Új Szó, 2009. június (62. évfolyam, 124-149. szám)
2009-06-27 / 147. szám, szombat
www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2009. JÚNIUS 27. Szalon-hirdetés 13 KÖNYV A SZALONBAN ■ EGY ÖNGYÚJTÓ FELJEGYZÉSEIBŐL Pillanatképek vissznézetből GOROZDl JUDIT A hatodik érzékszerv Tóth László Egy öngyűjtőfeljegyzései avagy eszmék, rögeszmék, toposzok című, a könyvhétre megjelent kötetben az esszéit és vegyes műfajú kisebb írásait gyűjtötte egybe. Az ilyen elegyes írásokból összeállított kötet óhatatlanul felveti a kérdést, hogy valamiféle tudatos számvetés késztetése, vagy a véletlen vetette-e a szerző elé régebbi feljegyzéseit, s ezekből domborodtak ki azok a leitmotí- vumok, amelyek különböző időtávlatokból és különböző tematikai és műfaji környezetből rántották egymás mellé a kötetben szereplő írásokat. Tóth László Ottlikot idézi: „A dolgok másodszorra kezdődnek. Azzal, hogy megismétlődnek - hogy újra látod, megint meghallod ugyanazt.” Az elmúlt másfél-két évtized alkalmi vagy aktuális eseményekhez kötődő, többségében már megjelent szövegeinek ez az újbóli rátekintés ad második életet. Az Egy öngyűjtő feljegyzései című kötetben tematikusán, néhol a keletkezés időrendjét követve, máshol ettől függetlenül (vagy épp ennek ellenére) kapcsolódnak egymáshoz és rendeződnek fejezetekbe. A perspektíva a történeti eseményekből szűkül és válik mind intimebbé. Vegyük vázlatosan sorra. A bársonyos forradalom magyar mozgalmának (FMK) a megalakulását lejegyző helyzetelemzés érdekessége dokumentumjellegéből adódik, a politikai változás lehetőségének eufóriájában született jegyzetek pedig egyszerűen tanulságosak - pláne mai szemmel, amikor egyrészt hajlamosak vagyunk elfelejteni, mi az, amit ’89-ben odahagytunk, másrészt amikor szívesen csúsztatunk- csúsztatgatunk reminiszcenciáink hangsúlyain. A kötet másik fontos történeti vonatkozási pontja 1968, a prágai tavasz eseményei, leginkább az azt megelőző évek szellemi nyitásának a tapasztalata, amihez a szerző folyamatosan, a saját szellemi tájékozódását s az Egyszemű éjszaka című 1970-es versantológiában bemutatkozó költőnemzedék indulását tárgyaló, de további szövegekben is visszatér. A szlovákiai magyar, a magyar és a szlovák irodalom jelenségeiről, szerzőiről (pl. Tőzsér Árpádról, Milá Haugováról, Ľubomír Feldekról, Domonkos Istvánról, Bettes Istvánról) szóló, s természetesen először nem e kötetben publikált esszék, köszöntők, ismertetők széles merítésükkel vonják magukra a figyelmet, s azzal a szempontrendszerrel, amit egy irodalomelméletekkel felszerelkezett irodalmár nem, csakis az alkotás bugyrait megjárt alkotó tud érvényesíteni. A nyelvvel, írással foglalkozó futamok (a kifejezést Tóth László javasolja-használja műfaji megjelölésül a kisebb lélegzetű, egy-egy gondolatot, benyomást szépírói eszközökkel: néhol aforisztikusan, máshol metaforikusán kibontó jegyzeteire) az alkotási folyamatra reflektálnak, s noha viszonyítási pontként jórészt tekintetbe veszik az elméleti-bölcseleti „trendeket” is, gondolatmenetük végső szűrője a szerzői én szubjektív tapasztalata. „Az ember lába bokáig / térdig a sárban (porban, mocsokban) - de mondhatnám így is: a történetben -, ám fejével a fellegekbe ér. (...) Ami engem illet: nem kedvelem az epikumot. Egy kalandleírásban az ember nem kalandozhat szabadon. Köti őt a kaland logikája. A szabadságot a gondolatok-képzettársítások fecskesuhanása adja, a siklósikkanású cselekmény- és síkváltások, a hangütések váratlan váltakozása, a ha-akarom-széles- sodrású s ha-szükséges-gyors- merítésű dinamikája jelenti. A vaskos és a légies egysége, az ilyen- is-olyan-is összetartozása.” (Műelemzés) Élettér - talán e címszóval foglalhatnánk össze azokat az írásokat, amelyek a szerző hazával, otthonnal kapcsolatos