Új Szó, 2009. március (62. évfolyam, 50-75. szám)
2009-03-14 / 61. szám, szombat
SZABÓ G. LÁSZLÓ Magányos cowboy volt mindig, s már az is marad. Joe Dailesandro, vagy ahogy rendezői, partnerei, barátai hívják: Little Joe. Pedig már nagyfiú, szakmájának „nagy örege”, egy egész generáció legendás színésze, vagy ahogy filmes berkekben szerte a világon emlegetik: fényes ikonja. Fellininek Marcello Mastroianni, Viscontinak Helmut Berger, René Clément-nek Alain Delon, Pasolini- nak Ninetto Davoli volt a múzsája, férfihőse, alteregója, Andy Warhol, Paul Morrissey és Serge Gains- bourg Dallesandrót választották. Hárman ugyanazt a színészt, aki a hatvanas évek erotikus töltetű filmjeinek szinte mágneses vonzerejű alakjává vált. Ahogy Wieland Speck, az idei Berlinale Panoráma szekciójának igazgatója mondta: „Joe Dailesandro korának legszebb férfija volt, testi adottságainak szemlélésébe sosem fáradt bele a néző.” John Waters amerikai filmrendező is olyan csodálatra méltó színészként emlegeti Dallesandrót, mint aki örökre megváltoztatta a férfiszexualitást a filmvásznon. Hatvanadik születésnapja alkalmából, színészetének elismeréseként ezért is kapott különdíjat az idei berlini mustrán, pedig az utóbbi években már alig-alig áll kamera elé. De ki is valójában Kicsi Joe, vagy másik becenevén Joe Boy? Hozzánk a hetvenes évek második felében forgatott filmjei közül jutott el három: az Egy jámbor lélek, a Periféria és a rendszerváltás után először vetített Szeretlek, én se téged. Ez utóbbi inkább francia címén. (Je ťaime, moi non plus) lehet ismerős, hiszen a film betétdala éveken át tiltott sláger volt a kelet-európai rádióállomások hullámain. Azok számára, akik az idő tájt élték kamaszkoruk legszebb nyarát, a „Zsötem” a (testi) szerelem himnusza volt. A filmet a francia szórakoztatóipar fenegyereke, Jack Kerouack testi-lelki jó barátja, az örökké úton levő, s érzéki kalandokban fürdő Serge Gains- bourg rendezte. Főhőse egy jóképű teherautósofőr (Joe Dallesand- ro), aki féltékeny barátja kitöréseivel mit sem törődve belehabarodik egy fiús külsejű pultoslányba (Jane Birkin). Egynyári szerelmük azonban majdnem tragikus véget ér, mert a barát, váratlanul letámadva a lányt, majdnem végez vele. Az Egy jámbor lélek és a Periféria finomabban szórta Dailesandro szexualitásának fényes sugarait, színészi tehetségének kibontakoztatására azonban mindkét filmben több lehetőséget kap, hiszen amíg Gainsbourg szerelmi háromszögében inkább csak a testével van jelen, e másik két alkotásban figurát is formálhat. A Flaubert regénye nyomán forgatott történet Teodorójaként csalódottan hagyja el a becsületes parasztlányt, a Perifériában pedig egy hirtelen magára maradó férfit játszik, aki egy arisztokratikus viselkedésű utcalány ölén, a gyönyör sűrűjében keresi az őszinte érzelmeket. Joe Boy sosem tanult színészetet. Még annyit sem, mint James Dean vagy Marlon Brando. De ugyanúgy, mint ők ketten, Dallesandro is hányatott sorsú gyerek volt, az pedig jó alap a színészethez. Apja egy flottabázison teljesített katonai szolgálatot, anyja, két fiát egyedül nevelve, kisebb lopásokból keveredett egyre nagyobbakba, míg a végén börtönbe került. Joe-t és öccsét, Bobot a gyámügy dugta intézetbe New Yorkban. Zűrös gyerekek voltak mindketten, nevelőszüleik egy idő után fellélegezve adták tovább őket, így mire megszokták új helyüket, már mehettek is tovább, a következő családhoz. Szökések, utcai balhék, ki- sebb-nagyobb stiklik, törvénybe ütközések, majd egy nap megjelenik az apa. A két kamasz még az erős kéz hatalmát is örömmel fogadja, ám az sem tart sokáig. Pár hónap után a nagyszülőknél landolnak, ahol kezdődik minden elölről. Betörések, kocsüopások, rendőrségi csetepaték - a tizenöt éves fiút a fiatalkorúak börtönébe zárják. Ott mindenki új nevet kap, ezért lesz ő Little