Új Szó, 2009. május (62. évfolyam, 100-123. szám)

2009-05-02 / 100. szám, szombat

www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2009. MÁJUS 2. Szalon 11 KÖNYV A SZALONBAN Nyelvi kontaktusok - anyanyelv, idegen nyelv FAZEKAS JÓZSEF Misad Katalin Nyelvi kontaktusok Szlovákiai magyar vonatkozású alkalmazott nyelvészeti tanulmányok Lilium Aurum A rendszerváltás a szlovákiai magyar nyelvtudomány számára is alapvető változást eredményezett: megszűntek a kutatásokat gátló politikai akadályok, megkezdőd­hetett a nyelvészeti kutatás intéz­ményes kereteinek fokozatos ki­építése. A magyarországi nyelvtu­domány, amely az előző politikai rendszerben alig szentelt figyelmet a határon túli magyarok (így a szlovákiai magyar kisebbség) nyelvének, jóllehet érzékelte, hogy azok nyelvhasználata, beszéde más, mint a magyarországi magya­roké, a határon túli magyar nyelv- változatok megítélésében para­digmaváltásra kényszerült. A nyelv többközpontúságából kiin­dulva megváltozott az „egy magyar nyelv” eddigi értelmezése: mivel a határon túli magyarok (így a szlo­vákiai magyar kisebbség is) helyze­tükből adódóan csak korlátozottan használhatják anyanyelvűket (Szlovákiában például a hivatalos nyelv a szlovák, s a hatályos nyelv­törvény értelmében a hivatalos érintkezésben a magyar lakosság csak akkor használhatja anyanyel­vét, ha részaránya eléri az ott élő lakosság 20 százalékát, emellett az anyanyelvű oktatás sincs biztosít­va minden szakterületen és szin­ten), a magyar lakosság többsége fokozatosan kétnyelvűvé válik, s így egyre több idegen (esetünkben szlovák) eredetű tükörkifejezés, tükörszó kerül be anyanyelvébe, s ezáltal az anyaországot körülvevő államokban a magyar nyelv sajátos változatai alakulnak ki - közösen alkotva az egy magyar nyelvet. Ezek képezik Misad Katalin most megjelent Nyelvi kontaktu­sok. Szlovákiai magyar vonatkozá­sú alkalmazott nyelvészeti tanul­mányok című kötetének gondolati hátterét. A szerző, a pozsonyi Co- menius Egyetem Magyar Nyelv és Irodalom Tanszékének oktatója, a Gramma Nyelvi Iroda munkatársa annak a fiatal nyelvésznemzedék­nek a képviselője, amely a kilenc­venes évek elejétől a Mercurius Társadalomtudományi Kutató- csoportban, majd megalakulása (2001) óta a Magyar Tudományos Akadémia határon túli kutatóál­lomásaként működő Gramma Nyelvi Irodában folytat nyelvészeti kutatásokat. A kötetben található tanulmá­nyok a magyar nyelvet a nyelvi rendszer, a nyelvhasználat, az al­kalmazott nyelvészet és a nyelvi szolgáltatások alapján vizsgálják, jóllehet a szerző hangsúlyozza, hogy ezek a megközelítések nehe­zen választhatók el teljesen egy­mástól, hiszen a konkrét kutatá­sokban mindig többféle nézőpont érvényesül egyszerre. A dolgoza­tok öt nagy témakört ölelnek fel: a szaknyelvi-terminológiai problé­mákat, a magyar mint kisebbségi nyelv használatát a hivatalos érintkezésben, a standardtól eltérő helyesírási formákat, az anyanyelv és a szlovák nyelv oktatásának kér­dését (ehhez kapcsolhatjuk még a magyar mint idegen nyelv oktatá­sának kérdését taglaló, valamint a Szép magyar beszéd verseny hang­zási-nyelvi jellegzetességeiről írt tanulmányt is), valamint a Gram­ma Nyelvi Iroda bemutatása révén a hazai elméleti és empirikus kuta­tásokat, a nyelvi adatbázis építé­sét, a nyelvi tervezést és