Új Szó, 2009. március (62. évfolyam, 50-75. szám)
2009-03-14 / 61. szám, szombat
12 Szalon ÚJ SZÓ 2009. MÁRCIUS 14. www.ujszo.com Ötödször rendezték meg a Dialektus Fesztivált, amelyen az európai dokumentumfilmesek színe-java képviseltette magát Aranyszarvasok Budapesten Először 1926-ban neveztek alkotást dokumentumfilmnek. A kitüntető jelző Robert J. Flaherty Moana című filmjét jelölte, az amerikai rendező Szamoán örökítette meg a helyiek életét (Flaherty korábban a Hudson-öbölben élő hiúitokról is forgatott). KISS TIBOR NOÉ Szűk száz évvel ezelőtt a „civilizált világ” számára a Földnek még számtalan eldugott szeglete volt, a dokumentarizmus így eleinte egyfajta útleírást jelentett, a filmes műfaj a néprajzhoz kapcsolódott. A dokumentumfilm hamar népszerűvé vált, nemcsak a „civil művészek” körében - a „valóság” bemutatása eminens érdeke volt a múlt század totalitárius rendszerének. Elég, ha Leni Riefensthal monumentális munkáira gondolunk, amelyek hol a náci pártkongresszusról (Az akaratdiadala), hol az 1936-os berlini olimpiáról (Olimpia) rajzoltak idillikus képet - zseniális formanyelven. Azóta már tudjuk, hogy a „valóság” nem létezik, így a dokumentumfilmek objektivitásának illúziója is szertefoszlott. A műfaj révén már nemcsak egy-egy távoli tájegységet, kultúrát, oroszlánfal- kát ismerhetünk meg. A tematika kitágult, immár a szomszéd utcában lakó cigánygyerekek mindennapjainak bemutatása éppoly fontos, mint a megismerkedés Pápua Új-Guinea bennszülöttjeinek misztikus hiedelmeivel. ♦ ♦ ♦ Március 3-8. között került sor ötödik alkalommal a Dialektus Fesztiválra. Az önmagát Európa legkreatívabb és legérzékenyebb dokumentumfilmjeinek versenyeként hirdető eseménysorozat ezúttal több helyszínen, Budapest mellett a határon túl is zajlott - a versenyprogram egy részét a pozsonyi A4 centrumban és a kolozsvári Tranzit Házban is levetítették. A fesztiválra 27 országból érkeztek nevezések. A 206 pályamunkából a hattagú előzsűri 47-et engedett a seregszemlére. A filmek négy különböző kategóriába nyertek besorolást. A rendezvény kulturális fesztiválként is megállta a helyét, a filmvetítéseket etno- és világzenei koncertek, konferenciabeszélgetések, fotókiállítások egészítették ki. Számos esetben a nézőknek lehetőségük nyílt az alkotókat kérdezni a munkafolyamatról - több filmrendező együtt fesztiválozott az érdeklődőkkel Budapesten. A fesztivál céljáról egy helyütt így számoltak be a szervezők: a Dialektus bebizonyíthatja, „hogy a dokumentumfilm lehet művészi, lehet izgalmas, lehet döbbenetes, lehet FILM.” A bizonyítási kísérlet 2009-ben sikerült. Negyvenhét filmet sem külön-külön, sem összegezve nem lehet bemutatni, a kategóriagyőztes alkotások azonban hű képet festenek a Dialektus Fesztivál legfőbb üzenetéről: a világ kulturális sokszínűségéről és összetettségéről. ♦ ♦ ♦ Az Emberi történetek kategóriájában egy holland munka, a Chi- cagoblok, verbalen uit de lift (A Chicago tömbház, avagy történetek a liftből) című 65 perces filmje győzött. Az európai kultúra egyetemességét bizonyítja, hogy „Chicago” nemcsak Budapest VIII. kerületében, hanem akár Antwerpenben is megtalálható. A Chicago tömbház a belga város „sötét oldalán” található, a házat a helyiek szerint jobb elkerülni. Képzelhetik. Ingeborg Jansen egy tipikus gettóban forgatott, elszegényedett belgák és a világ minden tájáról érkezett bevándorlók között. A módszer