Új Szó, 2009. december (62. évfolyam, 277-300. szám)
2009-12-05 / 281. szám, szombat
14 Szalon ÚJ SZÓ 2009. DECEMBER 5. www.ujszo.com Csörgő Attilát nem a leírható logikai összefüggés érdekli, hanem a formában kidomborodó lehetőség: ahogy a matematika törvényei a matériában életre kapnak... Egy reneszánsz ember optikai laboratóriumából Az Arkhimédészi pont biztosan az idei budapesti tél egyik legnagyobb képző- művészeti ínyencsége. Csörgő Attila neve szakmai körökben már jól cseng, rangos külföldi biennálé- kon szokott ott lenni, tavaly pedig Kölnben övé lett a Nam June Paik Award, Európa egyik legkomolyabb kitüntetése, amit multimédia-terepen mozgó kortárs képzőművész megkaphat. CSANDA MÁTÉ A tágasabb közönség szemében mégsem igazán sztárművész (bár ki az, ugye, azok közül, aki magyar és képzőművész és nem halt még meg), pedig a Ludwig Múzeum visszatekintő tárlata után minden ok megvolna rá. Mintha egy reneszánsz ember privát kis univerzumaiba pillantanánk bele. Mintha minden munkája feltárás, kísérlet lenne. És azok is, hiszen lényegében mindenütt a matematika, a geometria és úgy, ahogy van, a (tér) látás és a nem látás lehetőségeit, izgalmas határterületeit vagy bökkenőit és parado- xonait kutatgatja. Ez most elrettentőén hangozhat, modem is meg tudományos is, viszont szó sincs emészthetetlen műproblémákról és magakelletésről. Csörgő Attila itt kiállított opusa szellemesebb, játékosabb nem is lehetne, akár gyerekeknek mint nem megrontott befogadóknak is ajánlható (de még mennyire!), merthogy a tárgyak egyike-másika nyugodtan lehetne egy szórakoztatóbb, nézelő- dősebb, vitrines fajta természettudományi múzeum kiállítási anyaga. Vagy lehetnének egy régimódi wunderkammer nagy becsben őrzött darabjai is. A lényeg, hogy az embernek közben nem támad az az érzése, hogy lemaradt, esélye sincs úgy igazán belelátni, és hogy előbb gyorsan be kéne még iktatni valami művészetelméleti gyors- tanfolyamot, Platóntól Derridáig, aztán majd talán. Talán azért is, mert Csörgő Attila nem minimal artist és nem tudós, nem a puszta képlet, a leírható logikai összefüggés érdekli, hanem a formában kidomborodó lehetőség, az, ahogy a matematika törvényei a matériában életre kapnak. Mintha minden arról szólna, hogy illékony, megfoghatatlan jelenségek, mozgások, arányok - ha csak egy-két pillanatra is - testet öltenek, formákba rendeződnek, felületté merevülnek, majd nemegyszer ismét vissza- bomlanak valami mássá. Eközben mindig kellemes összhangban van egymással inventio és disegno, vagyis elgondolás és megvalósítás. Mint például a Hogyan szerkesszünk narancsot? nevű kísérlet esetében, ahol könnyű kis papírgömbök szinte anyagtalanul lebegnek ugyancsak papír fúvószerkezetek fölött, mindegyik másmás ritmusban, irányban pörögve, izegve-mozogva, merthogy egyik sem gömb, hanem valami köztes, „hámozott” forma. Szórakoztató, ötletes, metaforákban gazdag, eszünkbe is juthat mondjuk Zilvi- nas Kempinas, a sikeres litván képzőművész, meg az ő ventilátorok közt és fölött medúzaként lebegő és gomolygó fekete szalagja. Csörgő Attila látványtárában viszont az „édiség” hátterében mindig ott sejlik valami más is, ez esetben mondjuk a tér elsíkosítása, a síkok térré rendezése, két konkur- rens geometriai modell egymáshoz férhetősége és így tovább. Hihetetlen precizitással megépített mobil-szerkezeteiben törékeny fapálcikák rendeződnek át, oda-vissza, kúsznak egymáshoz, érnek egy pillanat erejéig össze, bonyolult térformákká, hogy aztán a következő másodpercekben, több tucat vékony cérna, huzal, drót által önkéntelenül is hazahúzva nyugalmi állapotba (?) rendeződjenek vissza és így tovább, körbe-körbe, mint egy véget nem érő metafora, mint egy lélegző test, ahol semmi sem állandó, és ahol minden filigrán összefüggésnek szerepe, feladata, rendeltetése van. Kockák, gúlák csókolóznak össze komplikáltabb ilyen-olyan éderekké, tán csak szemléltető szertári modell, tán a hegeli metafizika leképezése. Amit manapság egy átlagos térmodellező szoftvernek már gyerekjáték (monitoron persze, nyomtatható állapotban), azt Csörgő Attila valós masinaként tervezi újra, elölről, a legkisebb csavartól, ellensúlytól, burkolástól és áttételtől kezdve, ahol minden úgy szervesen és látszólag tökéletesen együttműködik, ahol a piros nyelű rögzítőfogóknak meg a megállás nélkül dolgozó motornak (mint egy szív, mint egy kopoltyú) is szerepe, jelentősége van. Nem rejt el semmit, minden kis csomó, csavarmenet és rugó érdekli, és az is nyilvánvaló, hogy ízig-vérig saját készítésű prototípusok, nem pedig skiccek (divatosan ma már koncept) alapján legyártott artefaktum. Talán ha most feltámadna egy-két képzett neoplatonista művész és