Új Szó, 2009. május (62. évfolyam, 100-123. szám)
2009-05-02 / 100. szám, szombat
10 Szalon ÚJ SZÓ 2009. MÁJUS 2. www.ujszo.com FOLYOIRAT-AJANLO Sokféle Kalligram-szám TALLÓS ISTVÁN Külön öröm a magát semmilyen irányzat, divat vagy műfaj mellett el nem kötelezettnek tartó olvasónak, ha olyan folyóirathoz jut, melyben nemcsak kedvére válogathat, hanem abban is biztos lehet, hogy a lap a legkülönfélébb olvasói elvárásoknak és igényeknekis elegettesz. Márpedig ez a Kalligram áprilisi számát illetően nem kétséges: ebben most annyi és annyiféle a próza, a vers és az irodalommal való foglalkozás, hogy ki-ki kedve szerint rátalálhat a neki leginkább megfelelő olvasmányra. Van például, hogy ne rögtön az irodalomnál ragadjak le, egy jókora zenei összeállítás a dzsesszről, a dzsesszel kapcsolatban: honnan jött, hol tart most, pl. Magyarországon, miközben szóba kerül a dzsesszrendszerváltás is, sőt Adomo kapcsán a zeneesztétika is (kiderül, hogy nevezett filozófus aljas társadalmi szerepűnek titulálta a dzsesszt, sőt: fasisztának; ah!). A prózát (és a lapszámot) Julian Bames indítja; a Flaubert papagája című regény szerzőjétől novellát hoz a Kalligram (a szöveg beszélője zeneszerző: ,A zene mire törekszik?” - merül föl a kérdés, amire rögtönjönaválasz: „Csendre.”). Selyem Zsuzsa novellájának egyetemi közeg a háttere (a kéjenc Márton proffal s idegbeteg feleségével), ettől nem esik távol Tompa Andreáé sem, csak több benne a zene, pl. jazz minden mennyiségben és helyzetben, plusz ingyen nyelvtanfolyam kezdőknek (románul a tanszék: dzsaz). Novella még van egy, ennek dr. Mogyoróssy Kornél a szerzője (a kislexikon szerint ügyvéd), a szöveg címe Erik Satie utolsó napjai, s innen már világos, hogy a folyóiratot végig átszövi a zene - jó szöveg ez is, jó a humora, aligha ügyvéd írta. Csányi Vilmos regényrészlete (A Bábosok) biztos azoknak szól, akiknek nincs elég pénzük az egész könyvre, na most, ha tényleg nincs nekik, erre nincs, akkor ezt a részletet se olvassák, frusztráció kerülendő („Sámán atya a lélek apró rezdüléseit is látja...”) Versek, konkrétan tíz szerző versei: Tábor Ádám, Dr. Máriás, Kru- sovszky Dénes, K. Kábái Lóránt, Pet- rik Iván, Veres Erika, Kacsinecz Krisztián, Csépe Katica, Kilácskó Tímea és Horváth Katalin. Az utóbbi ötöt két tény köti össze: a szerzők egyetemisták, a pozsonyi Comenius Egyetem növendékei, valamint Csehy Zoltán versíró-szemináriu- mának tehetséges résztvevői. Cs. Z. kanyarított is eléjük egy frappáns bevezetőt; tényleg, valahogy így nézhetne ki a versíró-utánpótlással való foglalatosság, ráadásul a versek isténylegjók. Id. Földi János (a lexikon szerint egész fiatal) is verset írt, konkrétan eposzt, Diszkaveri címen (a tartalom szerint: „eredeti magyar eposz”, a kilenc énekből itt csak egy kis részlet olvasható), a zenét a ritmus veszi át, az egyetemi közeg marad: csupa vidámság ez az eposz, két oldalon elfér, két sor kedvcsinálónak: „Hármunknak csak elég! Ne siess mán úgy egyetemre. / Ügy se nem érsz odamán. Inkább nálamegyél.” Van vita is. Lengyel András válaszol Szegedy-Maszák Mihálynak, Kosztolányiról. Hogy van-e (s mekkora) különbség aközött, ha az egész szerencsétlen Pardon rovatot K. írta, vagy ha csak a rovat minden negyedik darabját. Meg egyáltalán: Kosztolányi, az újságíró, a költő és prózaíró egyfelől, K. konzervativizmusa és reakcióssága másfelől - ez kiváló vitaalap; érzékeny lelkű