Új Szó, 2009. június (62. évfolyam, 124-149. szám)
2009-06-27 / 147. szám, szombat
12 Szalon ÚJ SZÓ 2009. JÚNIUS 27. www.ujszo.com FOLYOIRAT-AJANLO Kalligram, nyár előtt CSANDA GÁBOR Kiváló Maurice Blanchot-össze- állítás képezi a Kalligram júniusi számának gerincét: a folyóirat az ismert francia kritikus és író Az utolsó író halála című esszéjét közli, Szántó F. István fordításában. A szöveghez kedvcsinálónak álljon itt az első három mondata: „Képzeljük el, hogy tudtunkon kívül meghal az utolsó író, és vele együtt sírba száll az írás misztériuma is. Hogy még képtelenebb legyen a gondolat, képzeljük el, hogy (nem annyira a történeti, mint amennyire a legendáiban élő) Rimbaud halálával örökre elnémul az irodalom. Végül tételezzük fel, hogy erről a megfellebbezhetetlen végről valamilyen módon mégiscsak tu- 'domást szerez az egész világ, az egész civilizáció.” Az összeállítás további részében Németh Marcell Blanchot-ról szóló tanulmánya szerepel még (egy iro- dalmilag strukturált életraj z formájában), valamint Angyalosi Gergely öszszehasonlító jellegű tanulmánya (Blanchot és Barthes), végül „Kiküszöbölhetetlen differencia” címmel Popovics Zoltán tanulmánya (Blanchot, Lévinas és a differencia). A tanulmányoknál maradva mindenképp ajánlatos Borbély Szilárd összefoglaló jellegű dolgozatát elolvasni - ez a Telep Csoportról szól (lásd visszamenőleg ehhez épp a Kalligram 2007/11-es „Telep”- számát), alakulástörténetéről, tagjairól, magáról a telepesek-jelen- ségről. Még ugyanitt, a tanulmányok közt egyfajta kuriózumnak is beillőén Onder Csaba a Nabokov- féle Az átváltozás-elképzelést ismerteti, Nabokovnak a Kafka-no- vellához fűzött látványos kommen- táijait értékeli (megjelenítődik nemcsak a csótányként feltételezett bogár, hanem a Samsa-lakás is); ellentétben azokkal a Kafka-el- lenvetésekkel, melyek minden ilyen irányú konkretizálást határozottan nem kívánatosnak mondtak (ezeket idézi Onder Csaba is). Minden átmenet nélkül lássunk egyet s mást a szépirodalmi részből is, mely (s maga a lap) Márton László Távolodó (nem azonos Márton László próza- és drámaíróval) prózájával indul („Hol az ifjúságod? Mint Kafkánál, nálad sincs átmenet?”). Csantavéri Bozsik Péter rég szerepelt a Kalligramban, most egy „kis regény” részletével örvendezteti meg híveit - minő öröm volna, különösen így, nyár elején, ha az irodalmat a gyakorlatban is alkalmazni lehetne; a sok jó tanács közül különösen kedves az, mit kell tenni ahhoz, hogy az ember ingyen négy napot töltsön a karacsi Hilton Hotelben, némi izgalommal fűszerezve. Csabai László elbeszélése (Hősi halottaink) elsőként a dinamikájával vonja magára a figyelmet, gyilkosság ügyében folyik a vizsgálat egy nádas terepen, pergő párbeszédek hátráltatják a cselekményt: „-Visszajött? - Vissza. - Mit csinál? -Aterepet szemléli. -Agyilkos? -A szárcsa. - Ez a neve a gyilkosnak? - Amadámak!” Berta Ádám novellája ezzel szemben csak (jelöletlen) párbeszéd: Hemigway-ajánlása akár el is maradhatott volna, annyira nyilvánvaló a rokonság A fehér elefánt formájú hegyek című klasszikus remek és a Berta Ádám szerzetté Világoskék elefántok pirulákon című kispróza közt, mely egyébként (a párhuzamtól függedenül, ha lehet ezt mondani) remek szöveg. A versek tartományában Gere- vich András, László Noémi, Nemes Z. Mártó és GyőrffyÁkos, megtoldva két műfordítás-blokkal: az olasz Edoardo Sanguined verseivel (Csehy Zoltán fordításai) és a szlovák Michal Habaj verseivel (Pšenák Ilona fordításai). A leghátsó traktusban számos (szám szerint hét) kritika és recenzió; Csehy Zoltán Sanguined válogatott verseit ismerteti (Laborin- tus, Ráció, 2008), Benyovszky Krisztián pedig a Halál Budán című Péterfy Gergely-regényt (Kalligram, 2008). IRODALOM A SZALONBAN Elolvadok a súlytól TAKÁCS