Új Szó, 2009. május (62. évfolyam, 100-123. szám)

2009-05-02 / 100. szám, szombat

Egyszer egy lyukas kanna, tele vízzel, átment a szalonon, s összecsepegtette a kifényesített parkettát. Ezt a haszontalan kannát alighanem elfenekelték. ANATOLE FRANCE: RIQUET GONDOLATAI 1 SZALON I Egy kis szalonnak habos ablakábul egy édes szonatin ütemje száll. Egy ház előtt szerelmi randevú van, a lány nyakán kígyózva leng a sál. SOMLYÓ ZOLTÁN: NYITOTT KÖNYV 2009. május 2., szombat 3. évfolyam, 18. szám Ha minden jól megy, az október 4-én megrendezésre kerülő Bihari-emlékkoncerten a hazai ötventagű cigányzenekar is fellép Banyák úr szerint az igazság - avagy ne fogjon senki könnyelműen... Ne fogjon senki könnyelműen a húrok pen- getésihez, pontosabban: ne újon cikket a cigányze­néről meg a magyar nótá­ról, aki nem tudja „fülhallásból” megkülön­böztetni a dórt a molltól, egyezünk meg a beszélge­tés elején Banyák István­nal. Zenész múltamnak há­la, alkalmas vagyok a fel­adatra - Bihari muzsikájá­tól a flazsolettig így sok mindent megvitatunk... LŐR1NCZ ADRIÁN „Huszonhét évig zenéltem kül­földön - mondja a hetvenéves prímás s elmondhatom, hogy megannyi zenésztársamhoz ha­sonlóan, nagyon nehéz sorsom volt. Elhatároztam magamban, hogy ha elismert leszek, nem úgy fogok viszonyulni a fiatal, feltö­rekvő muzsikusokhoz, mint én- hozzám viszonyultak annak ide­jén az öregek; hanem támogatni fogom őket, amiben csak lehet. Ez volt az egyik oka annak, hogy amikor letettem a vonót, életre hívtam a Dunaszerdahelyi Roma Muzsikusok Társulását. Hogy fel­hívjuk magunkra a figyelmet, el­határoztuk: fölélesztjük Bihari János emlékét. Híres prímás és zeneszerző volt egykor Bihari, s tudtuk róla, hogy Abonyban szü­letett - csak azt nem, hogy me­lyikben. Mert több ilyen nevű te­lepülés van a határon innen és túl, ám magyarországi kollégákkal közösen sikerült kiderítenünk, hogy nagyabonyi volt. Ebben a csallóközi faluban már 1964 óta szerveztek Bihari-emlékünnepsé- get, ám ez a rendszerváltást köve­tő években kifulladt. Tizenhárom évig szünetelt; végül úgy gondol­tuk, ideje lesz visszaadni a rang­ját. Lementem Pestre, tárgyaltam Boros Mátyással, a Bihari Együt­tes vezetőjével, aminek az lett az eredménye, hogy a tizenöt tagú zenekarba beépítettem a mi mu­zsikusainkat, és fergeteges kon­certet adtunk. A Bihari-napok egyik mozzanata volt Nagy- abonyban az ökumenikus isten- tisztelet, melyen magam is részt vettem. Állunk a templom előtt, ott volt Magyarország szlovákiai nagykövete is, és arról beszélge­tünk, mik a további terveink. Állí­tanánk egy szobrot Biharinak itt, a szülőfalujában, mondom, mire egy helyi közbeszól: Mit gondolsz te, az csak úgy megy?! Arról te mondjál le, mert abból nem lesz semmi... Mondom neki: Nézze, uram, én ide misére jöttem, nem személyeskedni, de annyit meg­ígérhetek magának, hogy egy éven belül állni fog Bihari János szobra...!” Szépen, sorjában... „Hát áll is - igaz, nem a nagy­abonyi kertek alatt, hanem Duna­szerdahely belvárosának egyik forgalmas pontján. Majd félmillió koronába került, s örül a szívem, ha látom, hogy a városba látogató turisták fényképezkednek előtte. Farkas Jancsi kollégámmal hóna­pokig jártuk a várost és a községe­ket, míg összegyűlt a pénz; hála érte a csallóközi magyar népnek, a városházának, meg a kultúrmi- nisztériumnak. A város három- százezerrel, a kulturális tárca meg ötvenezerrel támogatta a szobor­állítást. így haladtunk fokozato­san, lépésről lépésre - a társaság megalakulását követő első évben a Bihari Együttessel adtunk kon­certet, a második évben szobrot avattunk, rá egy évvel meg kikiál­tottuk Dunaszerdahelyt a vüág összes roma muzsikusának za­rándokvárosává. Aztán pályáza­tokat írtunk, majd a befolyt összegből tíz, más-más