Új Szó, 2009. július (62. évfolyam, 150-176. szám)
2009-07-01 / 150. szám, szerda
www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2009. JÚLIUS 1. Kultúra 9 Az idei évad utolsó bemutatója: Ken Ludwig bohózata a Komáromi Jókai Színházban Primadonnák - amerikai módra Benkő Géza Leo szerepében (Dömötör Ede felvétele) Elég nagybajban van olykor a kritikus. Például akkor, amikor valamely, a „könnyed szórakoztatás” igényével készült előadás komponenseit alapvető esztétikai kritériumok figyelembe vételével vizsgálja. Ezt pedig, ha még oly kényelmetlen is, meg kell tennie, hiszen ez a kötelessége. KISS PÉNTEK JÓZSEF Ráadásul elég nagy farizeus- ságnak tűnhet fel, ha az előadáson ülve, akárha kínjában is, netán hozzá-/belelátva egy-egy gegbe egy másik lehetséges megoldást, hallhatóan fel-felkacag. Utána pedig van képe hozzá, hogy jó alaposan lehúzza a közönség által oly nagyon szeretett „felhőtlen szórakozásról” a vizes lepedőt. Annyira jó lenne csupa jót írni, de mit lehet tenni, ha egyszer nem lehet? Ha egyszer nem tetszett annyira. Ha egyszer az a meglátása az embernek, hogy még a választott (meglehetősen közhelyes) szöveghez, illetve az abban rejlő lehetőségekhez képest is túlságosan sekélyes a látott előadás. Szinte kizárólag kiszámíthatóan rutinszerű jelenetekkel operál. Külsődleges és helyenként egyenesen igénytelen. Némely pillanatában, sajnos, kifejezetten ordenáré. A színháznak, mint elég régóta tudjuk, a szórakoztatás nemes szándéka mellett az is a kötelessége, hogy az embert mutassa meg, annak valamennyi gyarlóságával és erényével. Hitelesen. Ez a színházi tükör-lét pedig elengedhetetlenül előfeltételezi, hogy a benne megjelenített alakok, még ha ki/felnagyított formában is, de valós emberek tükörképét formázzák. Amikor a rendezői szándékból ez hiányzik, vagy nem elég markáns/értelmezhető, akkor lehet, hogy jókat röhögtünk, de végül nem derül ki számunkra, hogy igazából min is derültünk olyan nagyokat. Legfeljebb azon, hogy milyen jókat mondtak „azok”. A színészek, akiket jó messzire el tudunk tartani magunktól, hiszen semmiképpen sem tűnik úgy, hogy ezek a szegény balekok akár mi is lehetnénk... A Primadonnák című előadás bennem a legnagyobb hiányérzetet éppenennek az emberi hitelesség-tényezőnek a kifejezett hanyagolásával keltette. Leo (Benkő Géza m. v.) és Jack (TóthTibor), akét nőiruhába bújtatott állástalan amerikai ri- pacs színpadi megjelenési formája egy pillanatig sem tudta elhitetni velem, hogy a giccses „ha-ha-ha”- kosztümeikben (Horváth Kata m. v. tervei alapján) generált külső megjelenésük folytán nem csak a néző, de a többi szereplő közül bárki is elhiszi, hogy ők valódi nők, nem pedig azonnal leleplezhető, hülye és közönségesen pitiáner csalók. Márpedig minden elraj- zoltság és komikum ellenére ennek a látszatát fenn kell tartani. Különben a nevettetés szándéka kioltja a csalásban rejlő feszültség lehetőségét. Ezek a kosztümök és a színészek játéka a felszínes és primer neveltetésen túl semmiféle hiteles emberi vonást nem képvisel. Azzal együtt sem, hogy egyikük egy saját házról és valódi szomszédról álmodik, megsegítve a lírát egy kis szcenikai aláfestő zenével. A „fiúkat” dramaturgiailag kiszolgáló család, Audrey (Holocsy Katalin) és Maggie (Hoíocsy Krisztina), Larry (Hajdú László) a Doki (Fabó Tibor), Duncan tiszteletes (Olasz István) és a meghalni nem igazán akaró Florence néni (Varsányi Mari) derekasan teljesítik a családi összefonódásoktól egyáltalán nem mentes darabbeli feladataikat. Rendben van a játékuk, a kosztümjeik is. A Maggie-t játszó Holocsy Krisztáé kiemelkedően szép, de a karaktert nagyban segíti a Larryt játszó Hajdú László viseleté is. Már megint a kosztümöknél tartok. Időnként a cselekményt, amolyan látványbeli epitaton omans gyanánt, táncbetétek „tarkítják”. Ezeket Kispál Anita m.v. koreogra- fálta, és a színészek mellett Balas- kó Edit (súgó), Messinger Nóra (a rendező asszisztense), Nagy László (ügyelő), valamint Kürthy Csaba m. v. adják elő. Mindannyiunk számára komoly felüdülést jelent. Közben elgondolkodhatunk akár azon is, vajon hogyan lehet az, hogy Leo, aki éppen férfivá válása céljából átöltözni távozik a színről, simán magával viszi szerelmét, Maggie-t, aki egy laza „Veled megyek!”