Új Szó, 2010. február (63. évfolyam, 25-48. szám)

2010-02-20 / 42. szám, szombat

10 Szombati vendég ÚJ SZÓ 2010. FEBRUÁR 20. www.ujszo.com Kamarás Máté: „Tisztáznom kellett dolgokat, őszintén szembe kellett néznem magammal, így állt össze az a kép, amelyet most már pontosan látok..." Első japán musicaljére, a Mitzukóra készül Tokióban Miskolcról indult, Budapes­ten épp hogy csak elkezdte színművészeti tanulmánya­it, máris Londonba került, ahonnan Bécsbe vezetett az útja, s Roman Polanski vá­lasztásának köszönhetően ott is horgonyzott le Kama­rás Máté. A Vámpírok bálja egy magasra ívelő pálya el­ső állomása volt. SZABÓ G. LÁSZLÓ Mindennek több mint tíz éve már, s ha csak az idei esztendő első felét vesszük, abból is kiderül: Ka­marás Máté musicalszínészként és popsztárként egyaránt komoly nemzetközi sikereket mondhat ma­gáénak. Azután, hogy Japánban mindkét minőségben több alka­lommal is közönség elé lépett, s ot­tani rajongói már nemcsak buda­pesti és bécsi fellépésébe váltanak jegyet, hanem szülővárosában, Miskolcon is feltűnnek, március 15- én élete első japán musicalében, a Mitzukóban mutatkozik be Tokió­ban. Május 15-én már Innsbruck­ban, a Lulu musicalváltozatában Hasfelmetsző Jack szerepét játssza. Három nappal a premier után pe­dig Sanghajba repül, a világkiállí­tásra, ahol Ausztria színeit képvise­li két musical, az Elisabeth és a Mo­zart legnépszerűbb dalaival. Köz­ben újabb osztrák albumán dolgo­zik, amelyen saját szerzeményei is hallhatóak lesznek. Kívánhat-e ennél többet egy fia­tal művész? Talán csak annyit, hogy külföldi sikerei mellett a magyar közönség is ismerje őt. Kamarás Máté esetében elmond­hatjuk: sem határok, sem szabá­lyok nem állják útját. Még a zenei sűrűben sem. Az ő esetében nem igaz a mondás, mely szerint senki sem próféta a saját hazájában. Rendkívüli művészi teljesítményé­ért Miskolcon, pár nappal ezelőtt, a legmagasabb szakmai elismerést vehette át. Múzsa Díjat kapott, s eb­ből az alkalomból egész este övé volt a Miskolci Nemzeti Színház. Hazai és külföldi vendégeivel (az egykori nagy példaképpel, Vikidál Gyulával, jó barátaival, Pély Barná­val és Závody Gáborral, a bécsi Elisabeth-tel, Maya Hakvoorttal és hamburgi producerével, aki zongo­ristaként kísérte, Marcus Leober- rel) fergeteges koncertet adott. De olyat, amilyet csak a legnagyobbak­tól, Kurt Cobaintől, Freddy Mercu- rytól vagy David Bowie-tól láthat­tunk. Ez a fiú valóban világklasszis. Punktum! Csak a vak nem látja: harminc­három évesen belépett egy ka­pun, amelyen csak a kiválasztot­tak léphetnek be. Hatalmas harc ért véget bennem. Volt ugye, a színház, Bécsben, Bu­dapesten, Miskolcon és már Japán­ban is, közben nem titkoltam, hogy utálom a musicalt, én rocksztár akarok lenni. Rocksztár és más semmi. Most jött el a fordulópont, nyáron. Méghozzá Miskolcon. Az én életem ugyanis, lehetek bárhol, Miskolchoz kötődik. Ott volt egy Elisabeth-előadás. Én ezt a darabot hétszázszor játszottam Bécsben, hetvenszer Japánban, majd rábó­lintottam az operettszínházi meg­hívásra. Csak közbevetőlegesen jegy­zem meg: a Vámpírok bálja Her­bertjével is hasonlóképpen járt, mint a Halál szerepével az Elisa- beth-ben. Bécs után azt is eljátsz- hatta Budapesten. Ilyen a karmája az embernek! Ami borzasztó így visszanézve, mert Polanski rendezésében, Bécs­ben ez fantasztikus dolog volt, de ennyi év távlatából beállni Buda­pesten, az asszisztense által rende­zett magyar verzióba, kicsit skizof­rén helyzet. Mintha visszamentem volna a diákköri szerelmemhez, hogy szeretkezzünk egy nagyot, mert milyen jó volt anno. És nem vettem észre, hogy ez kezdi szét­csapni a lelkemet. Nagyon boldog­talan voltam, mert nem azt érez­tem, hogy haladok előre, hanem hogy inkább kettőt hátra. Visszatérve a miskolci Elisa- beth-hez... ... teljesen szétbuliztam magam előtte. Háromórás koncertem volt, fantasztikus siker, mindenki tom­bolt, anya énekelt. Szárnyalt a lel­kem, mentem bulizni, le, Siófokra, végre itthon vagyok, nem idegenlé­gióban. Hétfőn reggel még a DJ-vel