Új Szó, 2010. február (63. évfolyam, 25-48. szám)
2010-02-20 / 42. szám, szombat
10 Szombati vendég ÚJ SZÓ 2010. FEBRUÁR 20. www.ujszo.com Kamarás Máté: „Tisztáznom kellett dolgokat, őszintén szembe kellett néznem magammal, így állt össze az a kép, amelyet most már pontosan látok..." Első japán musicaljére, a Mitzukóra készül Tokióban Miskolcról indult, Budapesten épp hogy csak elkezdte színművészeti tanulmányait, máris Londonba került, ahonnan Bécsbe vezetett az útja, s Roman Polanski választásának köszönhetően ott is horgonyzott le Kamarás Máté. A Vámpírok bálja egy magasra ívelő pálya első állomása volt. SZABÓ G. LÁSZLÓ Mindennek több mint tíz éve már, s ha csak az idei esztendő első felét vesszük, abból is kiderül: Kamarás Máté musicalszínészként és popsztárként egyaránt komoly nemzetközi sikereket mondhat magáénak. Azután, hogy Japánban mindkét minőségben több alkalommal is közönség elé lépett, s ottani rajongói már nemcsak budapesti és bécsi fellépésébe váltanak jegyet, hanem szülővárosában, Miskolcon is feltűnnek, március 15- én élete első japán musicalében, a Mitzukóban mutatkozik be Tokióban. Május 15-én már Innsbruckban, a Lulu musicalváltozatában Hasfelmetsző Jack szerepét játssza. Három nappal a premier után pedig Sanghajba repül, a világkiállításra, ahol Ausztria színeit képviseli két musical, az Elisabeth és a Mozart legnépszerűbb dalaival. Közben újabb osztrák albumán dolgozik, amelyen saját szerzeményei is hallhatóak lesznek. Kívánhat-e ennél többet egy fiatal művész? Talán csak annyit, hogy külföldi sikerei mellett a magyar közönség is ismerje őt. Kamarás Máté esetében elmondhatjuk: sem határok, sem szabályok nem állják útját. Még a zenei sűrűben sem. Az ő esetében nem igaz a mondás, mely szerint senki sem próféta a saját hazájában. Rendkívüli művészi teljesítményéért Miskolcon, pár nappal ezelőtt, a legmagasabb szakmai elismerést vehette át. Múzsa Díjat kapott, s ebből az alkalomból egész este övé volt a Miskolci Nemzeti Színház. Hazai és külföldi vendégeivel (az egykori nagy példaképpel, Vikidál Gyulával, jó barátaival, Pély Barnával és Závody Gáborral, a bécsi Elisabeth-tel, Maya Hakvoorttal és hamburgi producerével, aki zongoristaként kísérte, Marcus Leober- rel) fergeteges koncertet adott. De olyat, amilyet csak a legnagyobbaktól, Kurt Cobaintől, Freddy Mercu- rytól vagy David Bowie-tól láthattunk. Ez a fiú valóban világklasszis. Punktum! Csak a vak nem látja: harminchárom évesen belépett egy kapun, amelyen csak a kiválasztottak léphetnek be. Hatalmas harc ért véget bennem. Volt ugye, a színház, Bécsben, Budapesten, Miskolcon és már Japánban is, közben nem titkoltam, hogy utálom a musicalt, én rocksztár akarok lenni. Rocksztár és más semmi. Most jött el a fordulópont, nyáron. Méghozzá Miskolcon. Az én életem ugyanis, lehetek bárhol, Miskolchoz kötődik. Ott volt egy Elisabeth-előadás. Én ezt a darabot hétszázszor játszottam Bécsben, hetvenszer Japánban, majd rábólintottam az operettszínházi meghívásra. Csak közbevetőlegesen jegyzem meg: a Vámpírok bálja Herbertjével is hasonlóképpen járt, mint a Halál szerepével az Elisa- beth-ben. Bécs után azt is eljátsz- hatta Budapesten. Ilyen a karmája az embernek! Ami borzasztó így visszanézve, mert Polanski rendezésében, Bécsben ez fantasztikus dolog volt, de ennyi év távlatából beállni Budapesten, az asszisztense által rendezett magyar verzióba, kicsit skizofrén helyzet. Mintha visszamentem volna a diákköri szerelmemhez, hogy szeretkezzünk egy nagyot, mert milyen jó volt anno. És nem vettem észre, hogy ez kezdi szétcsapni a lelkemet. Nagyon boldogtalan voltam, mert nem azt éreztem, hogy haladok előre, hanem hogy inkább kettőt hátra. Visszatérve a miskolci Elisa- beth-hez... ... teljesen szétbuliztam magam előtte. Háromórás koncertem volt, fantasztikus siker, mindenki tombolt, anya énekelt. Szárnyalt a lelkem, mentem bulizni, le, Siófokra, végre itthon vagyok, nem idegenlégióban. Hétfőn reggel még