Új Szó, 2009. május (62. évfolyam, 100-123. szám)
2009-05-23 / 117. szám, szombat
10 Szombati vendég ÚJ SZÓ 2009. MÁJUS 23. www.ujszo.com Horváth Györgyi irodalomtörténész: „A hétköznapi életben a feminista olyan csodabogárnak számít, akit már csak azért is meg akarnak nézni, hogy lássák, milyen" Valamiért történik a dolog, nem valaki ellen Feminizmus: importált eszme, vagy önálló áramlat Kö- zép-Európában? - ez volt a témája a Visegrádi Szalon legutóbbi kerekasztal-be- szélgetésének a Magyar Köztársaság Kulturális Intézetében. A V4-ek feminista szervezeteinek képviselői arra keresték a választ, milyen a helyzete a kezdetben a női egyenjogúságért, később a gazdasági egyenlőségért, manapság pedig a nemi elnyomás bármely változata ellen fellépő mozgalomnak, és sikerült-e polgárjogot nyernie tájainkon az ebből kinőtt társadalmi tudományágnak, a gender studies-nak. MISLAY EDIT A beszélgetés magyarországi résztvevője Horváth Györgyi irodalomtörténész, kritikus volt. Horváth Györgyi magyar, olasz és esztétika szakon végzett Szegeden, illetve Pécsett. 2003 óta a Balassi Bálint Intézet tanára. Két kötete jelent meg: A hiányzó B (2005) című, tanulmány- és kritikagyűjtemény, valamint a Nőidő. A történeti elbeszélés identitásképző szerepe (2007) című monográfia. Mennyi lehetőség van arra, hogy a közép-európai feminista mozgalmak képviselői találkozzanak, mint ahogy az most a Visegrádi Szalon keretében történt? Gyakran előfordul, hogy összejövünk különféle kelet-európai országokból, megbeszéljük a problémákat. Rengeteg olyan találkozó van, amelyen kelet-európai feministák összegyűlnek - én is voltam több hasonlón -, illetve különféle antológiák, valamint konferenciakiadványok, tanulmánykötetekje- lentek meg, de ezeket mindig nőszervezet vagy kutatóintézet hívja össze, adja ki, jelenteti meg. Most azonban az történt, hogy egy nemzetet reprezentáló kulturális intézet hívott össze ilyen találkozót. Én ezt tekintem nagy lépésnek. Miért? Azért, mert ez egy út ahhoz, hogy úgymond nemzeti szinten is relevánsnak tekintsük a kérdést. Azaz, hogy a nemzetközi kultúr- diplomácia részeként bukkan fel ez a téma, és nem olyan módon félresöpörve, mint ami vicces, nem komoly, egy marginális csoport saját belügye. Úgy érzi, a feminista mozgalmakat még mindig marginálisjelenségként kezelik? Ez nyilván kontextusfüggő. A saját szűkebb szakmámban, az az érzésem, egyre kevésbé marginális ez a megközelítés. Az úgymond hétköznapi életben szerintem a feminista olyan csodabogárnak számít, akit már csak azért is meg akarnak nézni, hogy lássák, milyen. A kolléganőm mesélte, hogy amikor róla megtudták, a nőirodalomról írt könyvet, megkereste egy újságíró. És leesett az álla, hogy úristen, ez a nő szép, és még félje is van, meg gyereke, sőt normálisan is lehet vele beszélgetni. Nekem is volt már hasonló élményem, és szinte minden kolléganőmnek. Majdnem azt mondtam, hogy kollégámnak, mert férfi feministák is vannak, de ezt sokan még kevésbé tudják elképzelni. Nagyon sokan mindmáig különleges csodabogárnak tekintik a feministákat, és ezért is fontos, hogy felsőbb szinten legyen valamiféle támogatása az ügynek. A pozsonyi kerekasztal-be- szélgetés utáni vita során a közönség soraiból elhangzott az is, hogy a feminizmus tulajdonképpen a rasszizmus egy formája. A feminizmus végül is nem teljesen új mozgalom, több évtizedes, sőt ma már évszázados hagyománya van. Mi lehet az oka, hogy a feminizmust sokan még most, a 21. század elején is negatív dolognak tekintik? Hallottam már nőt azzal védekezni, hogy „én nem vagyok feminista”. Mintha feministának lenni kóros dolog lenne. Szerintem a