-kel távozik a színről. Ráadásul mindketten ugyanabba az irányba. Ekkor gondoltam először, hogy nem vesznek engem (sem) komolyan. Sem úgy, mint „mezei”, sem úgy, mint színház- ban/-ról gondolkodó nézőt. És: ez nagyon nagy hiba! Még akkor is, ha röhögés van a nézőtéren. A műsorfüzet nagyon szellemesen felvonultat néhány korábbi nagy sikerű filmes szoknyaszerep- alakítást. Ha visszagondolunk, sem a Van, aki forrón szereti híres párosa, Jack Lemmon és T ony Curtis, sem Dustin Hoffman a Tootsie- ban, de még a nem túl nagy szellemi/esztétikai igénnyel készült Egy szoknya, egy nadrágban Latabár Kálmán sem hord ennyire direkt rondára sikerült, jelmezbáli feelingre hajazó, „elsősíkos” viseletét, hiszen akkor a szerep önmagát leplezi le és degradálja. Leo és Jack szerepük szerint bármilyen off-off-társulatokban játszottak is korábban, az lehetetlen, hogy például az Antonius és Kleopátrában ahogy el is hangzik a darabban) ilyen hatalmasra kasírozott didikkel kellett szerepelniük. (Hacsak nem Shakespeare-paródiákat adtak elő.) A hiteltelenség keltése pedig nem lehet az ábrázolás segítő eszköze. Ha felidézem a két főszereplő színpadi jelenlétét, akkor azt látom, hogy a nyitó jelenetben igazán kellemes nézni/élvezni a játékukat. Két aranyos balek mindenáron ki akar jutni a színészsors adta nyomorúságból. Nagyon tetszett az expozíció; a két Shakes- peare-jelenettöredék és az egész pályaudvari kalamajka. Hihető, bájos, emberi. Gondoltam, na jól van, lesz itt röhögés meg ábrázolás is egyszerre. Nem lett. Lett helyette a női nemet, a nőiséget gyakran valamiféle hímsovén harsánysággal kipellengérező, néha kifejezetten bomírt módon viccelődő két felvonásnyi röhögtetés. Ha felidézem azokat a rendezői beleérzéseket, színészi bravúrokat, amelyek a korábban már említett filmek esetlenül kedves, olykor egyenesen „bájos” nőalakjait jellemzik, csakis arra tudok gondolni, hogy az egyúttal a férfiak csipkelődő, de egyértelmű hódolata a női nem iránt. Rózsa István m. v. díszletében például nyoma sincs ennek a céllövöldéi ihletésű cifraságnak. A különféle stílusú és korból származó bútorzatra festett aranyozás hangulatában „amerikaivá” varázsolja az eklektikát. Azt hiszem, nem beszélek mellé, amikor azt állítom, hogy a színház: erkölcs. Ezzel pedig nem érdemes játszani. írásaimban nem szoktam idézgetni az általam látott előadások rendezőinek, színészeinek nyilatkozataiból. Most megteszem, hiszen ha valami, ez a leghitelesebb igazolása annak, amit a magam és a felhőtlen szórakozásra éhes nézőtársaim egy része nevében felemlegetek. A Kulisszák műsorfüzetben az általam nagyra becsült Méhes László m. v., az előadás rendezője többek között így vall: „Az én fejemben él egy kép arról hogyan lehetnejólcsinálniabulvárt. A baj az, hogyaközönségegyrészekö- veteli kiazt, hogy ezt amúfajt olcsón játsszák a színészek. ” Akkor most mi legyen, kérdezem én, a közönség másik részével, akikhez magam is tartozom? Állítom, hogy legalább annyian vagyunk mi is, mint az a másik „egy rész”, akiknek olcsón jó a bulvár. Az interjúban a következő megállapítással is találkozik a Nyájas Olvasó: „Az én kritikai görbém szinte egy az egyben megegyezik a közönség siker-görbéjével. ’’Micsoda öröm, hogy a kritikai görbénk ilyen közel áll egymáshoz! És milyen szomorú, hogy az előadás alapvetően ellene megy ennek a saját görbének. Van még egy furcsaság. Az Új Szó június 27-i számában olvasható beszélgetésből megtudjuk, hogy Benkő Géza szerint: ,JVem a nevetés a cél. Talán izgalmasabb, ha hagyják magukat belesodródni egy történetbe, aztán mosolyra fakadnak ésvégigjókedvűennézikaz előadást. Közben heherészhetnek, röhöghetnek, visonghatnak. Minden belefér. Ha sikerül elérnünk egy olyan kedélyállapotot, amit valószínűleg a néző manapság eleve nagyon keres, hiszen nem véletlenül választotta a színház ezt a darabot, biztos, hogy siker