Új Szó, 2010. március (63. évfolyam, 49-75. szám)

2010-03-20 / 66. szám, szombat

10 Szombati vendég

ÚJ SZÓ 2010. MÁRCIUS 20. www.ujszo.com

Balog Beáta, a tizenötödik évébe lépett Slovak Spectator főszerkesztője szerint az újságírónak elsősorban önmagával szemben kell igényesnek lennie

Az utánajárásban és a tények tiszteletében hiszek

Magyarként Szlovákiában egy angol nyelvű hetilap fő- szerkesztője. Mindig újságíró akart lenni, de a ki, mikor, kivel és hol soha nem érdekelte annyira, mint a miért. Ezért is kalandozott el egyetemistaként a bölcsészet irányába, hogy aztán nagy kerii- lőúton, Amerikából térjen vissza a szakmához. Balog Beátával abból az alkalomból beszélgettünk, hogy a Slovak Spectator megjelenésének tizenötödik évébe lépett.

VRABEC MÁRIA

Annak idején együtt koptattuk a pozsonyi újságírói tanszék padjait, és elárulhatom, mindkettőnk számára meglehetősen kiábrándító volt az az iskola. Te milyen illúziókkal választottad ezt a szakmát?

Az újságíró az én szememben egy kicsit filozófus is volt, aki a történések mélyére lát, az okokat kutatja és a megoldásokat keresi. Elég sokáig meg voltam győződve arról, hogy ez így működhet, de amit láttam a hazai médiában, az fokozatosan meggyőzött arról, hogy erre nincs sem mód, sem igény, a szakma sokkal felszínesebb még annál is, mint amilyen lehetne.

Pedig te már gyakorlattal jöttél az egyetemre, egy évig dolgoztál egy járási lapnál. Ez az idő nem volt elég arra, hogy ráébredj, sokkal inkább napi rutinról és hírhajszáról szól az egész, mint oknyomozásról és a következtetések levonásáról?

Az az egy év a kommunizmus utolsó éve volt, és amit ott tapasztaltam, az inkább az újságírás paródiájának nevezhető, mint a szakmába való belekóstolásnak. Éreztem én, micsoda abszurd dolog folyton a tervet túlteljesítő bányászokról és kitüntetett fejőnőkről írni, de azt gondoltam, ez csak a regionális szint, az igazi, nagy újságírást majd az egyetemen tanulom meg. Ott viszont arra kellett rádöbbennem, hogy ennél a járási lapnál az egyik kollégámtól többet kaptam, mint a legtöbb tanáromtól a egyetem négy éve alatt.

Az első év mindannyiunk számára a bársonyos forradalomról szólt, a másodikban pedig már mindenki kereste a saját érvényesülési útjait - ki külföldi egyetemeken, ki itthoni szerkesztőségekben, ki a politikában. Te ekkor vetetted bele magad a filozófiába.

Egyfajta menekülés volt ez számomra, de ahogy elmélyültem benne, egyre inkább úgy éreztem, hogy ez az, ami érdekel, kutatni, olvasni, elmélkedni akarok. A dilemmámat, hogy miképpen egyeztethető ez össze az újságírással, magyarországi vendégtanárunk, Bencze Lóránt segített megoldani, amikor bevezetett a szövegelemzés, a pszicholingvisz- tika és a szociolingvisztika rejtelmeibe. Ez a világ teljesen lenyűgözött, és kompenzált mindent, amit az újságírói tanszéktől vártam, de nem kaptam meg.

Egy évvel a diplomaosztás után már az amerikai Missouri

Egyetemen voltál Fulbright ösztöndíjjal. Úgy látszik, mégiscsak jobban vonzott az egyetemi környezet, mint a szerkesztőségek.

Nagyon jól éreztem ott magam, de mai szemmel nézve még túl fiatal voltam ahhoz, hogy ezzel a hatalmas lehetőséggel maradéktalanul élni tudjak. Egy idő után jelentkezett a közlésvágyam is, írni akartam, csak a megfelelő fórumot nem láttam, ahol olyan mélyre áshatnék, ahogy én szeretném.