vitatkoztam, hogy azért is játssza le az utolsó dalt, ő meg könyörgött, hogy hat óra, ne énekeljek már! Ha nem játszod le, akkor is nekem te­szel szívességet, hiszen este Elisa- beth-előadásom van Miskolcon, mondtam. Kilenc felé kocsiba ül­tem, és elindultam. Nem szépítem: a hangom a seggemben volt. Egész úton azon gondolkodtam, hogy le­hetek üyen elmebeteg, hát kell ez nekem? Eljön az esti előadás, nyomjuk le! Van mögöttem rutin, meg tudom csinálni, nyugtattam magam. Tisztességgel át is estem az egészen, de önmagam árnyéka vol­tam. Haza is mentem gyorsan, szin­te elmenekültem a színházból. Ha mindent elkövetek, én is elfáradok. Édesanyám látta a vívódásomat. Az első kérdése az volt: „Máté, nem kellene ezt abbahagyni?” A„fárasztási”? Nem. Az Elisabeth-beli Halált. De igen, anyuci, nagyon jól mon­dod, feleltem. Abba fogom hagyni. Nem tudom tovább csinálni. Nem vettem észre, hogy ez engem lelki­leg mennyire megvisel. A Halál? A műfaj. A musical. Nem vezet sehova. Nem tudom, mit keresek az Operettszínházban, én nem tarto­zom oda. A Szegedi Szabadtéri Já­tékokon is szerepeltem volna az Elisabethben, de azt mondtam, nem érdekel, én ezt nem akarom tovább. A fejemen forogva is tudom csinálni, de elmúlt a szerelem, ne­kem itt már nincs keresnivalóm, ez már nem az én életem. A kimosott kosztüm a bécsi sikerek után! Nem. Ez három lépés hátra, miközben én kettőt szeretnék lépni előre. Száz­ezer darabot adtak el a bécsi Elisabeth DVD-felvételéből, ame­lyen ott vagyok, nem látom az okát, hogy tovább játsszam a darabban. Sem itt, sem máshol. És lemondta Szegedet? Másnap bementem az Operett­színházba Kerényi Miklós Gábor­hoz, az előadás rendezőjéhez, hogy tanár úr, én ezt nem tudom tovább csinálni, most akarom abbahagyni. Ő nagyon kedves volt, mondta, hogy azt hiszem, elment a hangom. De nem a hangom ment el, tanár úr, mondtam, hanem a tűz a lel- kemből, ami még rosszabb. Mind­egy, gondoltam, fogtok ti még cso­dálkozni, mert jövök majd máshon­nan. Nem esett le a fejemről a koro­na, hiszen baseballsapkát hordok. Ha valamire büszke vagyok, akkor arra mindenképpen, hogy soha nem játszottam olyan szerepet, amelyet nem szerettem volna. Ha már a szívemet-lelkemet nem tu­dom beletenni egy darabba, akkor hagyom az egészet a fenébe. Ami az Elisabeth esetében egyáltalán nem okozott gondot, hiszen talál­koztam Závody Gáborral, aki meg­hallgatta az angol nyelvű demófel- vételeimet, és azt mondta: Máté, ezek nagyon jó számok, csináljuk meg! Ő is ráért, én is ráértem, és hat dalt meg is csináltunk. A szere­pet tehát visszaadtam, már készül­tem Japánba, most leszek rock­sztár, gondoltam. Hulljon jégeső című dalát már az új magyar kereskedelmi rádió játssza. Závody Gábor szerintem a leg­jobb producer Magyarországon. Nagyon jó helyen vagyok nála. Volt egy sasszé hátra, az Elisabeth-tel, de mentem előre a dalommal, és már dolgoztam az osztrák lemeze­men. Amikor aztán otthon ültem, és azon töprengtem, hogyan to­vább, kitaláltam, hogy legyen ak­kor egy este frakkban és zongorakí­sérettel. Szedjük elő az összes musi­calt, amit angol és német nyelven az elmúlt tíz évben énekeltem. A Miss Saigont például Londonban vettem elő legutóbb. Láttam a bécsi „frakkos mű­sort”. Mozartra gondoltam, ahogy rizsporos parókában, vad erővel veri a billentyűket. Remek este volt, a közönség is nagyot szórakozott. Ott jöttem rá, hogy én egyeden klisét sem bírok el. Hogy nem vagyok sem rock­sztár, sem musicalsztár, és nem va­gyok a frakkos-zongorás énekes csávó sem, én mind a három va­gyok - együtt. És abban vagyok jó, hogy ha musicalt énekelek, akkor azt hiszik, hogy musicalénekes va­gyok, ha rockot, akkor meg rock­sztárnak tartanak. És ebből van na­gyon kevés a pályán. Az üyen ka­méleonalkatból. Belebújok, kibú­jok. Műfajokat váltogatok. Lélek­gyógyászként ápolom az emberek lelkét. Áthangolom őket, és még él­vezem is. Mindenki jön velem. A kliséket meg lerázom magamról, ne aggassa rám őket senki. Zenekar vagy zongora, teljesen mindegy. Csak szeressem a dalt. Külön-külön