Joe,„keresztleve- lét” a karján viselve. Kicsi Joe azonban a rácsok mögött sem vetette el igazi énjét, formálhatták bárhogy, kezes bárány nem vált belőle. Három hónapig bírta az intézetben, aztán megszökött. Sok választása nem volt. Aktmodell lett egy testkultúrával foglalkozó harmadrangú magazinnál, sokak által kedvelt pin-up boy. De bármennyit keresett is, mindig jobban nyújtózkodott, mint ameddig a takarója ért. Az alatt pedig azt csinált, amit akart. S főleg azzal, aki jobban fizetett. Alkalmi partnereit sokszor az utcán szedte fel, ahogy később, Paul Morrissey filmjeiben el is játszotta. De ne szaladjunk ennyire előre! Az aktfotózásokat pomófilmek követték. Ezek már nagyobb ösz- szegek voltak, hiszen Joe Boy a mindent bevállaló, nagy teljesítményű hímek élbolyába tartozott. Külső adottságainak és kimeríthe- teden erejének köszönhetően alaposan felvirágoztatta az őt foglalkoztató stúdiót, de mint minden rosszban, ebben is volt valami jó. Megtanult kamera előtt mozogni, szemérmességét messzire hajítva a legintimebb pillanatokban is természetesen viselkedni. Újabb fordulat akkor következett az életében, amikor egy üyen „művészi felnőttfilmje” eljutott az akkor már világhírű képzőművész, a pop-art királya, Andy Warhol kezébe. Ez viszont már Paul Morrissey érdeme, aki ámulattal nézte, mit produkál a rokonszenves szőke csődör, és felfedezte benne az akkor induló underground leendő sztárját, kultikus alakját. Warhol maga is ámulva csodálta a „homokban találd’ aranyat. Be is dobták őt rögtön a mélyvízbe - egy huszonöt órás filmbe, amelyet végül két részre bontva mutattak be. Joe Boy elsőre bevált, rendezőinél jobban csak a kamera szerette őt. Az 1968-ban forgatott Magányos cowboyokban már a saját (kettős) énjét mutatta, s lépett is egyet ide, egyet oda. Bármilyen (nemű) partnert kapott is, minden helyzetben hibádanul teljesített. Heath Ledger és Jake Gyllenhaal tartalmas leckéket vehettek volna tőle az Oscar-díjas Túl a barátságon című filmjük forgatása előtt; Joe Dailesandro egyenes utat mutatott nekik a filmben, amelyből csak a birkanyáj és az a bizonyos sátor hiányzott. Csak a szocialista tábor nem vette meg Paul Morrissey híres trilógiáját (Flesh, Trash, Heat - Hús, Szemét, Hőség), amelyet az egész vüá- gon bemutattak, Dallesandrót pedig a Warhol-műhely emblema- tikus figurájává emelte. Egy prostituált fiú egyetlen napjáról szól az első film, amely egy évvel előzte meg Dustin Hoffmann Éjféli cow- boyát. A másik alkotás a „szex, drog, rock and roll” életérzés másfél órás reklámja, a trilógia záró darabja pedig egy néhai gyereksztár története, aki egy kiöregedett színésznő ágyán át szeretne visszajutni a filmbizniszbe. Morrisseyvel ezt követően még két filmet forgatott. A Frankensteint és a Drakulát, de ezekben már nem ő játszotta a főszerepet. Egyikben is, másikban is csupán a testi örömöket dicsőítette, hol szépasszonyok ágyában, hol egy titokzatos kastély alagsorában. De rákaptak a franciák: Louis Malle, Catherine Breillat és Jacques Rivette hívják a Fekete Hold, az Ágyról ágyra ás a Merry-Go-Round főszerepére. A nyolcvanas években, miután visszatért Amerikába, Francis Ford Coppola hívta a Gengszterek klubjába, majd bekerült a Miami Vice című sikeres tévésorozatba, ám ezt követően - bár minden évben több filmben is játszott - igazából már csak a Vad orchideák folytatásában és az Amerikai vérbosszúban tudta megmutatni régi énjét. Ezek az évek már nem az ő évei. Joe Dailesandro azonban így is bekerült az egyetemes filmművészet nagykönyvébe. Bár főállásban most már egy hollywoodi szálloda igazgatója, Berlinben azt nyilatkozta: „Gazdag élet van mögöttem. A feleségem ugyan elhagyott, a fiaim pedig már a maguk útját járják, jól megvagyok egyedül is. Elértem, amit akartam.” Berlin épp ezt díjazta. Little Joe felejthetetlen fénykorát.