Ezért dolgoztál a hazatérésed után inkább hírügynökségnél?

Azt tudtam, hogy angolul szeretnék írni, azzal a hozzáállással, amit Amerikában láttam, és reméltem, hogy ez némi távolság- tartást is lehetővé tesz számomra. Azt már az első hónapok után eldöntöttem, hogy nem szeretnék Amerikában letelepedni, számomra túlságosan sikerorientált és érzelemszegény volt az a vüág. Hiányzott az európai melankólia, de az egyetemi közegbe visszavágytam, ezért is akartam folyamatosan gyakorolni az angolt. így kerültem a SITA hírügynökség angol szerkesztőségébe.

Alkotó szellemiségű, sőt, művészi hajlamú embernek ismerlek, nem hiányzott az, hogy a saját egyéniségedet jelenítsd meg?

Folyamatosan írtam és rajzoltam a magam örömére - nem volt hiányérzetem. Szakmai téren pedig az jelentette az önmegvalósítást, hogy elemzéseket, politikai kommentárokat készítettem az itt dolgozó diplomaták számára.

Többszörösen összetett és izgalmas helyzet ez: szlovákiai magyarként angolul írni külföldiek számára, az itteni dolgokról. Ehhez tudnod kell, mi a lényeges számukra, viszont azt is szem előtt kell tartanod, mit akarunk mi, itt élők, tudatni magunkról.

Igen, ez egyrészt arra késztet, hogy mindent egy kicsit távolabbról, mélyebb összefüggéseiben nézz, másrészt, hogy olyan standardok szerint írj, amit mondjuk a New York Times is használ. Tömören, velősen, kerülve a felesleges jelzőket, és mindig szigorúan elválasztva a véleményt a hírtől.

A sajtó felszínességét sokszor azzal magyarázzák, hogy az olvasó gyors és rövid információt, lehetőleg szenzációt akar, nincs sem ideje, sem kedve hosszasan olvasni, pláne elmélyülni. Mit gondolsz, elég mentség ez a szakma számára?

Szerintem az újságírónak elsősorban önmagával szemben kell igényesnek lennie. Hiszek abban, hogy az olvasót is csak ezzel a szakmai tisztességgel lehet megnyerni és megtartani, nem pedig azzal, hogy még a minimális elvárásoknak is alámegyünk. Ez az igényesség nem bonyolult eszme- futtatásokat, mélyrétegű elemzéseket jelent, hanem tényszerűséget, alapos utánajárást, a szavak felelős mérlegelését. A legtöbb újságíró ezzel szemben úgy ír, mintha egy domborzati térképet nézne: látja, hogy van ott egy folyó, egy hegyvonulat, de nem tudja, müyen mély a folyó, és milyen magas a hegy. Nincs is ideje vagy kedve utánajárni, kettő helyett mondjuk huszonkét emberrel beszélni, aktákat olvasni, jogszabályokat értelmezni, ezért azokat az információkat, amelyeket nem tud, a saját spekulációival és véleményével tölti ki. Pedig ez más műfaj, nem összekeverendő sem a hírrel, sem a riporttal, amelyeknek semmi köze a szerző személyes meggyőződéséhez.

Az angolszász újságírásnak épp a tények mindenek feletti tisztelete és az alapos utánajárás az erőssége. Amikor Amerikában ezzel szembesültél, nyilván egészen más megvilágításban láttad a hazai sajtót.