ZSUZSA Hatéves koromban kezdődhetett. Anyu kiszaladt a konyhába még egyszer megkeverni a vacsit, hogy aztán az ízek is megfelelően várják az énszájakat. Betakarózva, nem is: agyonbugyolálva meredtem a tévére. Azt mondták, hogy jön a vihar, de mégis székeken napozó pingvineket mutattak. A távirányítóval egyre nagyobb számú adók felé kapcsolgattam. A 15-ös csatornán magamat láttam a tévében. Azt, ahogy bámulom a viszontlátott fejem, csodálkozom és pislogok, hátha akkor eltűnök. Közelebb léptem, meg is érintettem magam; érdekes volt, mintha érződött volna a tapintásom. Benyomtam a fejem, aztán még beljebb húztam magam, mígnem a két kikandikáló nyuszis papucsos lábam is eltűnt, s tényleg beléptem zsuzsiföldre. Annyi, de annyi barna hajú vüágos bőrű zsuzsi volt ott! Kicsik, öregek, boldogak, meg az ellentétjeik, és mindegyik csinált valamit, mentek ide-oda. Kiderült, hogy itt én vagyok a zsuzsi csodálkozós része. Megkérdeztem egy mellettem állót, aki pont a biológiát tanulta, hogy ha már ennyire hasonlítunk, talán fogadjon bizalmába, s mondja el, mi is történt. Meg se hallotta, csak ujját tipikusan föltartva mondta föl magának a leckét. Némi to- vábbkószálás után a haldokló Zsuzsihoz léptem. Te, ha már véged, s tudod, hogy az milyen, hagyd itt nekem az üzeneted. Meg hogy helyesen éltem-e meg, nem kell-e ezt máshogyan. Megmondta, meg is lepődtem, öregen milyen bölcs tudok lenni. A szám tátva maradt, a lábam földbe gyökerezett. így keletkezett az ámulok, bámulok, meglepődöm, csodálkozom, hitetlenkedem. Tényleg??????????????????????????? ?????????????????????????????? ?????????????????????????????? ?????????????????????????????? ?????????????????????????????? ?????????????????????????????? ?????????????????????????????? ?????????????????????????????? ?????????? ???????????????????????????? ?????????????????????????????? ?????????????????????????????? ?????????????????????????????? ?????????????????????????????? ???-??????????????????? ???????????????????????????? ?????????????????????????????? ?????????????????????????????? ?????????????????????????????? ?????????????????????????????? ?????????????????????? ???????????????????????????? ?????????????????????????????? ?????????????????????????????? ?????????????????????????????? ?????????????????????????????? ?????????????????????? ???????????????????????????? ?????????????????????????????? ?????????????????????????????? z????????????????????????-????? ?????????????????????????????? ?????????????????????? ???????????????????????????? ?????????????????????????????? ?????????????????????????????? ?????????????????????????????? ?????????????????????????????? ?????????????????????? ???????????????????????????? ?????????????????????????????? ?????????????????????????????? ?????????????????????????????? ?????????????????????????????? ?????????????????????? ???????????????????????????? ?????????????????????????????? ?????????????????????????????? ?????????????????????????????? ?????????????????????????????? ?????????????????????? ???????????????????????????? ?????????????????????????????? ?????????????????????????????? ?????????????????????????????? ?????????????????????????????? ?????????????????????? ???????????????????????????? ZENE A SZALONBAN Az együttlétezés misztériuma American Classics John CORIGLIANO String Quartet Snapshot: Circa 1909 A Black November Turkey Jefferson FRIEDMAN String Quartet No, 2 Corigliano Quartet CSEHYZOLTÁN „A Fotográfia mindig meglep, s ez a meglepetés tartós, szüntelenül megújul. Lehet, hogy ennek az örökös meglepetésneka forrása valami vallásos dolog, ami bennem is megvan: a Fotográfiának van némi köze a feltámadáshoz” - írja Roland Barthes a Világoskamra 35. fejezetében. John Corigliano Snapshot: Circa 1909 