szolgálta­tást. A szaknyelvi regiszterek fejlesz­téséről írt dolgozat kiindulópont­ját az képezi, hogy „a szaktudomá­nyok nyelvének fejlesztése.. .jelen­leg egyik legfontosabb feladata a magyar nyelvtudománynak: a ma­gyar szaknyelvek országonkénti szétfejlődésének megakadályozá­sa ugyanis közös nemzeti érdek. A külön szlovákiai, erdélyi, kárpátal­jai, vajdasági stb. magyar szak­nyelvek kialakulásával a Magyar- ország határain kívül élő magyar beszélőközösségek számára kö­rülményesebbé válna az anyaor­szággal való kapcsolattartás: meg­nehezítené a kisebbségben élő ma­gyar szakemberek kommunikáció­ját magyarországi kollégáikkal, a kisebbségi magyar fiatalok ma­gyarországi - továbbtanulását, a magyarországi tan- és szakköny­vek használatát stb.” (11-12. ol­dal). A szlovákiai magyar tanulók jelentős része szlovák tannyelvű szakiskolát vagy szakmunkáskép­zőt látogatva eleve nem sajátíthat­ja el a magyar szakterminológiát. A magyar tannyelvű alapiskolák és gimnáziumok tanulói által hasz­nált, többnyire szlovák nyelvből fordított tankönyvek „ugyanazt a jelenséget gyakran más néven ne­vezik meg, mint Magyarországon vagy Erdélyben, a Vajdaságban” (14.), mert maguk a tankönyvek fordítói, ill. a fordítás bírálói sem ismerik a magyarországi szakter­minológiát, mivel felsőfokú ta­nulmányaikat ők sem anyanyelvü­kön végezték. A szerző a hiányzó szakmai regiszterek létrehozásá­val kapcsolatban azt az elvet vallja, hogy „ha a szlovák és a magyar megfelelőben eltérő szemantikai jegyek kapnak nyelvi formát, a magyarra fordítás esetében a ma­gyarországi mintát ajánlatos kö­vetni. Ha azonban valamely szlo­vák terméknek nincs magyaror­szági megfelelője (és ennek követ­keztében megnevezése), akkor egy új szakszót kell létrehozniuk: vagy egy olyan sajátos szlovákiai termi­nust, amelyet a szlovák megneve­zés szemantikai jegyeinek figye­lembevételével alakítanak ki, vagy a szlovák megnevezés tükörfordí­tását építik be - kölcsönszóként - a terminológiai rendszerbe” (17-18.). Mindezt szlovák-ma­gyar vonatkozású élelmiszer-ipari szakkifejezésekkel és termékmeg­nevezésekkel szemlélteti. Az 1919-től napjainkig megje­lent szlovák-magyar, ill. magyar­szlovák szakszótárakat és iskolai szakszójegyzékeket elemezve megállapítja, hogy azokat többnyi­re nagyfokú terminológiai bizony- talanságjellemzi. A magyar mint hivatalos nyelv használatának gyakorlatáról szóló tanulmányában a kétnyelvűségi helyzetből adódó nyelvi-nyelv­használati jelenségeket mutatja be a dunaszerdahelyi önkormányzati hivatalban található feliratok, a szóbeli és írásbeli ügyintézés során használt nyelv és a hivatal által ki­adott hivatali szövegek és azok magyar fordításai alapján. A standardtól eltérő helyesírási formák (intézménynevek, művé­szeti csoportok, rendezvények ne­vei, ünnep- és emléknapok, díjakés kitüntetések nevei) és a nagybetűsítések tárgyalásakor a sajátos szlovákiai magyar kifejezé­sekre hívja fel a figyelmet. Az újabb nagy témakört az anyanyelvi nevelés problematikája és a szlovák nyelv oktatása jelenti. Az anyanyelvi nevelésnek az elvá­rások szerint nyelvhasználat-köz­pontúságra, szövegszemléletre és funkcionális nyelvszemléletre kel­lene irányulnia, ám ezeknek az el­várásoknak maradéktalanul sem az egyes tantervek, sem a mára már elavult nyelvszemléletet tükröző nyelvtankönyvek