Kosztolányi-rajongóknak csak Szegedy-Maszák Mihály felügyelete mellett ajánlott (az ő szövegét a Kalligram februári száma hozta). Minden, ami a Mikes Kelemen Körről tudható: aki válaszol: Kará- tson Endre. Hátul, a kritikák közt Spiegelmann Laura könyvéről Bartók Imre rántj a le a leplet, a mű címét (Édeskevés) is bevonva véleményébe, a női nemi szervirodalomkritika- ilag releváns hatásmechanizmusát is kitapintva. Antal Balázs a Fehérek közt című Selyem Zsuzsa-kötetet méltatja (dicséri a szerző esszéit és tanulmányait), Darvasi Ferenc pedig a Prózafordulat című tanulmánykötetet. Keith Phares és Kristin Clayton a Három december előadásán Houstonban (Brett Coomer felvétele) ■ A«. j ZENE A SZALONBAN Az apa mint fotel CSEHY ZOLTÁN An Operálni»» Acts MUSIC 8Y JAKÉ HEGfilt IIHRMTO BY CENE SCHECR Bases! m Sot» Ctristaas letters, an ungual ptay by tenence McNally Www WwBtee Smokk* Hobskw Grand Opera. March zooss Nagy kérdés, hogy vajon a saját boldogtalanság egyes szerepjátékokban boldogsággá oldódhat-e, hogy a közhelyek retorikája vagy a jótékony hazugságok viszonylag koherens rendszere elég-e egyfajta felületes létbiztonságérzet kialakításához. Jake Heggie Három december című operája a csak illuzórikusán tökéletes, túlidealizált családmodell tragédiáján keresztül enged bepillantást egy kiöregedett színésznő allűrökkel teli családi környezetének intim világába. A rendkívül eredeti darab kezdettől a szerepekre bomló hiány költészete: Charlie (Keith Phares, bariton) és Beatrice (Kristin Clayton, lírai szoprán) elképzeli idealizált apjuk és a színház világából kilépni képtelen anyjuk boldogságát, melynek az anyai elbeszélés szerint egy állítólagos autóbaleset vetett véget. Az apa képe még a lehetséges emlékekben is homályos. Charlie és Beatrice a Golden Gate hídon sétálva idézi meg apját (illetve eleveníti fel szüleik egykori sorsdöntő sétáját), ám jobbára csak egy fotelben ülő férfit tudnak rekonstruálni, ráadásul a hangsúly fokozatosan áttolódik a férfiról a fotelre, mely szimbolikusan az apa tárgyiasult jelképe lesz: „Szürke fotel volt” - énekli Charlie. „Zöld” - kontráz Beatrice. Charlie: „Puha...” Beatrice: „Pihe-puha...” Charlie: „Meleg és mély.” Beatrice: „Különösen mély és biztonságot adó.” Charlie: „Rendkívüli biztonságot.” A boldogság tehát egy fotel, melyből azonban, mint ahogy az a darab végén robbanásszerűen kiderül, az öngyilkosságba vezet az út: „Egy nap minden szó nélkül fölkelt a foteljéből / és kiment a vasúthoz. / Megvárta a gyorsot / és kilépett, kilépett a vonat elé” - énekli az anya, a Broadway ünnepelt sztárja, Madeline Mitchell (Maddy), aki minduntalan a valóság és a szerepek elkülönítetlen terében mozog. Szavait Beatrice szerepjátszásnak véli, míg végül ráébred a keserű valóságra: a boldogság alapja a legtöbbször maga a hazugság. Maddy a hétköznapi tragédiákra, eseményekre olykor ellentétesen reagál, attól függően, milyen darab szereplőjeként akar épp megnyilatkozni. Ez a lételemmé tett teatralitás kapórajön az operában, és a regiszterekkel, stílusokkal való játék ösztönző erejévé válik. Heggie zenéje mindvégig erőteljesen játszik az irónia, a cinizmus és a tragikus minőségekkel, s így az opera megcélzott címzettje, Frederica von Stade, a kiváló mezzo valóban testre szabott szerepben tündökölhet. A szerepjátszás azonban a gyerekek (Charlie és Beatrice) világának is meghatározó lételeme: ez metaforikus