a DJ-vel vitatkoztam, hogy azért is játssza le az utolsó dalt, ő meg könyörgött, hogy hat óra, ne énekeljek már! Ha nem játszod le, akkor is nekem teszel szívességet, hiszen este Elisa- beth-előadásom van Miskolcon, mondtam. Kilenc felé kocsiba ültem, és elindultam. Nem szépítem: a hangom a seggemben volt. Egész úton azon gondolkodtam, hogy lehetek üyen elmebeteg, hát kell ez nekem? Eljön az esti előadás, nyomjuk le! Van mögöttem rutin, meg tudom csinálni, nyugtattam magam. Tisztességgel át is estem az egészen, de önmagam árnyéka voltam. Haza is mentem gyorsan, szinte elmenekültem a színházból. Ha mindent elkövetek, én is elfáradok. Édesanyám látta a vívódásomat. Az első kérdése az volt: „Máté, nem kellene ezt abbahagyni?” A„fárasztási”? Nem. Az Elisabeth-beli Halált. De igen, anyuci, nagyon jól mondod, feleltem. Abba fogom hagyni. Nem tudom tovább csinálni. Nem vettem észre, hogy ez engem lelkileg mennyire megvisel. A Halál? A műfaj. A musical. Nem vezet sehova. Nem tudom, mit keresek az Operettszínházban, én nem tartozom oda. A Szegedi Szabadtéri Játékokon is szerepeltem volna az Elisabethben, de azt mondtam, nem érdekel, én ezt nem akarom tovább. A fejemen forogva is tudom csinálni, de elmúlt a szerelem, nekem itt már nincs keresnivalóm, ez már nem az én életem. A kimosott kosztüm a bécsi sikerek után! Nem. Ez három lépés hátra, miközben én kettőt szeretnék lépni előre. Százezer darabot adtak el a bécsi Elisabeth DVD-felvételéből, amelyen ott vagyok, nem látom az okát, hogy tovább játsszam a darabban. Sem itt, sem máshol. És lemondta Szegedet? Másnap bementem az Operettszínházba Kerényi Miklós Gáborhoz, az előadás rendezőjéhez, hogy tanár úr, én ezt nem tudom tovább csinálni, most akarom abbahagyni. Ő nagyon kedves volt, mondta, hogy azt hiszem, elment a hangom. De nem a hangom ment el, tanár úr, mondtam, hanem a tűz a lel- kemből, ami még rosszabb. Mindegy, gondoltam, fogtok ti még csodálkozni, mert jövök majd máshonnan. Nem esett le a fejemről a korona, hiszen baseballsapkát hordok. Ha valamire büszke vagyok, akkor arra mindenképpen, hogy soha nem játszottam olyan szerepet, amelyet nem szerettem volna. Ha már a szívemet-lelkemet nem tudom beletenni egy darabba, akkor hagyom az egészet a fenébe. Ami az Elisabeth esetében egyáltalán nem okozott gondot, hiszen találkoztam Závody Gáborral, aki meghallgatta az angol nyelvű demófel- vételeimet, és azt mondta: Máté, ezek nagyon jó számok, csináljuk meg! Ő is ráért, én is ráértem, és hat dalt meg is csináltunk. A szerepet tehát visszaadtam, már készültem Japánba, most leszek rocksztár, gondoltam. Hulljon jégeső című dalát már az új magyar kereskedelmi rádió játssza. Závody Gábor szerintem a legjobb producer Magyarországon. Nagyon jó helyen vagyok nála. Volt egy sasszé hátra, az Elisabeth-tel, de mentem előre a dalommal, és már dolgoztam az osztrák lemezemen. Amikor aztán otthon ültem, és azon töprengtem, hogyan tovább, kitaláltam, hogy legyen akkor egy este frakkban és zongorakísérettel. Szedjük elő az összes musicalt, amit angol és német nyelven az elmúlt tíz évben énekeltem. A Miss Saigont például Londonban vettem elő legutóbb. Láttam a bécsi „frakkos műsort”. Mozartra gondoltam, ahogy rizsporos parókában, vad erővel veri a billentyűket. Remek este volt, a közönség is nagyot szórakozott. Ott jöttem rá, hogy én egyeden klisét sem bírok el. Hogy nem vagyok sem rocksztár, sem musicalsztár, és nem vagyok a frakkos-zongorás énekes csávó sem, én mind a három vagyok - együtt. És abban vagyok jó, hogy ha musicalt énekelek, akkor azt hiszik, hogy musicalénekes vagyok, ha rockot, akkor meg rocksztárnak tartanak. És ebből van nagyon kevés a pályán. Az üyen kaméleonalkatból. Belebújok, kibújok. Műfajokat váltogatok. Lélekgyógyászként ápolom az emberek lelkét. Áthangolom őket, és még élvezem is. Mindenki jön velem. A kliséket meg lerázom magamról, ne aggassa rám őket senki. Zenekar vagy zongora, teljesen mindegy. Csak szeressem