nem felelnek meg. Ez utóbbiak Misad Katalin szerint „a magyarországinak álta­lában jóval gyengébb utánzatai, amelyek különféle - innen-onnan összeollózott - nyelvi ideológiákra és mítoszokra épülnek, s figyelmen kívül hagyják azt a tényt, hogy a ki­sebbségi magyar gyermekek természetszerűleg olyan kétnyel­vű beszédközösségben élnek, amelyben anyanyelvként egy, a többségi nyelv hatása alatt álló nyelvváltozatot sajátítanak el, s a mindennapi kommunikációjuk­ban szinte kizárólagosan ezt is használják” (154.). A szerző a szlovák nyelv oktatá­sával kapcsolatban lebonyolított felmérés eredményei alapján azt állapítja meg, hogy „alap- és kö­zépfokú iskoláinkban a többségi nyelv [a szlovák nyelv] oktatása többnyire nem felel meg a kom­munikatív kompetencia követel­ményeinek, ezért esetenként igen szerény eredményesség jellemzi” (159.). Szlováknyelv-oktatásunk- ra még mindig a grammatikaköz­pontúság jellemző. A szlovák nyelv oktatása hatékonyságának növelése érdekében az alábbiakat javasolja: új tanterv és ún. műve­lődési standard kidolgozása; egyes középiskola-típusok számá­ra differenciált tanterv kidolgozá­sa; a szlovák nyelv oktatásának módszertanát a szlovák mint ide­gen nyelv aspektusából kell kidol­gozni; a hazai felsőoktatási in­tézményekben a magyar-szlovák szakos hallgatóknak a szlovák mint idegen nyelv módszertanát kell oktatni; olyan tankönyveket kell íratni, amelyekben a társalgá­si témák valós kommunikációs szituációkat jelenítenek meg, nyelvtanuk pedig a funkcionális grammatikára épül; az erősen magyar jellegű nyelvi környezet­ben található magyar iskolákban be kell vezetni a kötelező szlovák nyelvi társalgási órát; meg kell te­remteni az eredményes szlovák- nyelv-oktatáshoz elengedhetede­nül szükséges személyi és tárgyi feltételeket; biztosítani a pedagó­gusok rendszeres továbbképzését. A kötetet záró tanulmányban a szerző az MTA határon túli kutató­állomásainak munkáját tekinti át, különös tekintettel a Gramma Nyelvi Irodára. Misad Katalin könyve az egye­temes magyar nyelvészetbe egyre jobban integrálódó szlovákiai ma­gyar nyelvtudomány újabb fontos állomása. Olyan gondolatgazdag, problémaérzékeny, továbbgondo­lásra érdemes alapozás, melyre a jövőben bátran lehet építeni. (MisadKatalin: Nyelvikontaktu­sok. Szlovákiaimagyarvonatkozá- sú alkalmazott nyelvészeti tanul­mányok. Dunaszerdahely, Lilium Aurum,2009,248oldal) KÖNYV A SZALONBAN Sosem olvasott kalandok Kövesd a karaváncsengő hangját! C El EJ OJU EIHCEIECEIIIECJEaCiEIJEIiEIEIECIIS SOÓS TAMÁS VARÁZSLATOS MESÉK NAPKELETRŐL QeregYéjs?aRa előtti időkből Komótosan halad a tevenyáj... a mahari, a legutolsó nemes vérvona­lú jószág lábán kolomp szól. Azért, hogy mindenki tudja: jön, s megy a sivatagi csapat, s - jaj, le ne maradj! - a keleti kávéházak asztalainál a hakkavatik, a mesemondók ma is gyakran zárják mondandójukat a fenti mondattal, hogy másnap, más mesével ismét útra keljenek a fan­tázia újabb palotái, falvai, országai felé. S felvegyék az utasokat, akik csatlakoznakhozzájuk... Ők a mesekaravánok pasái, akik napról napra, évről évre hall­gatóságuk elé szórják az utak menti földrészek meséinek gyöngyszemeit... Nos, most mi is ízelítőt kapha­tunk ezekből az eddig magyarul, sőt egyetlen európai nyelven sem mesélt történetekből. Aki nyűt szívvel