lesz. ” Eme mondatok olvastán egy dologban mindenképpen egyet kell értenem a művész úrral: olyan sikerszéria várható, hogy minimum 80, de lehet, hogy 100 feletti előadásszámot is megél. Azt viszont állítom, hogy ez akkor is érvényes lenne, ha nem paradicsommadárnak öltöztetve, két felvonást harsányan végigma- csóztatva kellene „szórakoztatnia” minket eme két jó színésznek. Miközben a riadt asszisztencia „halványan” és hozzájuk (a „lányokhoz”) képest bátortalannak tűnő, de tisztességes játékkal segédkezik hozzá. Ha idézőjelben értendő a darab címe, akkor sem! És ha már ennyire belebonyolódtam a példálózásokba, ide kívánkozik még egy gondolat. Bizonyára sokan látták Önök közül a Charley nénje című bohózatot a szoknyába bújt(atott) Gálvölgyi Jánossal, vagy az Őrült nők ketrecét Haumann Péterrel. Ők sem titkolták, hogy nevettetés a céljuk, de arra is ügyeltek, hogy kellő művészi méltósággal tegyék a dolgukat. Ismerve Méhes László színművész eddigi pályafutását, merek élni a gyanúperrel, hogy ez esetben mindössze annyi történt, hogy kissé túlteljesítette a könnyed nyári szórakozatás megrendezésére történt felkérést. Nem több, illetve nem kevesebb. Nevessünk és feledjünk! Vagy talán érdemesebb lenne fordítva... Marek Geišberg kapta az elismerést A 2008-as év tehetsége TASR-HÍR Marek Geišberg, a turócszent- mártoni Szlovák Kamaraszínház tagja kapta a Liberális Társadalom Alapítvány által odaítélt A 2008-as év tehetsége díjat, amelyet az alapítvány igazgatótanácsának alel- nöke, Milan Kňazko adott át a tehetséges, fiatal színésznek. (Marek Geišberget Juraj Nvota nagy sikert aratott, Muzsika című filmjében is láthatta a közönség.) „A díj megerősít abban, hogy annak, amit csinálok és ahogyan csinálom, van értelme” - mondta Geišberg. (TASR-felvétel) Interaktív utazókiállítás Kazinczy emlékére Nyelvet öltünk! - nálunk is MTI-HÍR A nagy nyelvújító, Kazinczy Ferenc születésének 250. évfordulója alkalmából indították útjára a Petőfi Irodalmi Múzeum (PIM) és a Balassi Intézet közös, interaktív utazókiállítását; a nyelvhasználatot és nyelvtörténetet játékosan bemutató busz nyár végéig járja az országot. A Magyar Nyelv Éve 2009 programsorozat keretében indított Nyelvet öltünk! célja, hogy elvigye az emberekhez a kiállítás a nyelv- használattal, a nyelvtörténettel, a nyelvjárásokkal és a nyelvújítással foglalkozó anyagát, hogy személyesebbé tegye a nyelvkultúrához tartozó ismereteket - mondta E. Csorba Csilla, a PIM főigazgatója a tegnap délutáni sajtótájékoztatót követően. Hozzátette, hogy a direkt a buszra tervezett kiállítás szeptemberig járja az országot, miközben szlovákiai és szlovéniai helyszínekre is ellátogat, majd ősztől iskolák illetve könyvtárak rendelkezésére bocsátják. A tárlat Kazinczy és kortársai nyelvteremtő, nyelvújító generációjának törekvéseit ismétli meg olyan módon, hogy a magyar nyelvközösség aktuális nyelvhasználatára és magára a nyelvre kívánja ráirányítani a figyelmet könnyen befogadható formában - derül ki a szervezők tájékoztatój ából. A tematikusán berendezett, színes tárlat szabad barangolást biztosít a látogatóknak a magyar nyelv világában - mondta el Lauter Éva, a Balassi Intézet főigazgatója, hozzátéve, hogy a játékos formához masszív ismeretanyagon alapuló, komoly tartalom társul. A főként a fiatalabb generáció tagjait megszólító kiállításon a látogatók tesztelhetik nyelvújítási ismereteiket, székely nyelvleckét vehetnek, megismerkedhetnek a nyelvtörténeti hagyományokkal, illetve áttekinthetik a nyelvhasználatnak a szerelmes levéltől az sms-ig felvázolt történetét. A különféle térképekkel, ábrákkal, érintőképernyős és hagyományosabb játékokkal telepakolt buszt a szervezők a tavaly a Nyugat 100. évfordulója alkalmából indított Nyugat 100-as busz mintájára, annak sikerén felbuzdulva rendezték be - mondták el a szervezők. Szlovákia szépségei címmel Vladimír Bárta fotóművész képeiből nyílik kiállítás július 3-án, pénteken 17 órakor Komáromban, a Duna Menti Múzeum Zichy-palotabeli kiállítótermében. A kiállítást Dr. Gaál Ida kurátor nyitja meg.