városok­ban - például Budapesten, Győr­ben, Pozsonyban és Bécsben - konzervatóriumi tanulmányaikat végző roma gyerekeket támogat­tunk. Közben több zenekart alapí­tottunk - tavaly a Bihari János Együttest, idén meg az ötventagú cigányzenekart, mely túl van az első fellépésén, s azt mondhatom, van jövője neki! A pozsonyi roma kultúra napján, a pasienkyi sport­csarnokban három és félezer em­ber tapsolta meg állva a produk­ciót. Ha minden jól megy, ami azt jelenti, hogy kapunk rá anyagi támogatást, az idei Bihari-napo­kon Dunaszerdahelyen is fellé­pünk, de számos ajánlatot kap­tunk csehországi ügynökségektől is. Nem oly egyszerű dolog ötven zenészt felvinni a színpadra, meg­felelően kihangosítani őket - arról már nem is beszélve, hogy Nyu­gat-Szlovákia déli részének szinte minden zenészfamíliája képvisel­teti benne magát, már a próbát megszervezni is kisebb művészet. De csináljuk. Ezek után azt kér­dezni tőlünk, hogy akkor mi most inkább sírunk, vagy bazseválunk, azt hiszem, nem állja meg a helyét...” Cigányzene kontra köcsögduda „Igaz, most sem szárnyal vala­mi nagy magasságokban, de hat éve, amikor életre hívtuk ezt a tár­sulást, a roma zene a padlón volt. Dunaszerdahelyen szinte hente­regtek a jobbnál jobb zenészek; hazajöttek a cigánygyerekek a STUK-ból (a Szlovák Népművé­szeti Együttes rövidítése - a szer­ző megj.), mert az feloszlott, ha­zajöttek a Rajkó Zenekarból, meg friss diplomával a széles környék zeneművészeti főiskoláiról, he­lyük meg nem volt. A Csallóköz­ben élők büszke romák - nem áll­nak ki konzervatóriumi végzett­séggel valamelyik nyugat-európai város utcájára zenélni, mint a ke­letiek. A múltkor is: Münchenben volt fellépésem, előtte jártam egyet a St. Maria Platzon, hát egy­szer csak cigányzene üti meg a fü­lemet. Kik vagytok, honnan jöt­tök, gyerekek? Kelet-Szlovákiá- ból, mondják, s szorgosan gyűjtögetik az áruházak előtt a hegedűtokba az érméket, melye­ket mások a bevásárlókocsikból szednek ki. Nos, én idehaza össze­fogtam a fiatal tehetségeket; mert nem igaz, hogy a csallóközi nép már nem szereti a magyar nótát, a cigányzenét. Közelebb áll az igaz­sághoz, hogy nincs mit szeretnie, nincs színvonalas produkció. Ezt pedig nem a rossz gazdasági hely­zet rovására kell írni, hanem azo- kéra, akik kikiáltják magukat nó­taénekesnek, aztán szintetizáto­ron húzzák, ami nagyjából úgy szól, mint a köcsögduda. Ha el­vinnének magukkal négy-öt igazi muzsikust, na, annak már más hangja volna...! Nem szeret már bennünket a média sem. A rádiókban nem ját­szanak magyar nótát, a tévével meg jó múltkor úgy jártunk, hogy meghívtak bennünket zenélni egy élő adásba. Ismerem a dör­gést: reggel fél kilencre lent kell lenni Budapesten, kilenckor a hangmérnök beállítja a hangosí­tást, aztán megy minden, mint a karikacsapás. Nos, előtte még felhívtam a műsor egyik szer­kesztőjét, fene se tudta, hogy ennyire fiatal, büszke erő. Azt mondja: minek téblábolnának itt reggeltől, különben sem a hang- versenyteremben játszanak, s hangpróba sem lesz. Teljesen el­vette a kedvem, de nem szóltam én semmit, hanem fél kilenckor már ott sorakoztunk a bandám­mal, ahogy ülik. Jött a hangmér­nök: »Á, Banyák úr, pontos, mint mindig! Hordják csak be a hang­szereket, beállítjuk a hangot.« Mondom: pardon, itt valami té­vedés lesz, mire nagyot nézett, aztán beálltunk. Amikor az éne­kesnőnk is megszólalt, a többi stúdióból, irodából összetódult a nép, mert olyat ők évek óta nem hallottak. Mondtam is a bandá­nak a produkció után: No, fiúk, én úgy érzem, felnőttünk Bihari szeüemiségéhez...!” Banyák István: „A Csallóközben élők büszke romák - nem állnak ki konzervatóriumi végzettséggel valamelyik nyugat-európai város utcájára zenélni..." (A szerző felvétele)

Next

/
Oldalképek
Tartalom