utazik a mesék sorai közt, nemegyszer lehet olyan érzése, hogy: „Ez mintha már velem is megtörtént volna, mintha már én is átéltem volna hasonlót.” S ami­kor így érez, nem kavargó sivatagi homokon áttetsző látomás áldo­zata lett. Iszkender Pala, a klasszikus oszmán-török irodalom jeles ér­tője és kutatója alaposan utána­nézett e „gyöngyszemek” históriá­jának, amelyek Borúra Derű gyűj­tőcím alatt ismertek a Közel-Kelet országaiban, s régebbiek az Ezer­egyéjszaka elbeszéléseinél. A10. században először az arab irodalomban Tenuhi (938-994) jegyezte le őket, majd később el- teijedtek az iszlám világban. Vándorlásuk során tartalmilag bővültek, s az egyes nemzetek sa­játosságaival gazdagodtak, ám örök bizakodást sugalló monda­nivalójuk soha nem változott. Az általunk most közreadott kötet darabjait török földön Kaszim ibn Muszának tulajdonítják, aki a jel­legzetes rímes prózát versbeté­tekkel is gazdagította. A mesék a nagy abbaszída, a bagdadi Hamm el Rasíd és a közép-ázsiai Gaznevi Mahmúd udvarából és korából származnak. Legtöbb szereplői élő személyek voltak, akiket kü- löndöző mesés és legendás lények segítettek, hogy a „minden rossz­ban van valami jó” elv alapján túl­tegyék magukat életük nehéz, sorfordító pillanatain. Úgy véljük: ez a szemlélet igen aktuális a 21. században is, hisz nincs új a nap alatt... A számos helyszín, a földrajzi környezet ma is ugyanaz, mint századokkal ezelőtt. Napjainkban is fáradhatatlanul kutatják pél­dául a mennybéli Belkisz leányá­nak, Sába királynőjének életét, utazásait, palotáit. Az indiai Kasmírban szent emberek vezetik el Krisztus lábnyomához a hívő keresztényeket, bizonyítva Kas­mír Szirmának néhai létét és a ke­resztes lovagok egykori létezését e távol-keleti országban. A fur­fangos bajkeverő szöggel működő faládájának ma helikopter a neve, de ez utóbbit is ugyanaz a vágy szülte valósággá, amely a kora középkorban hajtotta az embere­ket, s meghatározta álmaikat. A tevemadár a sivatagi népek hűséges, de lassú hátasállatának szárnyakkal repülő, őket és vá­gyaikat hamarabb célhoz juttató jelképi megtestesülése. Zanzi- bárban ma is szüretelik a szegfű­szeget, s nemegyszer hallunk olyanról, aki éveket töltött el egy majomcsordával kóborolva - a túlélés reményében. A Szópár­baj... igaz érzésekre, szerelemre sóvár mandarinleányának meséje a 19-20. század fordulóján élt hí­res operaszerző, az olasz Giaco­mo Puccini Turandot című művében köszön később vissza. Pedig amikor ezeket a történe­teket a selyemút menti karaván- szerájok esti tüzénél mesélték, még nem tükröződtek az isztam­buli mecsetek minaretjei a Bosz­porusz vizében. Akkor még Bi­zánc fővárosa volt Konstantiná­poly, és Hadrianapolisnak hívták a későbbi Edirnét, ahol gondos arab betűkkel papírra rótták az utókor számára ezeket a varázsla­tos napkeleti meséket. Mi most elétek - az olvasó elé - gurítottuk e történetek tarka sző­nyegét, képben és írásban. Lépje­tek rá, s emelkedjetek vele a hét­köznapok fölé... A régi mesélők szavát folytatjuk most, s ha tet­szett, kövessétek ti is tovább a ka­raváncsengő hangját! (Varázslatos mesék Napkeletről. Soós Tamás fordításában, Tóth László által újramondva. Előszó: Hazai György. Illusztrálta Kárpáti­né Ézsiás Edit és Kárpáti János. Li­lium Aurum, 2009,184oldal)

Next

/
Oldalképek
Tartalom