elmélkedéseit tartalmazzák. T óth László kétlaki - ha az országokat nézzük, és há- rom-négylaki - ha a településeket: fejtegetéseiből bizonyos fokú relativizmus ajánlkozik megfontolásra. Ebbe a részbe sorolódnak továbbá jegyzetei Párizsról mint olyan helyről, amelyet „otthonának tudna fogadni”. Párizsról beszélve bukkan fel először a temető motívuma is, amely a kötet vége felé a családról, felmenőkről, lemenőkről, a „végtelen időbe vetettség” emberi állapotáról szóló írásokban kap hangsúlyos szerepet. A társadalmi és irodalmi eseményekkel, utazásokkal, költözésekkel kapcsolatos beszámolók nyílt személyes hangja nem remeg meg az intim emberi történések lejegyzéseiben sem. Végigkísérhetjük például egy szakítás belső férfivívódásait, az öregedés tüneteinek tudatosítását, a halállal való ismerkedés állomásait. Ezekben a naplószerű beszámolókban számomra az az igazán szimpatikus, hogy olvasóként érezhetem bennük az „ott-és-akkor” esendő aktualitását. Esendő: mert ami ma véresen komolynak, végérvényes jelentőségű értelmezésnek tűnik, holnapra összedől, és újabb egyedüli érvénnyel bíró elemzésnek adja át a helyét, és így tovább, és így tovább. Tulajdonképpen az egész kötetre vonatkozik ez a naplójegyzetekben egyértelműbben mutatkozó eljárás: a pillanatkép sosem válhat tablóvá, még ha tablószerű beállításával próbálkozott is a szerző az írás pillanatában. Ha egybeolvassuk az eleve pillanatképeknek készült gondolat- vagy benyomásfutamokat és a pillanat adta perspektívát alkalmazó, de eredetileg tablószerűnek szánt (és önmagukban akként olvasható) esszéket, a sokféleségük bontakozik ki elsősorban, perspektívaváltogatásuk, ha tetszik: az értékelést kereső tekintet ide-odacikázása. És az egy teljes - jó fél évszázadnyi tapasztalatot átfogó - tabló meg- alkothatatlansága. A kötet apróbb-nagyobb írásait, elkészültük autentikus érvényét megírásuk dátuma jelzi, egymás mellé helyezésüket pedig a szerkesztői elv hitelesíti. Amit Tóth László akkor megírt, ma ugyanúgy vállalja fel - mellé helyezve azonban azt is, ahogy máskor látta. Nem tudom, a hatvanadik születésnapi évforduló közeledte kész- teti-e a szerzőt valamiféle számvetésre (vagy az a kiadót készteti, aki viszont a szerzőt), mindenesetre a kötet egyfajta mérleget von. Hitelességét - úgy vélem - az jelenti, hogy nem írja át vagy felül a dolgokat (hiszen ismerjük: a mérlegvonásoknak oly gyakori eljárása ez), élettapasztalatait nem gyömöszöli valamiféle pszeudo-szép- irodalmi formába, nem fűzi mesévé - életmesévé, s főleg nem akarja az önmegértés álcája alatt önnön identifikációit utólag magyaráz- gatni. Az-ami. Mindenféle feljegyzések egy benyomásait, gondolatait folyamatosan szövegbe öntő írótól. Egy alkotó emberiét „hordalékainak” (Déry nyomán Tóth László is használja így) őszinte tapasztalata. (Tóth László: Egy öngyűjtő feljegyzései avagy eszmék, rögeszmék, toposzok. Kalligram, 2009) TÓTH LÁSZLÓ A nyelv megtörténik az emberben, életre kél, személyessé válik, személyiségjegyei lesznek. De nem úgy, hogy alkalmazkodik használójához, annak személyiségjegyeit veszi fel, hanem a maga öntörvé- nyűségét, jellegzetességeit, jellemvonásait kölcsönzi oda alkalmazójának. Igenis, miután a nyelv bennünk megtelepszik, úgymond szimbiotánk lesz, s hogy ez megtörténhessen, hogy életre kélhessen általunk, megtapasztal bennünket, öntörvényűségeivel, jellemvonásaival, létakaratával formálni, alakítani kezd minket. Felületesen: minden ember önmagát adja hozzá a nyelvhez, önmagával gazdagítja azt; a lényeget tekintve: a nyelv adódik hozzánk s tesz gazdaggá, gazdagabbá bennünket. Az anyatej a világra szülőnktől való elválasztódásunk után is az anyánkat adja nekünk; a nyelv ugyanazt. A hátteret, az előzmények rendszerét, a közösséget, a közösségi tapasztalatot. A