Új Szó, 2009. május (62. évfolyam, 100-123. szám)

2009-05-23 / 117. szám, szombat

Egyszer egy lyukas kanna, tele vízzel, átment a szalonon, s összecsepegtette a kifényesített parkettát. Ezt a haszontalan kannát alighanem elfenekelték. ANATOLE FRANCE: RIQUET GONDOLATAI SZALON Pedig olyan szívesen bevezetném a szalonba, csak ez a rendet­lenség... Nincs békém, ha valami jót nem tehetek, ez a véremben van. MÉSZÖLY MIKLÓS: PONTOS TÖRTÉNETEK ÚTKÖZBEN 2009. május 23., szombat 3. évfolyam, 21. szám Magyar fejjel, szlovák szívvel, közép-európai lélekkel Földgömb, térkép... MARTIN BÚTORA Ha Szigeti Lászlót publicistá­nak vagy esszéírónak nevez­nénk, igazunk volna, de leszű- kítően. Kiadóigazgatónak tartani arra emlékeztetne, aminek nyil­ván ideje legnagyobb részét szenteli, de ez is csak részigaz­ság volna. Azt írni, hogy polgári értelmiségi magyar fejjel, szlo­vák szívvel és közép-európai lé­lekkel: nos, ez már kissé látni engedné azt a szellemi térképet, mely alapján a világot rendezi maga körül, de ez sem jelentené az ő teljes földgömbjét. Felidéz­ni ót, amint magyar és szlovák társaival, de gyakran csak egye­dül, alakította s befolyásolta a közéletet, napjainkig tartóan, nos, ez újabb, arcát mutatná. Ehhez hozzáképzelni a fényké­pezőgép villanását, a lencsét, amint épp útközben kapja le őt, amint éppen a barátaihoz rohan találkozóra, vagy megnyitóra si­et, vagy egy eszmecserére a kul­túráról és a világűrről - ez köze­lebb hozna valamit a minden­napjaiból, de ez a kép sem rögzí­tene mindent. Hozzá kellene gondolni az Ágival és a családjá­val együtt megélt bensőséges pil­lanatait, mézes kávé mellett, egy friss kézirattal az asztalon; bár ez sem adná ki őt magát. így hát nincs más megoldás, muszáj egy lényegre törő jellem­zést adnunk róla: Szigeti László jelenség, természeti tünemény. Nemcsak azért a tiszteletet pa­rancsoló műért, melyet a Kalli- gramban létrehozott: a hazai és a világirodalom több ezer oldalnyi elméleti, bölcseleti, történeti, tudományos szövege és szépiro­dalma - egyebek közt olyan so­rozatokban, mint az Ad fontes, a Domino, az Anthropos, a Balca- nica, a Váhy (Mérleg), az Exemp- la iuris, a Majstri vied (Tu­dományok Mesterei) és sorolhat­nánk hosszasan. Mindezek társa­dalomtudományi önismeretünk fehér foltjait tüntetik el, tabu­témákat nyitnak meg, vitára sar­kallnak, a közép-európai egye­diséget és tragikomikumot pász­tázzák, de főként igen jó olvas­mányok. Jelenség abban is, hogy képes hidakat verni, párbeszédet szor­galmazni, egy más közép-euró­pai jövő számára kedvezőbb le­hetőségeket keresni. Mert része, osztatlan szerepe van abban, hogy legalább némiképp megva­lósuljon az, amit közép-európai álomnak nevezhetnénk, egy más Európa látomásának: melynek emlékezetéből nem hull ki a vi­szálykodás, a száműzetés és a gyilkolászás, s mégis szabadság­ban élhető. Egy olyan Közép-Eu- rópáról volna szó, mely túlteszi magát a sérelmeken és a mél­tánytalanságokon, s túllép egy olyan közösség kicsinységén, mely mindvalahányszor „késve érkezik” s épp ezért elszalasztja lehetőségeit. Ahogy Ady Endre fogalmazott: Mi mindig minden­ről elkésünk / Mi biztosan mesz- sziról jövünk. Szigeti László ab­ban van segítségünkre, hogy job­ban megértsük, honnan s mi min­dennel együtt jövünk, s mégse szalasszuk el a lehetőségünket. S végül azért is tüneményes, mert három fontos tulajdonsága van: tud mosolyogni, képes meg- hökkenni, s szinte határtalan si­kere van azoknak az embereknek az összekötésében, akik életútján kísérik. Sivatagi homokozó Egy ideje