című alkotása mintha teljesen ugyanezt az alapérzést jelenítené meg: az együttlétezés misztériumát, mely lerombolja magát az időt. A zenemű gyakorlatilag egy fénykép hangulatleírása. A zeneszerző nagybátyja és (kb. 8 esztendős) édesapja (alti később több mint 25 esztendőn át a New York-i Füharmonikusok koncertmestere volt) egy darabot adnak elő hegedűn és gitáron. A fénykép leírásaként működő zene számos izgalmas kérdést vet fel: megidéz- hető-e a fényképről kiszorult hang? Vajonmitjátszikakétfiú? Rekonstruálható-e a pillanat? Mennyi a fénykép jellegéből adódó póz, és mennyi a zenei mámor spontaneitása? Beléphetünk-e a zenei együtt- létezésbe? Corigliano csak halová- nyan tesz kísérletet a játszott darab rekonstruálására: a gitár hangjait vonósok idézik meg, a vezérmotívumokat a hegedűkre bízza, az egyik kifejezetten az édesapa álmát hivatott megtestesíteni, a másik rekonstruáló természetű. Valóság és képzelet egymást kiegészítő játéka uralja a zenét, mely lényegében a fotó szemlélőjének „munkafázisait” jeleníti meg. Kétségtelen, hogy a darab erősen nosztalgikus karaktert nyer, ám Corigliano nem hagyja elharapózni ezt a gyanús minőséget: a zene mintha a gondolat folyamatos korrekciója lenne, s néha az az érzésünk, hogy nem is értelmezi a fotót, hanem előhívja. Ez az előhívás megnyitja az emlékezés tereit, és idótleníti is azt, mintegy feltámasztja az élményt. Sylvano Bussotti Fogli d’album című remek alkotása már korábban is kísérletezett a fotó zenévé transz- formálásával, ám nála a szenvtelen leíró hajlam radikalizmusa dominált, s Coriglianóval ellentétben a téma zenei betájolása gyakorta tudatosan támadta az élményt magát, vagyis alapállása eredendően kritikai természetű, művészet és élet határait semmibe vevően kegyetlenvolt. Groteszk darab az A Black November Turkey, mely Richard Wilbur versének bűvöletében fogant: tárgya a köznapi halál, illetve a halál észrevétlensége, vagy szarkasztikusán felfokozva a halál abszurd kisszerűsége. A CD még két vonósnégyest tartalmaz, Coriglianóét és tanítványáét, Jefferson Friedma- nét. A két alkotást mindössze három év választja el egymástól. Friedman darabját erőteljesebbnek érzem: benyomások sorozatát rögzítő erőteljes, energikus darabról van szó, melyben a zeneszerző afféle belső felvételt készít önmagáról, zenei auratérképet alkot, és folyamatosan küzd a fel-felhorga- dó érzékenységgel, mely kétségtelenül itt is valamiféle múltidéző nosztalgiából fakadhat. Az absztrakt, háromtételes kompozíció mintha az intim létezés kitárulkozásának igényét ütköztetné a zeneszerző hivatalos énjével: rejlik ebben a zenében valami érzéki titok, és annak megszólaltathatat- lan agressziója folyton-folyvást előtör. Corigliano vonósnégyese öttételes, kiegyensúlyozottabb és kiszámíthatóbb karakterű, előjátékkal és utójátékkal ellátva. Különösen kidolgozott a Nocturne tétel, mely egy marokkói vakáció zenei élményét dolgozza fel: a mü- ezzinek szólókiáltásainak misztikus és katartikus egybeolvadását modellálja a kortárs zene hangján. A marokkói éjszaka megjelenítése itt is képszerű, egy privát zenei képeslap születik. Klasszikusabb a negyedik tétel fúgája, mely végtére azért csak-csak kiforgatja az elvárásainkat: Corigliano egy azonos ritmikai karakterű téma különböző sebességű egymásnak eresztésével teremt igazi feszültséget. A magyar zenehallgató közel fogja érezni magához mindkét vonósnégyest, mivel helyenként kifejezetten bartókos karakterűek. E zeneművek sajátos bölcseleti töltetét talán a fotográfia metaforáján keresztül lehet a legjobban megragadni: nem az a lényeg, ami elmúlt, hanem az, ami biztosan létezett. (John Coňgliano: String Quartet, Snapshot: Circa 1909, A Black November Turkey - Jefferson Friedman: String Quartet No. 2., Naxos, 2007.)