nyelv saját arcvonásait, megjelenési formáit, lehetséges alakváltozatait keresi mindenkiben, s mindenkihez ezeket a kinek-kinek a segítségével meglelt lényegi jegyeket, létvariánsokat adja hozzá. A közbeszédben, a mindennapi használatban a nyelvnek az emberben való egzisztenciális beágyazottsága, már-már vegetatív burjánzása figyelhető meg, a nyelv élvezi magát s a létét; íróban, irodalmi műben a nyelv öntudatra ébred, önmagára döbben. Minden ellenkező vélekedéssel szemben verseink, novelláink, regényeink, színműveink, esszéink, tanulmányaink létrehozásához, önmagunk írásos leképezéséhez nem használatba vesszük a nyelvet, hanem a nyelv íratja meg velünk verseinkben (-kel), novelláinkban (-kai), regényeinkben (-kel), színműveinkben (-kel), esszéinkben (-kel), tanulmányainkban (-kai) - önmagunkban (-kai) - saját magát. A „Még nyílnak a kertben az őszi virágok...” muzsikája nem Petőfi szerzeménye, hanem a nyelv s a nyelvzene versbeni megtestesülése a lírikus által megtestesített ember közreműködésével. A „...még zöl- dell a nyárfa az ablak előtt” nem a szem puszta észlelése, hanem az ember egy általános transzcendenciaélményének, egy egyetemes transzcendens tapasztalatnak a nyelvbe kódolt, nyelv általi megje- lenítődése egy konkrét létezőben: a költői személyiségben. A „Csíja- csicsíja, bubájá...”-val édesanyja, dadája a nyelvet - s a nyelv által mozgósítható érzelmeit - beszélteti a kisdedhez, Vörösmarty látomásaiban a nyelv buijánzik. A„Csak én bírok versemnek hőse lenni, / első s utolsó mindenik dalomban...” Ba- bitsa - mivel a nyelv maga az ember - tulajdonképpen a nyelvet teszi meg a vers hősévé; a „Sírgödrök fölött terpeszállásban szülnek az anyák...” Beckettjében a kozmosz- ba-vetettségét, egzisztenciális árvaságát felismerő ember félelme makog egy szinte nyelvtelen nyelven, a Godot-ban a csupaszon maradt nyelv didereg. A nyelv médiumként használja az embert, akinek viszont eljátssza, hogy voltaképpen ő a médium, aki az érzékfelettit teszi érzékelhetővé az ember számára. A nyelvet ily módon az ember hatodik érzékszervének is nevezhetnék, megint csak azzal a különbséggel, hogy az érzékszervektől eltérően nem le- képezhetővé, értékelhetővé, értelmezhetővé teszi az ember számára az őt körülvevő világ különböző jelenségeit, elemeit, hanem a világ teljességének érzékelésére biztosítja neki az egyedüli lehetőséget. A nyelv valami hasonló, mint Isten: megfoghatatlan, megragadhatatlan, ha kívülünk s másban keressük, de mi magunk vagyunk mindkettő megtestesülése. Isten is, a nyelv is a soklény egű egy: mindenkihez másként s másként szólnak, mindenkiben másként s másként jelennek meg - van, akiben Isten a hiányával, miként a némaság is a nyelv egyik dichotóm megjelenési formája -, mindenkihez a ldnek-ki- nek megfelelő módon adják hozzá magukat. Baj akkor szokott történni, amikor az ember maga választ magának Istent, nyelvet, s nem Istenre s a nyelvre bízza a választást. Különösen az irodalomban, művészetben okozhat - de a mindennapi életben sincs ez másként - tragikus, némelykor komikus, leggyakrabban azonban tragikomikus diszkrepanciákat a rossz választás az ember részéről, azaz, ha valaki magát kényszeríti rá Istenre, nyelvre. A választást az embernek, írónak, művésznek az Istenre, nyelvre (formanyelvre) kell bíznia; nemcsak az Isten által lehetünk kiválasztottak, hanem a nyelvnek is ki- választottjai kell legyünk. A nyelv általi megnyilatkozás percei - közbeszédben, műalkotásban egyaránt - egyfajta kegyelmi állapotot jelentenek az ember számára, mely kegyelmi állapot nem jöhetne létre a nyelv (formanyelv) isteni akarata, közreműködése nélkül. Szlovákiai látnivalók Kétnyelvű földrajzi mellékletek Július 2-án Nyugat-Szlovákia Kiránduljon az Új Szóval! Vegye meg lapunkat!