Az igazi szembesülés csak

2007-ben következett be, amikor újabb egy évig a New York-i Columbia Egyetemen tanulhattam, a szakma nagy öregjeitől. A szövegeinket többek között a New York Times legjobb újságírói elemezték, én például Josh Friedmannal dolgoztam, aki elsőként írt az eti- ópiai éhínségről, és 1985-ben Pu- litzer-díjat kapott. Volt mit tanulnom, mert nem tűrte sem az érzelmeket, sem a saját következtetéseket, minden szó mögött a hiteles forrást, az ellenőrizhető tényt kérte számon. Sokszor hallottam tőle, hogy ha az olvasó a második bekezdés után sem tudja, miért látott nyomdafestéket ez a cikk, és mit akarok vele elmondani, akkor nem volt értelme megírni. Arra sem lehet felépíteni egy cikket, hogy valaki valamit mondott. Nagyon befolyásos ember világrengető kijelentésének kell annak lennie, ami önmagában megáll témaként, egyébként senkit nem érdekel, hogy melyik politikus mit gondol a másikról. Ez nagyon megszívlelendő lenne itthon is. Úgy érzem, a hazai sajtó túl nagy teret ad a meddő szócsatáknak, és sok egyébként jelentéktelen figura csak ennek köszönheti, hogy a köztudatban marad.

Az amerikai egyetemi képzés sokkal gyakorlatiasabb, életközelibb, mint a miénk. Gondolom, ott nem történelmet és médiaelméletet hallgatnak elsősorban a diákok, hanem terepre járnak, interjúkat készítenek, írnak.

Engem is rögtön bevetettek a New York-i mélyvízbe. Kaptam egy városrészt, Greenpointot, és ott minden héten kellett találnom egy témát, amit feldolgoztam. A semmiből kellett felépítenem egy írást anélkül, hogy ismertem volna azt a közeget, tudtam volna, hogy az ott élőket mi foglalkoztatja. Ilyen helyzetben csak egy megoldás van, kimenni az emberek közé és beszélgetni velük. így akadtam rá például egy idős szlovák kivándorlókból álló katolikus gyülekezetre, amelynek indiai származású papja volt. Ez adta az öüetet, hogy arról írjak, hogyan változtatja a paphiány magát a vallást, hogyan tudja befolyásolni a hívők gondolkozását egy kulturális és szociális értelemben is markánsan eltérő környezetből érkező lelkész.

Arra tanítottak, hogy az újságírónak addig kell maximálisan beleadnia az egyéniségét a munkájába, amíg megnyeri a nyilatkozókat, utána háttérbe kell vonulnia, hadd beszéljenek ők?

Pontosan. Az újságíró addig fontos, amíg dolgozik a cikken, és akkor végezte jól a dolgát, ha utána az írás már éli a saját életét - elgondolkodtat, vitákat geijeszt, esetleg beindít egy folyamatot. De ez csak akkor lehetséges, ha ki- kezdheteden, mert valósághű. Hiszek abban, hogy egy megalapozott, vállalható írás nem születhet meg az íróasztal mellett, hanem szó szerint ki kell gyalogolni, meg kell dogozni érte. Az a sztori áll meg, amelyik személyhez kötött és nem légből kapott - egyszerűen emberi arca van.

Amiről beszélsz, az mind a szakma tanulható része, alapkövetelmények, technikák. Hol marad ebben a történetben az adottság, neadjisten a tehetség?

Ott, hogy látod a lényeget, ész- reveszed az összefüggéseket, megérzed, ha valami nem stimmel. Ehhez szerintem meg is kell érni, a sok tudás és szakmai tapasztalat az, amitől valaki ott is meglátja a témát, ahol más nem. Minél régebben dolgozom a szakmában, annál inkább úgy gondolom, hogy jó újságírónak lenni elsősorban jellem és személyes integritás kérdése. Ez az, amit az angolszász újságírásban nagyon komolyan vesznek. Aki a Columbia Egyetem újságírói szakára beiratkozik, annak alá kell írnia egy nyilatkozatot, hogy nem vesz át mástól szöveget, anélkül, hogy megjelölné a szerzőt, nem hivatkozik kitalált forrásokra, és nem ferdíti el a tényeket. Természetesen, ott is előfordul, hogy valaki megszegi a szabályokat, de az egy életre ellehetedeníti magát, mert nemcsak a szakma zárja ki, hanem a közvélemény is megveti.

Nyolcadik éve vagy a Slovak Spectator főszerkesztője, vagyis a lap történetének a felét te határoztad meg. Változott azóta a szellemisége?