pofonegyszerű volt: a liftben elhelyezett egy kamerát, amely folyamatosan követte az ott lakók jövés-menését. Huszonöt történetet hallunk, a szereplők harmincöt nemzetet képviselnek. A 43 éves holland rendezőnő egyébként leggyakrabban gyerekekről és fociról forgat filmeket. A zsűritagok hatórás vita után döntötték el, hogy melyik film kapja a Süni leírás kategória első díját. Amilyen hosszú ideig tartott a döntés meghozatala, olyannyira megérdemelten vehette át a maga Aranyszarvasát a cseh Jana Ševčí- ková Gyumri című 68 perces dokumentumfilmjéért (a diákzsűrinél is ez a film végzett az élen). Az örményországi Gyumri városát 1988. december 7-én megrázó földrengésben 25 ezren veszítették életüket. Az áldozatok egy- harmada kisgyerek volt, és a film megrázóan mutatja be azokat a stratégiákat, amelyek segítségével a szülők megpróbálják elfogadni az elfogadhatatlant, gyermekük elvesztését. Sokak húsz év elteltével is képtelenek erre: „Ezek a gyerekek két lábon járó emlékművek, nekik kell megvalósítaniuk a holtak beteljesületlen álmait is” - mondja egy apa azokról a földrengés után született gyerekekről, akik közül sokan halott testvérük nevét kapták. „Úgy érzed, valami visszatért, de már nem ugyanaz” - vall egy másik szülő a kamerák előtt a „második gyerekekről”, akik „csak másolatok”. ' Ševčíková filmjéből egy olyan várost ismerünk meg, ahol még mindig felfoghatatlan súllyal nehezedik az emberekre a szomorúság és a gyász. Ehhez az is hozzájárulhat, hogy az épületek jelentős részét máig nem tudták újjáépíteni Gyumriban. A gyász mellett megjelenik a téboly is: egy taxis húsz éve keresi a földrengés során eltűnt fiát. A férfi aztán egy KGB- ügynökről kezd beszélni, mások pedig azt emlegetik, hogy a földrengés valójában nem is földrengés volt. „Robbanásokat hallottunk, Isten ilyet soha nem tenne” - összegeznek többen. Gyumriban ezzel együtt mindenki őrzi a méltóságát. A tragédia után született gyerekek tisztelettel beszélnek sosem látott testvéreikről. Van köztük, aki tisztában van saját sorsával: „ha ők is velünk lennének, ha semmi sem történt volna, akkor én sem léteznék” - mondja egyikük. Nem ritka, hogy az elődök jelenlétét fizikailag is érzik az „utódok”. Egy fiú arról beszél, hogy halott bátyjának szelleme egyszer beléköltözött. „Elsőre féltem” - beszél a lehető legnagyobb természetességgel az élményről. Az antropológiai filmek győztese valódi sűrű leírást ad az általa választott témáról: a város ábrázolása (lakótelepi tócsákból vizet kortyolgató tehenek, palatetős sikátorok) nem fordul át jópofásko- dó retrózássá. A megszólalók őszinte monológjai pedig azt feltételezik, hogy a kamerák másik oldalán érzékeny, a másikat tisztelő filmesek állhatták. A magyar dokumentumfilmek között Somogyvári Gergő és Feszt Judit kisfilmje, a Csempelevél győzött. A 23 perces mű egyfelől egy klasszikus történet a bevándorlók nehézségeiről, dilemmáiról, a főszereplőnek köszönhetően sokszor ironikus tálalásban: „Szóval én egy olasz származású brazil vagyok. Lisszabonban élek és portugál azulejókat festek.” „Ezek a gyerekek két lábon járó emlékművek, nekik kell megvalósítaniuk a holtak beteljesületlen álmait is" (Jana Ševčíková: Gyumri) Képek Jana Ševčíková Gyumri című filmjéből Nober Sanders tíz éve hagyta ott Brazíliát, és Brüsszel, majd Amszterdam után a portugál fővárosban telepedett le. Bár filmrendező szeretett volna lenni, végül