legtöbb ember nem tudja, hogy a feminizmusnak van hagyománya. Például ki tud róla, hogy volt Magyarországon feminista világkongresszus? Ki tud róla, hogy volt a Magyar Feministák Egyesülete? És hogy milyen problémákkal foglalkozott? Ki tud róla, hogy volt feminista lap? Nincs benne az egyetemi tankönyvekben. Pedig az általános iskolaiban kellene benne lennie ahhoz, hogy a feminizmus ne tűnjön nevetségesnek, súlytalannak, hogy látható legye a történelmi begyökerezettsé- ge. A kór szóra, amit használt, felkaptam a fejem. Mert közben én is azon gondolkodtam, hogy valóban, jelenleg inkább valami furcsa betegségnek tűnik, ami időnként „elkap” egyes embereket, aminek semmifajta történeti háttere sincs, tehát érthetetlen. Pont ettől lesz betegségszerű. Nem látják a beágyazottságát, nem látják a kontextust, nem látják az értelmét. És ha egy nő azt mondja, hogy „nem vagyok feminista”... de ha maga ezt csak egyszer élte meg, akkor nagyon irigylem. Én szinte csak ezt hallom, újságban is csak ezt olvasom. Általában úgy szól a mondat, hogy „Nem vagyok feminista, DE... miért nem kapok ugyanannyi pénzt, mint a férfi kollégám?”, „Nem vagyok feminista, DÉ... milyenjó lenne, ha a férjem segítene a házimunkában”. Vagyis olyan típusú kijelentések, célok következnek utána, amelyeket a feministák felvállaltak. A címkét azonban úgymond távol kell tartani. Mi lehet ennek az oka? Egyrészt van egyfajta felejtés, meg medikalizálás, ami ellen egyénileg nem nagyon lehet tenni. Másrészt azt is gondolom, a feminizmust annyira negatív színbe állították, hogy ez nagyon sok feministát visszatart a kommunikációtól. Nincs jól kommunikálva mostanában a feminizmus. Pedig lehetne kommunikálni, egyre több a feminista, aki ki mer állni bizonyos szakmai körökben a saját igazáért. De ha arra gondolok, hogy nincsen magyarul egy olyan könyv, amely egyszerű nyelven elmagyarázná az érdeklődőknek, mi is a feminizmus, ez kommunikációhiány. Nincs ilyen könyv, vagy nehezen hozzáférhető. Kellene hogy legyen. Filmek egyébként vannak, különféle nőszervezetek készítettek nagyon-nagyon szellemes filmeket - amelyeket nem adnak a tévében. Azaz nem jut el az üzenet. Szerintem ez is egyik oka annak, hogy az emberek idegenkednek a feminizmustól. Ön hogyan fogalmazza meg a maga számára a feminizmust? Egyszerűen definiálnám. Azt gondolom, hogy feminista az, aki jobbítani akarja a nők helyzetét. Különféle eszközökkel lehet ezt végezni, tehát ezt nem határoznám meg. Azt emelném ki nagyon, hogy itt valamiért történik a dolog, és nem valaki ellen. Valamely társadalmi szempontból hátrányos helyzetű csoport - persze nem csak a nők ilyenek, számos ilyen csoport van - érdekeinek képviseletéről szól. A feminizmus azért száll síkra, hogy a nők társadalmi helyzete jobb legyen. A feminizmus szemszögéből melyek napjainkban azok a problémák, jelenségek, amelyeken változtatni, jobbítani kell? Teljesen pontos választ nem tudok adni, mert nem szociológus vagyok, hanem irodalomtörténész. Nagyon nagy problémának tekintem, hogy az egyenlő munkáért nem mindig jár egyenlő bér. Nagyon nagy probléma a családon belüli erőszak. Vagy a nők politikai képviseletének a témája, itt is vannak bőven problémák. Számtalan probléma van még, hirtelen ezek jutottak az eszembe. Például meggyőződésem, hogyha nem ennyire patriarchális világban élnénk, sokkal jobb fogam- zásgádók lennének. Hogyan jutott el a feminizmushoz? Szerintem nem tipikus a feministává válásom. A legtöbb ember úgy lesz feminista, én legalábbis ezt vettem észre, hogy Nyugatról kapja az importált eszmét. Esetleg kimegy Nyugat-Európába vagy Amerikába, és ott találkozik ezzel