tehát egyik út sem vonzza, inkább a műfajokat váltogatja. Most nyüt ki előttem a vüág, mert felismertem, hogy amit zon­gorával csináltam, az egyfajta show kezdete, amivel rengeteg mindent hozhatok létre. Ez az én utam. Fel­hívtam a hamburgi produceremet, hogy nézze meg ezt a zongorakísé­rettel született bécsi estemet. Meg­nézte, és nagyon tetszett neki. El­mentem hozzá, és valósággal szór­ta rám az őrieteket, hogy mit lehet­ne még. Zongoristaként ő ugyan­olyan, mint én énekesként. Nem is­mer határokat. Azóta meg is szüle­tett a közös estünk Azt hittük, rocksztárok vagyunk címmel. És ott vagyok frakkban, mögöttem pedig ő, versenyzongorával. A Yamaha a fő szponzora. Japánban többször is vendég­szerepeit már. Az Elisabeth mel­lett önálló koncertjei is voltak To­kióban. Ennek eredménye a Mitzuko? Életem első japán musicalje lesz ez! Igen, ez nagy ajándék. Annyira megszeretett a japán közönség, hogy engem választottak a darab főszerepére. A sztoriról csak any- nyit: egy japán nő beleszeret egy nyugat-európai nagykövetbe. Na­gyon jó a szerep, szépek a dalok, öt hétre megyek, és a kinti premier után már kezdjük is a Lulu próbáit Innsbruckban. Az előbb azt mond­tam: kínjait előttem a vüág. Az agyam is most nyüt ki. Eddig én álltam a magam útjában. Tisztáz­nom kellett dolgokat, őszintén szembe kellett néznem magam­mal, így állt össze az a kép, ame­lyet most már pontosan látok. Sok mindent elengedtem, ami abban a pillanatban fájt, de most olyan boldog vagyok, hogy már nem is emlékszem, mikor volt rossz na­pom. Ez nagy dolog. Én ugyanis olyan szenvedő lelkű, depresszió­ra hajlamos ember vagyok. De most olyan találkozásaim voltak, olyan emberek álltak mögém, akik visznek, repítenek. Hisznek az erőmben, a dalaimban. Eddig mindig azt rontottam el, amit az agyammal kiszámoltam, de amit a szívemben láttam, s amiben hit­tem, az meg is valósult mindig. A hazai színpadokon mennyire érzi idegenlégiósnak magát? Budapesten bécsinek számítok, Bécsben budapestinek. Mindenhol otthon vagyok és mindenhol ide­gen. Ez még ülik is az én ellent­mondásos egyéniségemhez. A jin és jang is attól kerek, hogy ott van benne a fekete és a fehér. Én ugyanez az extrém fazon vagyok. Ezért nem is voltam soha megal­kuvó, és nem álltam be egyszer sem a sorba. Belém is rúgtak sok­szor. Azt hiszem, a nagyapámra hasonlítok: neki sem kellett bukó­sisak ahhoz, hogy átmenjen a fa­lon. Ha lepattantam, én voltam az oka. Nem futottam eléggé neki. De most végre abbahagytam saját magam ostorozását. Rájöttem, hogy a musicalt ugyanúgy szere­tem, mint a rockot. En a zenét imá­dom. Azt akarom eljuttatni az em­berek leikébe, és mindig az adott publikumnak, a megfelelő eszkö­zökkel. Akinek a háta fáj, annak nem a térdét kell megműteni. Hidat tud verni két műfaj kö­zött. Erre kevesen képesek. Olyan a hangom, hogy lehetővé teszi. Ha már a jin és jang hason­lattal éltem az előbb: a feketében ott a kis fehér pont és fordítva. Tűz és jég. Lent és fent. Középút nincs. Ezt meg a nagymamámtól örököl­tem. Nála sincs köztes. Én is min­dig a határvonalaimat feszegetem. Ettől vagyok extrém. A hibáimmal és az erősségeimmel együtt va­gyok kerek. A hiba is megfeszít. Olyan, mint a rugó. Kilő a magas­ba. De dolgozni lehet rajta, javíta­ni. Senki sem születik tökéletes­nek. Én is tudom, miben vagyok jó és miben gyenge. A régi hősök sem úgy mentek a csatába, hogy jaj, meg ne haljak! Nyerni akartak. Ki­vonták a kardjukat, és már nem le­hetett megállítani őket. Ki tudja, hol tartana most a pá­lyán, ha nincs Polanski és a Vám­pírok bálja. Pokoli szerencsém volt. Húsz­évesen beválogattak egy olyan csapatba, ahol világsztárokkal dolgozhattam együtt. Ilyen pálya­kezdést nem is mertem remélni. Már javában folytak a próbák, amikor Polanski megnézett, és azt kérdezte: „Mitől félsz? Add maga­dat, a saját energiádat! Nem elját­szani kell a szerepet, hanem meg­élni a pillanatot. Ez a színészet lé­nyege. Onnantól kezdve halál őszinte a dolog.” Én ezt egy életre megjegyeztem.

Next

/
Oldalképek
Tartalom