csempefestő lett (az azulejo egy sajátos portugáliai csempe, amelynek mintái a spanyol, arab, kínai, indiai, brazil és afrikai motívumokat egyaránt tartalmazzák). A főhős egy „filmlevélben” mesél az életéről, családjáról és álmairól az édesanyjának. A film elsősorban a remekül alkalmazott montázstechnikának köszönheti az Aranyszarvast. Ahogy az egymás mellé helyezett, egyenként megfestett azulejo- csempék alapján létrejön egy mozaikkép, úgy dolgozták össze a filmkészítők az egyes pillanatképeket mozgóképekké. A főszereplőt és a környezetet (az utcaképeket, az aluljárókat, a villamosokat) gyors vágásokon keresztül, lüktető ritmusban bemutatva. A film a Dead combo monoton, akusztikus gitárzenéjével együtt válik minden ízében egységes mesterművé. Az európai diákfilmek között a mindössze 24 esztendős Julia Kure filmje, a Hillside Beauties (Csodáka hegyen) érdemelte ki az első díjat (a pozsonyi nézők is ezt a filmet értékelték a legjobbnak). A zsűri véleménye szerint a filmnek sikerült megragadnia egy olyan közösség belső életét, mint amilyen a Rio de Janeiro-i favellák világa. A Csodák a hegyen három tinédzserlány szemszögéből vezeti végig a nézőket a nyomornegyeden - hatásvadász elemek és az ítélkezés szándéka nélkül. ♦ ♦ ♦ Nem volt hiány „művészi”, „izgalmas” és „döbbenetes” alkotásokban a Dialektus Fesztiválon, amely nagybetűs „film”-eket ígért a nézőknek. Ezek közül az egyik legjobb a Coleman Donagh által rendezett, Nepálban játszódó Stone Pastures (Kőlegelők). A film egy nomád család történetét meséli el. Egy családét, ahol az iskolázatlan szülők minden vágya, hogy két gyermekük (Padma és Kun- sang) a közeli városban, Lehben elvégezze az iskolát, majd később szakmát szerezzen magának. Gyönyörködhetünk a Himalája fennsíkjaiban és hegyeiben, megismerhetjük a pashminagyapjú készítésének fáradságos folyamatát, emellett bepillantást nyerhetünk abba is, hogy milyen a himalájai „diszkóhangulat”. De a rendező nem engedi szétcsúszni a szálakat: a 7 esztendős Padma kiállja az első év viszontagságait (a magányt és a fegyelmet) az iskolában, a nála 7 évvel idősebb Kunsang azonban ebben az évben is hazaszökik szüleihez a hegyek közé. Miközben Tsewang bácsi szidja a lusta Kunsangot, látjuk a Himalája szürke fényeit és a kopár sziklákat, együtt érzünk a fiúval. Mi is hazaszöknénk a jakok közé. Persze, csak ha egy DVD-lejátszó is volna a sátorban. Somogyvári Gergő és Feszt Judit kisfilmje, a Csempelevél A FESZTIVÁL DÍJAZOTTJAI Emberi történetek (Európai dokumentumfilm) Díjnyertes: A Chicago tömbház, avagy történetek a liftből (Chicagoblock, Stories from the Elevator) Rendező: Ingeborg Jansen, 65 perc (holland) Sűrű leírás (Európai antropológiai film) Díjnyertes: Gyumri Rendező: Jana Ševčíková, 68 perc (cseh) Port.hu - Magyar valóság (Magyar dokumentumfilm) Díjnyertes: Csempelevél (Tile Mail) Rendező: Somogyvári Gergő, Feszt Judit, 23 perc (magyar) Diákmunka (Európai diákfilm) Díjnyertes: Csodák a hegyen (Hillside Beauties) Rendező: Julia Kure, 30 perc (brit) Az Országos Diákzsűri díjai (Budapest) Fődíj: Gyumri Az A4 centrum (Pozsony) közönségszavazásának díjai az ott vetített kategóriában Európai diákfilmek Csodák a hegyen (Hillside Beauties) A Tranzit Ház (Kolozsvár) közönségszavazásának díjai az ott vetített kategóriában Európai diákfilmek Hogy vagyok? (Wie ich bin) Sűrű leírás - Európai antropológiai film Papírsárkányok (Latawce)
