téve a kiállított anyagot, sőt presztízsnövekedést hozva művésznek és múzeumnak egyaránt. Büchel beavatkozása nyilván radikálisabb gesztus - már csak azért is, mert egy amúgy is működő, valós - nagyon is bécsi - klubot mártóztat meg múzeumi kontextusban. A kulcs a dolog kettősségében, kettészabottságában rejlik. Abban, hogy meddig megy és mehet el egy befogadó, a néző, mi az, amit vállal, elmegy-e az esti műszakban is (megváltva a borsos, 35 eurós klubjegyet), vagy csak a kitakarított, múmiaszerű exponátu- mokat nézegeti. Egyáltalán miért kíváncsi egy ilyen akcióra, azon kívül, hogy egy nagy nevű/múltú kiállítóhely ad otthont az anyagnak. Milyen motivációs háttérrel járunk el kiállításokra, vajon megszokásból, jólneveltségből, hobbiból, kalandvágyból-e. Mi az, ami 2010-ben Bécsben, ebben a tőkeerős és lüktető-pezsgő kulturális életű - amúgy meg össz- német viszonylatban is hírhedten prűd és bieder - városban soknak, túl soknak bizonyul, mire kapja fel a fejét egy mai átlagember, hol kezdődik manapság egy botrány. Vagyis hogy mi mindent tehet megvelünkegyművész, mi az, amit még éppen hogy elnézünk egy-egy kurátornak. Mert egyébként folyton ott kísért a gondolat, hogy a modern és kortárs mű vészeiben valahogy semmi sem kóser, az izgalmas és néha látványos felszín mögött zavaros, tisztázatlan háttérstruktúrák húzódnak, ahol görcsösen egymásra tapad reklám és befektetői érdek és kulturális kontextusokban fürdő önmenedzsment, szóval, hogy mi, egyszerű, belépőjegyet váltó nézők már rég lemaradtunk erről az egészről, nem látjuk át a mozgatórugókat, hanem egy önműködő gépezet tagjai vagyunk - néhány gyanús magánvállalkozás, menő szupergaléria és sztárkurátor hálás kisjátékszere. (Christoph Büchel: Bar-Club Elementó; Sezession, Bécs, április 18-ig) ZENE A SZALONBAN A történeti és a kozmikus idő népei CSEHY ZOLTÁN Brian Ferneyhough Jurjen Hcmjxíl Gstx*vci#r Nicolas H<xJ$OS p&tQ * sfw.**t Mats Sebeidékor Neue Vocalsohslcn Stuttgart Nícuw Enscmbíc 1940. 9. 25. Walter Benjamin, közvetlenül a halála, máig tisztázatlan, állítólag morfiummal elkövetett öngyilkossága előtti napon Henny Gurlanddal igyekszik átjutni a francia-spanyol határon a Pireneusokban. A kiindulási terep Portbou, a Fonda de Francia nevű szálloda, melybe a súlyos szívbeteg Benjamin éjjel érkezikmeg. Anácik elől menekül, tervei szerint Lisszabonon át Amerikába. Ám mivel vízumuk érvényét vesztette, a két férfinak maradnia kell, általános kétségbeesés vesz rajtuk erőt. Benjamin utazását egészségügyi okok sem indokolják. A színpad másik felében 1917-ben játszódnak az események. Az ifjú Benjamin és felesége, Dora Kellner beszélgetnek ifjúságról, szerelemről, politikai diákmozgalomról. Mindeközben öt gyerekdal is elhangzik 1918-ban született fiuk, Stefan Benjamin számára. A jelenet bölcseleti és politikai fejtegetésekkel érvéget, melyek főszereplője Hölderlin, romantikus költőóriás és Gershom Scholem, Benjamin bizalmas barátja, a zsidó misztika kutatója, vallás- történész. Amásodik részben álomjelenetbe csöppenünk: a való világ tereivel szemben megjelenik a kozmikus idő és távlat gondolatköre Gábriel arkangyal számysuho- gásának köszönhetően. Benjamin árnya átsuhan a történelmi időből a kozmikus léttérbe. A harmadik kép Benjamin filozófiai tanainak kifejtését tűzi ki célul: a hasonlóság elvének analizálása zajlik, mely a kozmosz keletkezésének ősállapota és a nyelv hangzásminőségeinek összefüggéseit fürkészi. A jelenet 13 kánonból szövődik egységgé, melyben Benjamin nevének anagrammái éppoly szerepet