jelenetté is formálódik, amikor Maddy ruháit próbálgatják, mintha a bőrébe akarnának bújni, megtapasztalni a letűnt boldogság édesnek hitt emlékét vagy a színpadi világhír illúzióját. Ok azonban képtelenek jól játszani: talán olyannyira transzparens boldogtalanságuk oka is ez. A játék már a darab elején elindul: a két testvér telefonon ironikusan kommentálja anyjuk te- átrális, évről évre szinte azonos szövegű karácsonyi levelét. Az anyának kölcsönzött hang (Charlie egyenesen a Távollévő Anya korszakos szerepét osztja rá) a hagyománytisztelet dehonesztálása is: a kommentár vulgarizmu- sai és a levél (az ironikus idézés által felfokozottan) poétikus han- goltsága (.Anyánk jambikus pen- tameterekben ír”) ragyogó ellentétet eredményez, melyet aztán Heggie zeneileg többször is kiaknáz. Az anya Broadway-világa a zenében válik „vulgárissá”, miközben a testvérek zenei karaktere kifejezetten intellektuális karakterű. Charlie második felvonásbeli monológjának (mely végül duetté fejlődik) zenei megoldásai sokáig visszacsengenek az ember fülében: noha kamaraoperáról van szó, Heggie láthatóan, hallhatóan mindvégig nagyban gondolkodik. Talán Michael Tippett The Knot Garden című operájának zenei világát rokonítanám Heggie operájáéval: a regiszterekkel való percre se banális játék, a tonális alapkarakter, a szöveg és zene harmonikussága, illetve a velünk született és az általunk alakított identitások konfliktusának kiaknázása ezt alátámasztani látszik. Charlie élettársa, Búrt (akit Maddy kicsinyes undorát kifejezendő a férfi haláláig Curtnek ír és mond) AIDS- ben hal meg: a héthetes tragédiára visszaemlékezve énekli Charlie az „Each day I write you” kezdetű remek áriát, mely épp attól válik költőivé, hogy a legelképesztőbb trágárságokban testet öltő indulatok sokaságát ötvözi a líraiság- gal, az anekdotával és az anyához való szerepváltogató viszony megjelenítésével. Noha a velünk született társadalmi identitás és az általunk formált identitás egymásnak feszülése Charlie alakjában jelentkezik a legszimptoma- tikusabban, mégis Maddy az, aki a művi identitások sokféleségébe veszve képtelen létrehozni önmagát. A zárójelenet 2006-ban játszódik, Maddy fel van ravatalozva a Broadway Theaterben, Charlie és Beatrice ismét stilizált emlékeikről beszélnek, miközben lassan tudatosul bennük is, hogy a külvilág számára nem létezik igazság, csak retorika. Beatrice egyre kegyetlenebbül fogalmaz, s elmondja az opera egyik kulcsmondatát: A színlelés a felejtés útja volt a számára, / s talán az egyetlen mód, hogy mély érzelmei legyenek.” Maddy mindeközben kommentálja az elhangzottakat. Gene Scheer Terrence McNally drámáján alapuló szövegkönyve rendkívül invenciózus, szellemes, humoros, és mindenekelőtt arányos: minden szereplő megkapja a maga nagyjelenetét, nagy pillanatát. A három szereplőhöz rendelt eseménysorozat három dátum köré szerveződik: 1986,1996 és 2006. Heggie bebizonyította, hogy az amerikai, a leginkább talán Gian Carlo Menotti nevével fémjelezhető posztverista opera még mindig életképes, és megújulásának lehetősége nem nosztalgikus, hanem merészen jelenszagú téma- választásaiban és zenei befogadóképességének növelésében rejlik. A cédé egy a Houston Grand Operában 2008 márciusában elhangzott élő adás rögzített változata. A houstoni opera zenekarát Patrick Summers vezényli. (Jake Heggie: Three Decembers, Albany Records, TROY 1073/74, 2008,2CD)