a dologgal, amiről korábban azt gondolta, hogy őrültség. Én kamasz koromban lettem feminista. Hogy mondjam...? Egy furcsa családból jövök, ahol nagyon nem volt jó nőnek lenni. De férfinak lenni sem volt jó, csak máshogy. Emellett ott volt a kettős szocializáció: otthon állítottak egy dolgot, az iskolában meg azt mondták, hogy a nők és a férfiak egyenlők. Valaki efölött nagylelkűen átsiklik, én fennakadtam ezen. Emlékszem, már ötödikes-hatodikos általános iskolás koromban sem értettem, miért kellene nekem szegény József Attilát sajnálnom azért, mert elhagyták a nők, ha nem ismerjük a történet másik ol(Juhósz Katalin felvétele) dalát. Valami miatt nagyon korán rányílt a szemem a nemi szerepekre, és később örültem, hogy ehhez van egy fogalom, a feminizmus. Említette, hogy Magyarországon nincs igazán alapirodalom. Nehéz volt megtalálni azokat az utakat, forrásokat, amelyek va- lamüyen irányba vezették? Orientáló személyeket volt nehéz találni, és elfogadó közeget. Olyan közeget, ahol ez nem számít hülyeségnek, tudománytalannak, és olyan mentort, tanárt, aki kicsit kézen tudja fogni az embert. Aki azt tudta mondani, hogy ezt és ezt a könyvet olvasd el. Később, amikor rájöttem, hogy létezik a Central European University, és van könyvtára, nyilván az egész sokkal egyszerűbb lett. Szó esett a kerekasztal-be- szélgetésben arról is, hogy van különbség a kelet-közép-euró- pai és a nyugati feminizmus között. Ennyire érzékelhetőnek tűnik ez a különbség? Az a természetes, hogy vannak különbségek. Más a történelmi helyzet, a társadalmi kontextus, a kulturális identitás. Egy New York- i professzor asszonynak nyilvánvalóan teljesen más a helyzete, mint egy magyarországi roma asszonynak. Mind a ketten nők, de van egy csomó más társadalmi identitásuk, ami miatt nem nagyon lehet köztük sok hasonlóságot felfedezni, így azt is az adott társadalmi kontextus dönti el, hogy a feministáknak mit kell célként kitűzniük. Az egyik ismerősöm Amerikában például rettentően irigyel azért, hogy nálunk van gyermekgondozási segély. Mert Amerikában nincs. A magyarországi barátnőim között viszont vannak olyanok, akik arra panaszkodnak, hogy ha elmennek gyesre, utána két gyerekkel iszonyúan nehéz visszatérni a munka világába. Az egyik esetben nyilván azért kell küzdeni, hogy ha valaki otthon akar egy időre maradni, akkor megtehesse, a másik esetben meg azért, hogy munkához juthasson, és ne úgy tekintsenek rá, hogy majd évekre elvonul, a gyerekszüléssel foglalkozik, és ezért nem is egyenrangú munka- vállaló. És mindkét esetben azért, hogy ez ne csak a nő magánügye legyen, hanem legyen egy segítő, a terheket részben átvállaló környezet, azaz, hogy a nőnek ne kelljen a munka és a család között kényszerűen választania. Irodalomtörténészként, kritikusként természetes módon applikálja a feminista álláspontját a munkájában? Ösztönösen rááll a szemem a nemi különbségekre. Ösztönösen észreveszem ezt a szövegekben, nem kell úgymond eldöntenem, hogy na, én ma feministaként olvasok, két óra öt perctől pedig nem feministaként. Azt gondolom azonban, hogy ez minden irodalomelméleti meggyőződésre igaz. Aki mondjuk dekonstruk- tőr, az dekonstruktőrként fog olvasni, aki strukturalista, az strukturalistaként. Nyüvánvaló, hogy ezeket az ember nem tudja ki-be kapcsolgatni magában, de az is nyilvánvaló, hogy nem csak egyféle identitással olvasok. Olvasom a könyvet, és bizonyos poétikai megoldások tetszenek, például hogy egy adott problémát hogyan próbál szépen kibontani a szerző. Közben meg a női identitásom azt mondja, hogy nem, hát ez gusztustalan, ahogyan a nő itt ábrázolva van. Az olvasás azért