a dalt. Külön-külön tehát egyik út sem vonzza, inkább a műfajokat váltogatja. Most nyüt ki előttem a vüág, mert felismertem, hogy amit zongorával csináltam, az egyfajta show kezdete, amivel rengeteg mindent hozhatok létre. Ez az én utam. Felhívtam a hamburgi produceremet, hogy nézze meg ezt a zongorakísérettel született bécsi estemet. Megnézte, és nagyon tetszett neki. Elmentem hozzá, és valósággal szórta rám az őrieteket, hogy mit lehetne még. Zongoristaként ő ugyanolyan, mint én énekesként. Nem ismer határokat. Azóta meg is született a közös estünk Azt hittük, rocksztárok vagyunk címmel. És ott vagyok frakkban, mögöttem pedig ő, versenyzongorával. A Yamaha a fő szponzora. Japánban többször is vendégszerepeit már. Az Elisabeth mellett önálló koncertjei is voltak Tokióban. Ennek eredménye a Mitzuko? Életem első japán musicalje lesz ez! Igen, ez nagy ajándék. Annyira megszeretett a japán közönség, hogy engem választottak a darab főszerepére. A sztoriról csak any- nyit: egy japán nő beleszeret egy nyugat-európai nagykövetbe. Nagyon jó a szerep, szépek a dalok, öt hétre megyek, és a kinti premier után már kezdjük is a Lulu próbáit Innsbruckban. Az előbb azt mondtam: kínjait előttem a vüág. Az agyam is most nyüt ki. Eddig én álltam a magam útjában. Tisztáznom kellett dolgokat, őszintén szembe kellett néznem magammal, így állt össze az a kép, amelyet most már pontosan látok. Sok mindent elengedtem, ami abban a pillanatban fájt, de most olyan boldog vagyok, hogy már nem is emlékszem, mikor volt rossz napom. Ez nagy dolog. Én ugyanis olyan szenvedő lelkű, depresszióra hajlamos ember vagyok. De most olyan találkozásaim voltak, olyan emberek álltak mögém, akik visznek, repítenek. Hisznek az erőmben, a dalaimban. Eddig mindig azt rontottam el, amit az agyammal kiszámoltam, de amit a szívemben láttam, s amiben hittem, az meg is valósult mindig. A hazai színpadokon mennyire érzi idegenlégiósnak magát? Budapesten bécsinek számítok, Bécsben budapestinek. Mindenhol otthon vagyok és mindenhol idegen. Ez még ülik is az én ellentmondásos egyéniségemhez. A jin és jang is attól kerek, hogy ott van benne a fekete és a fehér. Én ugyanez az extrém fazon vagyok. Ezért nem is voltam soha megalkuvó, és nem álltam be egyszer sem a sorba. Belém is rúgtak sokszor. Azt hiszem, a nagyapámra hasonlítok: neki sem kellett bukósisak ahhoz, hogy átmenjen a falon. Ha lepattantam, én voltam az oka. Nem futottam eléggé neki. De most végre abbahagytam saját magam ostorozását. Rájöttem, hogy a musicalt ugyanúgy szeretem, mint a rockot. En a zenét imádom. Azt akarom eljuttatni az emberek leikébe, és mindig az adott publikumnak, a megfelelő eszközökkel. Akinek a háta fáj, annak nem a térdét kell megműteni. Hidat tud verni két műfaj között. Erre kevesen képesek. Olyan a hangom, hogy lehetővé teszi. Ha már a jin és jang hasonlattal éltem az előbb: a feketében ott a kis fehér pont és fordítva. Tűz és jég. Lent és fent. Középút nincs. Ezt meg a nagymamámtól örököltem. Nála sincs köztes. Én is mindig a határvonalaimat feszegetem. Ettől vagyok extrém. A hibáimmal és az erősségeimmel együtt vagyok kerek. A hiba is megfeszít. Olyan, mint a rugó. Kilő a magasba. De dolgozni lehet rajta, javítani. Senki sem születik tökéletesnek. Én is tudom, miben vagyok jó és miben gyenge. A régi hősök sem úgy mentek a csatába, hogy jaj, meg ne haljak! Nyerni akartak. Kivonták a kardjukat, és már nem lehetett megállítani őket. Ki tudja, hol tartana most a pályán, ha nincs Polanski és a Vámpírok bálja. Pokoli szerencsém volt. Húszévesen beválogattak egy olyan csapatba, ahol világsztárokkal dolgozhattam együtt. Ilyen pályakezdést nem is mertem remélni. Már javában folytak a próbák, amikor Polanski megnézett, és azt kérdezte: „Mitől félsz? Add magadat, a saját energiádat! Nem eljátszani kell a szerepet, hanem megélni a pillanatot. Ez a színészet lényege. Onnantól kezdve halál őszinte a dolog.” Én ezt egy életre megjegyeztem.