játszanak, mint Ernst Jandl szavai vagy Mailarme Salut című versének zárlata. A negyedik képben egy szakelőadónak látszó férfi, akárcsak Orpheuszt egykoron, levezeti Benjámint az alvilágba, az árnyak szférájába. Benjámint maszkos figurák faggatják: ezek részint hihetetlen lények (három óriásszáj, lemetszett fejű vámpír), részint történelmi személyiségek (kétfejű Marx, XII. Pius pápa, Jeanne d’Arc, Hitler, Einstein), részint mitológiai figurák (fúriák, Baál, Gólem). Akihallgatás Heine soraival végződik: „Keine Kaddish wird man sagen.” A hatodik kép angyali látomás: Dürer Melankólia című képének angyalaként megjelenik a történelem szimbolikus angyala, és a tudományos megismerés miszticizmusa kerül terítékre. Ebben a részben Heine, Benjamin, Karl Kraus sorai, gondolatai kavarognak. Végül reflexiók sokasága hangzik el történelemről, időről, vallásbölcseletről, elmúlásról. A történelem angyala és az angyali kórus Benjámint ünnepli, búcsúztatja, aki végleg kiszakadt a történelmi időből. Brian Ferneyhough Shadowtime (Árnyidő) című operája gondolatopera: a cselekményt sokkal inkább az egymásnak feszülő gondolatok dinamizálják, mint a megjelenített események. A rendhagyó portréopera, mely a nagy filozófust, Walter Benjámint (1892-1940) hivatott bemutatni, nem az ember bemutatását vállalta fel elsősorban, hanem az emberben munkáló megismerési folyamatok lelki és bölcseleti aspektusaira fókuszált. Egy filozófus bölcseleti gondolkodásába nyerünk betekintést, mely kozmikus távlatokba helyezi magát a létezést, és nem pusztán a dimenziók végtelenné növelésével (angyalok, alvilág), hanem a mik- roanalitikus szenvedély révén is, mely például a szó és hang viszonyán keresztül jut el kozmológiai összefüggésekhez. Hölderlin poétikus világképe hangsúlyos szerepet kap a bölcselő univerzumában is: hiszen Hölderlin, akárcsak az angyalok, a tudás, a megismerés egy másik dimenzióját jelentik Ferneyhough számára. Az opera csupa ötlet, csupa ragyogó zenei poén: a harmadik kép 13 kánonja elképesztő tarkaságról tesz tanú- bizonyságot, mintegy megjelenítve a létezés nyelven keresztül megélt sokszínűségét. A Montpellier Kódex egyik középkori motettájának palimpszesztszerű átsejlése legalább akkora bravúr (4. kánon), mint a 8. kánon anagrammás játéka Walter Benjamin nevével, vagy a 9. kánon, mely Emst Jandl versének homofón fordításán alapszik. Az ötödik kép 11 kihallgatási mozzanata mind-mind más zenei formát kap: a három „kerberoszi” óriásszáj heterofon struktúrát követ, a fejetlen vámpír izoritmikus motettát kap. XII. Piushoz a madrigálforma, Hitlerhez a rondó, Einsteinhez a passacaglia rendelődik hozzá, és így tovább. A zeneszerző ugyanakkor eredendően a Schönberg - Webern vonalat fejleszti tovább, miközben teljesen saját hangot és hangzást teremt. John Warnaby az operát egyenesen Ferneyhough főművének nevezte. A rendkívül sűrű szövésű, a történeti realitásból a gondolati realitásba - faroló opera lenyűgözően fantáziadús, nyers és melodikus megoldások tömkelegé teszi mozgalmassá, miközben önmaga tereit valósággal szétfeszítő intellektuális túltelítettsége ellenére is minden ízében szellemi kihívást jelentőén élvezetes, bár nem könnyen befogadható darab. Az opera az NMC gondozásában jelent meg CD-n (123) 2006-ban. Előadók: Andreas Fischer, Angelika Luz, Anja Paulus, Barbara Stein, Bernhard Gartner, Christiane Schmeling, Ekkehard Abele, Frank Bosseit, Guillermo Anzorena, Janet Collins, Martin Nagy, Monika Meierschmid, Nicolas Hodges, Sabine Schilling, Süka Storz, Stefan Weible, Tobias Schlierf.