Ha jellemeznem kellene a Spectator tipikus olvasóját, akkor ez a konzervatív, magas műveltséggel rendelkező férfi, a tipikus diplomata és topmenedzser. Az utóbbi időben azonban nagyon sok hazai fiatal is olvassa, ezért ügyelnünk kell arra, hogy a külföldieknek úgy világítsuk meg az aktuális történések hátterét, hogy az a hazai olvasók számára se legyen szájbarágós.

A Spectator olvasóinak többsége tehát komoly pozícióban lévő befolyásos személyiség, ami egyfajta életstílussal, reprezentációs kötelességekkel is jár. Ez a világ viszont mindig nagyon távol állt tőled.

A felszínes, magamutogatás része igen, de azt a részét, amely ad a stílusra, a műveltségre, tiszteletben tartja a hagyományokat, nagyon tisztelem. Nagyon sok érdekes és értékes embert ismertem meg a diplomaták között, akik őszintén és előítéletek nélkül érdeklődtek a dolgaink iránt. A velük folytatott beszélgetések nem csak az ő álláspontjukat segítenek megérteni, de arra is késztetnek, hogy naprakészen kövessem a hazai politikai eseményeket, gondolkozzak az okokon és a következményeken, mert kíváncsiak a véleményemre.

Mi a tapasztalatod, megértheti egyáltalán egy washingtoni vagy tokiói úriember ezt a bonyolult kis országot a maga nemzeti komplexusaival, kisebbségi kérdéseivel, Maiina Hedvig ügyével, mindennel együtt?

Az attól függ, hogy karrierdiplomata az illető, vagy csak jutalomüdülésként kapta a kiküldetést. Természetesen, mindegyiküknek egy stáb dolgozik, nagy szakértelemmel és mindenre kiterjedő figyelemmel. Sokszor még én is meglepődöm, hogy többet tudnak rólunk és jobban értik az összefüggéseket, mint gondolnánk.

Az, hogy magyar vagy, mennyire meghatározó a munkádban?

Nem titkoltam soha, hogy magyar vagyok, de önmagában értéknek sem érzem. Ez természetes adottságom, és nem érdemem. Néha nehezebb számomra a kisebbségi dolgokról írni, mint másról, mert folyamatosan ellenőrzőm magam, hogy ne legyek részrehajló. Azt hiszem, el tudok vonatkoztatni ettől, hiszen ami törvénytelen vagy emberi méltóságot sértő megnyilvánulás, attól mindenkinek el kell határolódnia, nemzetiségre való tekintet nélkül. Nagyon régóta nemzetközi környezetben mozgok, és ennek megvan az az előnye, hogy az ember szinte kívülről, más szemszögből látja önmagát is. Nem állítom, hogy nem érint, amikor bennünket, magyarokat gyaláz- nak, az is előfordul, hogy egy-egy üyen felszólalás után azt mondom, ezt csakazértis megírjuk, hadd tudja meg a világ. De ebben is meg kell tartani egyfajta egyensúlyt, mert minden lapszámban mégsem idézgethetjük Slota borgőzös kijelentéseit.

Kierkegaardtól és Heidegger- től mégiscsak eljutottál a prózai valóságig, az emelkedett gondolatoktól a sokszor alpári politikáig. Úgy érzed, hogy most a helyeden vagy?

Határozottan igen. Csak látszólag mond ellent egymásnak az, amit a filozófusoktól és amit a szakma nagy öregjeitől tanultam, mert a kettő együtt adja meg nekem azt a biztonságot, ami szükséges ahhoz, hogy felelősséget viseljek egy lapért. Az a lapzárta utáni gyomorszorító érzés, hogy most már nincs visszaút, vállalni kell, amit leírtunk, nem múlik el. Máig minden héten ott munkál bennem a drukk, hogy elég jó, elég alapos munkát végeztünk-e. De azt hiszem, ez így van rendjén, hogyan is várhatnánk el az olvasóktól, hogy komolyan vegyenek, ha mi magunk nem éreznénk a kimondott, leírt szavak súlyát?

(Jana Liptákova felvétele)