ennél sokkal összetettebb folyamat, mint hogy csak feministaként vagy nem feministaként olvassak. Úgy vettem észre, Magyarországon a feminizmusnak mint témának korábban nem volt akkora irodalma, mint máshol külföldön vagy akár Szlovákiában. De mostanában, úgy tűnik, Magyarországon is egyre több könyv jelenik meg, szépirodalmi és irodalomtörténeti munkákra gondolok. Láthatóbbá vált ez a téma. Irodalomtörténészként, kritikusként mennyire érzékeli ezt az áttörést? Úgy 2004-2005 körül valóban történt egy hirtelen változás. Nem nevezném áttörésnek. Változás. Megjelent a Szomjas oázis antológia, amelynek hatalmas hírverése volt. Nagyon jó, hogy egy ilyen könyv megjelenhetett. Más kérdés, hogy lehetett volna még jobb, ha kicsit ügyesebben csináljuk, de örüljünk neki. Tényleg egyre több irodalomtörténész és művelődéstörténész publikál gender studies szempontú könyveket. Felnőtt egy generáció, amely már naprakész, elolvasta a külföldi szakirodalmat, s ezt használja is magyar anyagra. Érdekes módon a szakma többi részének reakcióiban is van változás. Egyre többen próbálják magukat feministaként definiálni, általában azok, akik korábban hevesen elutasították a feminizmust, vagy aki korábban megakadályozta bizonyos feminista projektek beindulását. Ez mondjuk nem szép dolog, de ez van, elég gyakori. Tehát határozottan érzékelhető, hogy a feminizmus a periféria felől elindult a centrum felé, és ezért sokan próbálnak igazodni hozzá. Mi a helyzet a magyar nőiro- dalommal? Hogy mondjam... banális a történet. Keveset tudunk róla, ki kell kutatni. Körülbelül a 19. század elejétől kezdve folyamatosan megvan az igény a magyar irodalomban, hogy legyenek nekünk is szép, kedves, aranyos és fantasztikusan zseniális írónőink meg költőnőink. Szinte mindig találnak egyet-kettőt-hármat, akit ünnepelnek, aztán miután meghalt, szépen el is felejtik. Azt gondolom, az irodalomtörténeti emlékezet a kulcskérdés. Elővenni őket újra, megtalálni, reflektorfénybe állítani, megmutatni, hogy értékesek, és továbbra is emlékezni rájuk. Ez az, ami sosem sikerül. Nagyon komolyan mondom: most van egy lehetőségünk arra, ami korábban nem volt, hogy a női szerzők is bejussanak az irodalmi kánonba, és hogy az általuk preferált témákat fontosnak, relevánsnak tekintsük. Merthogy ilyen széles bázisa a szakmában soha nem volt szerintem ennek, amit most ne feminizmusnak nevezzünk, hanem egyfajta elköteleződésnek. A kánonban valószínűleg lesz változás. És persze nemcsak női szerzőket fedezünk fel, hanem mostanában például hetvenes évekbeli, azóta elfeledett szerzőket szintén. De mondhatnék más példákat is. Nagyon jónak tartom, hogy ez a felfedezési láz beindult. A feminizmus, a gender studies fontosnak tartja, hogy a nőírókkal, a nőirodalommal külön foglalkozzék, hangsúlyozva női mivoltukat. Az irodalomelmélet egyik ága szerint viszont soha nem a szerző a fontos, hanem maga a szöveg. Ön szerint fontos a szerző személye, neme, vagy nem? A szöveg rá tud játszani arra, hogy úgymond nő vagy férfi írta, mert a férfiasságnak meg a nőiességnek vannak kódjai. Ha mondjuk a szöveg nagyrészt focimeccsről szól, nyilván gyanakodom, hogy inkább férfi lehet a szerző, vagy legalábbis arra gondolok, hogy a narrátor férfi. De az is elképzelhető mondjuk, hogy egy női szerző játszik el azzal, hogy müyen klassz most férfi narrátor szerepébe bújni, és jó szövegeket írni a fociról. Azt gondolom, akkor fontos, hogy férfi vagy női szerző áll-e a szöveg mögött, hogyha ez kihat az olvasásra, azaz arra, hogy az olvasó hogyan „építi fel” magában a szöveget, vagy az adott mű irodalmi értékének a megítélésére. Általában kihat.
