Új Szó, 2009. március (62. évfolyam, 50-75. szám)
2009-03-18 / 64. szám, szerda
SZÜLŐFÖLDÜNK 2009. március 18., szerda 6. évfolyam, 11. szám Fico válságkezelő tanácsot alakít a járdaszegélyek megmentésére, ha a nép újraválasztja a lusta, ám szociálisan hiperérzékeny elnököt. Radicová új utakon járna. Középen a válságban levő útkarbantartók reklámjának helye. Holnaptól kampánycsend, az óriásplakátok és a kátyúk még maradnak. (TASR-felvétel) Keménypapírból faragták (SITA-felvétel) Közösen Szlovákiáért. Egyetértünk7 (Somogyi Tibor felvétele) Lehet mellbedobással elnökválasztást nyerni? (TASR-felvétel) Tojásból lesz a csoda? Milan Sidor, a kommunista kakukktojás, avagy ki tud jobban hímezni-hámozni7 (SITA-felvétel) Mikloško sötétebb arcát mutatja (TASR-felvétel JEGYZET Elsodort iskolák KÖVESD! KÁROLY Dél-szlovákiai község magyar iskolájában járva hallottam tavaly a panaszt, hogy egyre több szülő íratja a helyi szlovák iskolába a gyerekét. Szinte mindegy, melyik régió melyik iskolájában, hiszen mindenütt hasonlóan aggasztó a helyzet. Nem a behatási kampány idején történt a dolog, amikor mindenki szentbeszédekre ragadtatja magát, és kokárdát igazgatva újragombolja a bocskait, csupán a szokásos vihar előtti/utáni csöndet lehetett tapasztalni, és az iskola pedagógusainak tanácstalanságát. A tanító nénik elmondták, mi mindennel próbálkoznak, hogy megtartsák a magyar gyerekek magyar identitását, mindhiába. A legkorszerűbb oktatási módszerek, a legnyilvánvalóbb eredmények is falra hányt borsónak bizonyulnak, amikor a szülőnek döntenie kell, mi a fontosabb: a természetes úton megszerezhető tudás, a minőségi anyanyelvi oktatás, vagy az évtizedeken keresztül szajkózott propaganda, amely szerint Szlovákiában csak szlovák nyelven érvényesülhet az ember fia. A pedagógusok szerint még az sem tántorítja el helytelen döntésüktől a magyar szülőket, hogy az idegen nyelvű - merthogy egy magyar gyerek számára a szlovák nyelv idegen - iskolában a gyerekek viselkedészavarokkal küzdenek, eredményeik pedig bizonyítottan alulmúlják a magyar iskolában végzett gyerkőcökéit. Alig írtam meg a riportot, máris csöngött a telefonom, és egy magyarul beszélő, felháborodott ember rontott nekem, miért járatom le őket, és kitől, honnan szereztem az információimat. Kérdésemre, hogy kivel beszélek, közölte, az említett község szlovák iskolájának igazgatójával. Még ki sem mondta, észbe kapott, és államnyelvre váltott; nyilván elért a tudatáig, hogy szlovák iskola szlovák igazgatójaként illik szlovákul beszélnie. Valamiféle jogi lépéseket is emlegetett, mire közöltem vele, hogy nézzen utána bármelyik pszichológusnál állításaim igazának. Annyiban maradtunk, hogy nem maradtunk semmiben. Elárulhatom, az említett község Párkány közelében található, ahonnan (akkor még szelét sem lehetett érezni a gazdasági válságnak, legfeljebb Soros György íróasztalában lapult) a munkaképes lakosság nagy része Esztergomban, Komáromban és más észak-magyarországi munkaadóknál kereste a kenyerét. Miközben dübörgőit a szlovák gazdaság (szándékok szintjén a magyar is), az ország legdélibb zugaiból százszámra szállították a magyar buszok a magyar embereket a magyar munkahelyekre, igazolva, hogy a Fico-kormány remekül kezeli az szlovákiai munka- nélküliséget, hiszen a statisztikai mutatók fényesebben ragyognak a Kreml tornyáról rég letaszított ötágú vörös csillagénál. Lám-lám, jutott eszembe számtalanszor, milyen kiszámíthatatlan a sors: az a magyarlakta terület, amely évszázadokon keresztül az esztergomi érsekséghez tartozott, ma is ott találja meg a boldogulását, ahonnan nyolc évtizede elvágták. S lám, a morfiumnál is erősebb bódító szer az állampropaganda, ha nyakló nélkül alkalmazzák: azok az emberek, akik a „túloldalon” kénytelenek kenyerüket keresni, gyermekeiket az „itteni” jövő csalóka reményével lökik be az iskola kapuján. Abban a korban, amikor a szlovákiai magyarság „elprivatizált”, dologtalanul maradt, henyélésre és munkanélküli segélyre ítélt tömege külföldön, jórészt észak-magyarországi (ahol magyarul beszélnek) és nyugat-európai (ahol angolul, németül, franciául, spanyolul, dánul stb. beszélnek) pusztákon kénytelen kalandozni - természetesen nyelvileg is -, gyermekeinek a szlovák jövőt kínálja fel. Elgondolkodtató - és a szociológusok számára legalább olyan izgató feladat, mint az államukra büszke magyarok felkutatása -, vajon minek tudható be, hogy ennyire béklyóba vert bennünket a skizofrénia és az identitászavar, hogy a kommunista bilincs lehullása után is a csuklónkon érezzük? Olyan ez, mint a végtag elvesztése után jelentkező vakfájdalom. Egy újabb generáció sem képes felfogni, hogy azt vakarja, ami nincs. Azóta lefolyt némi víz a Dunán és a Garamon, és egyre erősebben hallani a dübörgést, amit a magyar gazdaságnak a lejtőn lefelé robogó kísértetvonata okoz, emberek ezrei állnak ismét tanácstalanul, hová, kihez forduljanak. S persze a szlovák tigris karmai is egyre rövidülnek, s ezen a verbális kinyilatkoztatások sem változtatnak. Hanem, miként minden a történelemben, ez is elmúlik egyszer, és ismét láthatjuk majd, hogy a Garam menti magyar reggel elindul Magyarországra, pulyája meg elindul a szlovák iskolába. Magyar hamuban sült pogácsával a tarisznyájában. Az idei iskolai beíratás, a legutóbbi népszámláláshoz hasonlóan, sokkoló eredményt hozott. (Már azok számára, akik jobbat vártak.) Húsz esztendeje nem írattak be ilyen kevés gyereket a szlovákiai magyar iskolákba. Igaz, egyes szlovák államférfiak szerint nálunk nincsenek magyar iskolák, legfeljebb szlovák iskolák, amelyekben magyarul oktatnak. Igazuk van. Magyar munkahelyek sem szűnnek meg, csak szlovákok, amiként nincsenek anyanyelvűktől megfosztott, viselkedészavarokkal küszködő gyerekek, csak az unokák szavát nem értő, csökött, buta nagyszülők.