filozófus, és bejutna a Ludwig Múzeum második emeletére, biztosan el volna ragadtatva a talányos szerkezetektől, mintha mindegyikükben ott visszhangozna az őstekin- tély Horatius meg az ezerszer idézett irányvonal, az ut pictura poe- sis, vagyis hogy a jól megcsinált kép legyen mindig egy picit költészet is. Ha már irodalom: egy Poe-no- vella ihlette a Maelstrom projekt c. alkotást, ez egy első látásra valami arte poverás fémedény, gyanús, szurokfekete folyadékkal, de amint bekapcsol és dolgozni kezd, mint egy álmos centrifuga, a fekete tükrös felszín mindent magába szívó homorú gömbtérré alakul át, és ebben a trompe-l’oeil-szerű képzavarban a műélvező tükörképe is játszani kezd, zsugorodik, torzul és tágul, mint amikor egy leveseskanál belsejében nézegetjük önmagunkat, csak ez sűrűbb, kavargóbb, térbelibb. Mindaddig, míg ki nem kapcsol a halkan búgó masina, és a krémszerű anyagból újból sima tükörfelület nem lesz. Csörgő emellett leonardós tükörszerkezetekkel a véletlen osz- cillálását próbálja megfogni, rögzíteni és dokumentálni, hogy mi történik akkor, amikor a kocka el van vetve, hat szemszögből, hat kameraállásból kíméletlenül körbezárva egy halványan világító sokesélyességet. Ezenkívül tereket, gömböket és formákat hámoz szét és épít vissza, megfontoltan, alaposan el-elszuszogva egy saját magának tett feladványon. Fényképez, nem is akárhogyan, saját szerkesztésű kamerákkal félCím nélkül (1 dodekaéder = 1 ikozaéder), 1999. Fapálcika, fa, zsinór, görgő, fémváz, elektromotor, 180x120x80 cm. A művész és a Galerija Gregor Podnar, Berlin/Ljubljana tulajdona Ferde víz, 1995. Fekete-fehér fénykép, 30x40 cm. A művész és a Galerija Gregor Podnar, Berlin/Ljubljana tulajdona gömbre, gömbre vagy éppen mö- bius-szalagra exponál, habár olyan Gerhard Richter-esen enyhén elmosva, de mégis, minden cezúra nélkül, gyakran meg- vagy kifordítva, esetleg önmagába visszaragasztva a „valós” képet. Aztán olyan is van, hogy duzza- dóan világító gömböt csinál egykét darab pontszerű fényforrásból, és nem is bánjuk, hogy itt is, most is a szemünket csapja be, inkább még többet kérünk belőle. Három test című installációját elnézve pillanatnyi, efemer formák jelennek meg, csak nekünk, látogatóknak, a sötétkamraszerű térben, ahol a finoman pergő homokszemek és a rajtuk keresztül áramló fotonok játékából hirtelen kirajzolódni látszik három, apró vibrálása ellenére is szabályos test: Csörgő Attila - amíg a homok búja szusszal - háromszögből tetraédert, négyzetből kockát, rombuszból oktaédert varázsol, merthogy először szemfényvesztésnek tűnik az, ami valójában pofonegyszerű, néhány optikai szabály nemcsak gimnazistáknak, majd elég egy kupakot visszazárni, hogy a homokhullás megrekedjen, és hogy a többé meg nem termékenyített fényforrások újból csakis síkká záródjanak. Alighanem Csörgő Attila poharas attrakciója (Forgástest) a legszembeötlőbb példa arra, hogy mekkora adag játékos idealizmust bír el egy-egy műalkotása. Két darab enhyén ferde, recés fémrudacska egy gombnyomásra pörögni kezd, és így már hihetetlenül (le- írhatatlanul, vagyis a megszólalásig) hasonlít egy üvegpohárra. Egy nem is olyan régi sztori szerint, ha hihetünk az ilyeneknek (itt talán mindegy is, hogy igaz-e), egy tárlatmegnyitón valaki vörösbort löttyintett a sebesen pörgő fémcsavarok közé, bele a vibráló semmibe. Hát mi ez, ha nem Zeu- xisz és Parrhasziosz, a két nagy rivális ógörög festő, a két mimézis- szupermester történetének folytatása? Amikor, ugye Zeuxisz festett szőlőfürtjeit az odaszálló madarak kezdték el csipegetni, Parrhasziosz ugyancsak festett függönye viszont még magát a vetélytársat is becsapta, merthogy az hiába próbált bármi függönyszerűt a falról elhúzni. Vagyis folyton régi korok jutnak eszünkbe, amikor a filozófiában még minden benne volt, aritmetika, csillagászat, fizika és sok egyéb, amikor a képzőművészet még nem volt igazán művészet. Közben azért egyik-másik mobil-szobor rá-rájátszik Jean Tinguely és Schöffer Miklós (és sok más kinetikus művész) moz- gó-pörgő-világító objektumaira is, meg talán az is kiérződik belőle, hogy a posztmodem művésznek gyakran nincs más választása -vagy épp csak választás van, soksok, végtelen -, mint hogy újra- technizálja a világot, új problémákat jelöljön ki, önmagának, fix pontokat, hogy azokat oldja meg vagy lazítson rajtuk. Az biztos, Csörgő Attila ismertebb, ünnepeltebb alakja is lehetne a kortárs nemzetközi képző- művészetnek. Ezért is jó hír, hogy ez a mostani anyag a pesti színhely után Luxemburgba, majd a hamburgi Kunsthalléba tart. Sok sikert, további izgalmas szemfényvesztést kívánunk. (Csörgő Attila: Arkhimédészi pont. Ludwig Múzeum, Budapest, január24-ig.)