olyannyira fogva tart El Kazovszkij világa, hogy viszonyítási pont lett, értelmezési alfa és omega: egy kitáruló világ, melyben most minden és mindenki benne vari. Ha ez így van, benne kell lennie Szigetinek is, az én Szigeti-képemnek. Valami történt a sivatag sá­padtságából napvérbe futó buckájának tetején: áll egy ember a Sivatagi homokozó kellős közepén, ez a fehér alak, akiről nem tudni, hogy fonalat szövöget vagy őt kö­tözik gúzsba saját fonalai, akiből a vörös kiárad a min­dent elszívó feketeségbe, a vonító kutya lába elé, ponto­sabban a vonító kutya árnyé­ka elé. Az ülő kutya ebben a világban a nyugati gondol­kodás fegyelmezett, megre- gulázott feszültsége: akinek megjelenik az álmában, nem felejtheti el, noha sakkban tartottnak látszik, mégis sakkban tart. A fonálszövő nem képes ürességben élni, a mítosz hiányából teremt ma­ga köré történést és világot: megveti a tétlenséget vagy odavetettséget, a hiány in­tenzitását transzformálja energiává. A bucka előtt a kutya árnyéka. Vagy pesszi­mista változatban: egy má­sik, döglött kutya. A fonál­szövögető letekeri a villany­oszlopszerű kaszákról a fo­nalat: sok terve van még a kutyával. Régóta szelídítgeti. Tulajdonképpen az övé, ő csalta ide, a sivatagi homo­kozóba. (Csehy Zoltán) 1985-ben (Hrapka Tibor felvétele) Szigeti László hatvanadik születésnapjára Egy ember és kora ESTERHÁZY PÉTER Mit csináljanak a barátok, ha az ünneplés tárgya rühelli az ünnep­lést? De tényleg rühelli. Az őszin­te szót, őszintén rühelli, itt nem érdemes használni, hisz az föl sem merülhet (bölcseletileg, hi-hi), hogy nem őszinte; választott tár­gyunk úgy őszinte, ahogy egy fa nő, de kérésre más giccses hason­latokat is tudnánk, nincs előzetes megfontolás, kokett, nincs dönté­si helyzet, őszinte, hisz mi más is lehetne. Mert ugyan mindenki húzódzkodik egy kicsit, de vagy ténylegesen nem érdekli ez az egész, így nem is zavarja (az ilye­nek kapnak majd nagy, díszes ál­lami temetést), vagy a húzódzko- dást csupán az ünneplés előjáté­kának tekinti, szerénysége finom bizonyítékaként (amire az, látjuk, rá is szolgál), ami csak emeli a le­endő ünneplés fényét, okadatolt- ságát. De tulajdonképpen szeren­csénk van: a 60 az semmi. Mert nem diadalittas 50, amikor erősek vagyunk még, sőt, erőnk teljében, a trigliceridszintünk is többé-ke- vésbé rendben van, és kis túlzás­sal azt hisszük, a halál, ez a pimpf műfaj nem tartozik ránk; nem is hetven, vagyis az összefoglalás éve, a legfiatalabb öregkor, ami­kor ugyan már meglegyintett minket az a bizonyos szellő, de még látni tudjuk és akarjuk éle­tünk összegányolt eredményeit. A 60 köztes évszám, se ez, se az. Nincs mit ünnepelni. Csak tovább menni. Dolgozni. És itt borul vi­rágba igazán a szerencsénk: mert fölismerjük, hogy a 60 Szigeti iga­zi életkora, mindig 60 volt, se öreg, se fiatal, de erős (a gyenge­ségében is az), kitartó, tapasztalt, férfi, aki ismeri a világot, ismeri a kísértéseket, de nem jön kísértés­be, lehetne a legnagyobb, de ő csak magamaga akar lenni, befut­hatna fényes karriert, de csak annyit fut be, amennyi a munká­jához kell, nem vész el a részle­tekben, nagyban gondolkodik, de az egyszerűségig szorgalmas, 60 éves, a nemzet napszámosa, ün­neplésre alkalmadan, majd talán tíz év múlva. Ezt mondjuk neki. És ő azt hi­szi, valóban nem ünnepeljük meg. Ezt az átverést megérdemli, túl­ságosan sokat köszönhetünk neki. Boldog lehet Szlovákia, a szlo­vákiai magyarság meg Magyaror­szág, hogy ilyen 60 évese van. (Csak megjegyzem: nem boldog.)

Next

/
Oldalképek
Tartalom