Új Szó, 2009. március (62. évfolyam, 50-75. szám)
2009-03-14 / 61. szám, szombat
8 Kultúra ÚJ SZÓ 2009. MÁRCIUS 14. www.ujszo.com RÖVIDEN Elhunyt Horváth Teri színművész Életének 80. évében elhunyt Horváth Teri Kossuth- és Jászai Mari-díjas színművész. Horváth Teri őszinte, hiteles alakításaiból mély emberség sugárzott, színpadon és filmen egyaránt jól érvényesült egyszerű, eszköztelen játéka. 1981-ben lépett utoljára színpadra, akkor a Thália Színházban Najmán Anát alakította Ajtmatov Az évszázadnál hosszabb ez a nap című darabjában. Élete történetét a Sárigyöp című 1978-ban megjelent önéletrajzi kötetben foglalta össze, (mti) Dobozba zárt szlovák filmek Budapest. A pozsonyi Szlovák Filmintézet, valamint a budapesti Szlovák Intézet különös lehetőséget kínál a magyar főváros közönségének. Az 1989-es bársonyos forradalom 20. évfordulója alkalmából márciusban és áprilisban olyan filmeket mutatnak be a Rákóczi úti intézetben, amelyeket a szlovákiai és a csehországi mozik 1990-ig ideológiai okokból nem tűzhettek műsorukra. Dobozba zárt öt kis- és öt játékfilmet mutat be a Szlovák Intézet. Elsőként hétfőn Juraj Jakubisko Viszontlátásra a pokolban, barátaim című 1970-es alkotását nézhetik meg az érdeklődők. A későbbiekben Stanislav Barabás Dal a szürke galambról, Andrej Lettrich Démonok hívása, Peter Solan Mielőtt véget ér az éjszaka, Dušan Hanák Szeredek, szeress című munkáit láthatják majd Budapesten, (tb) Templom után vártoronyban folytatódik A Nibelung gyűrűje (Fotójakó A Nibelung gyűrűje a füleld Bebek-toronyban Közös alkotás lehetősége ÚJ SZÓ-HÍR Fülek. Alkotás zene ihletésére, együtt a közönséggel - rendhagyó képzőművészeti eseményben lehet része ma a nógrádi közönségnek. Minden érdeklődőt vár a Füleld Vármúzeum és a Rovás Polgári Társulás A Nibelung gyűrűje című egész napos képzőművészeti rendezvényre és kiállítás megnyitójára 9-től 18 óráig a Füleld Vármúzeum Bebek-tomyá- ban. Az alkotócsoport először 2008. augusztus 29. és 31. között Budapesten, a Millenáris Parkban rendezett Art Mozaik - Külhoni Művészeti Fesztiválon mutatta be A Nibelung gyűrűje képzőművészeti akcióját. Ez a rendezvény egyrészt tisztelgés volt Richard Wagner zeneszerző emléke előtt, másrészt tiltakozás a nacionalizmus, a történelemhamisítás, a tudatos félrevezetésekre és csúsztatásokra épülő nemzeti önzés ellen. A tavalyi nyári fesztivál közönsége előtt három nap alatt 100 darab festmény készült. Akkor kilenc művész vett részt a munkában. Szabó Ottó és Tóth József terveit Václav Kinga, Gyenes Gábor, Král Bea, Szászi Zoltán, Krúzs Judit, Kovács Oszkár és Viszlay Tibor valósították meg. A rendezvény folytatásaként idén február 14-én Komáromban, a Limes Galériában tartották meg a képző- művészeti happening második felvonását. Ma a füleki helyszínen a budapesti és a komáromi folyamathoz hasonlóan bárki bekapcsolódhat szemlélődőként és aktív résztvevőként is a kiállítás megalkotásába, (szász) Csütörtökön délután mutatták be a dunaszerdahelyi Budapest Kávézó Vámbéry Irodalmi Estjén Lampl Zsuzsanna szociológus Magyarok és szlovákok című könyvét, amely 2007-ben készült kutatások alapján a két nép viszonyának kérdéseivel foglalkozik. Képünkön Lampl Zsuzsanna és Király Zsolt, aki a találkozón a kötetet ismertette. (Somogyi Tibor felvétele) A19. századi horvát-magyar és szlovák-magyar viszonyban sok a párhuzam Kettős igazság - sorsközösségben Tájainkon, a szlovákiai magyarság körében a március 15-i ünnepi megemlékezésekre önkéntelenül is rávetül a Habsburg-biroda- lom népeinek szabadságküzdelmét egymással szembeállító ellentétek történelmi tehertétele. KISS JÓZSEF S ez újabban mindinkább felbukkan a társadalmi tudat immár hatását vesztettnek hitt mélyrétegeiből. A múltidézés során ezért sokkal érzékenyebbé válik a történelmi tévedések, vélt vagy valóságos sérelmek számontartása. A szlovákiai magyar olvasó szeme ennélfogva kiváltképp megakad minden olyan íráson, amely valami módon érinti az 1848/49-es elmaradt összefogás problémakörét. így az 53. évfolyamába lépett Kortárs legutóbbi számait figyelemmel kísérve a cím alapján is sejtheti, hogy Kiss Gy. Csaba Budapest-Zágráb oda-vissza című esszéfüzére ezzel kapcsolatban is ugyancsak érdekes tudnivalókat tartalmaz. Annál is inkább, minthogy az immár 16. folytatásnál tartó sorozat szerzője a közép- és kelet-európai népek közötti, szívügyének tekintett kapcsolatoknak és a magyar kisebbségek helyzetének alapos ismerője. Sajátos jellegű írásmű Kiss Gy. Csaba immár kötetté duzzadó esszéfolyama. Leginkább olyan útirajznak tekinthető, mely veretes útikönyvként is szolgálhat. A szerző nagy körültekintéssel kereste mondanivalója közreadásának a módját. Nem titkolt iróniával utal a turisztikai eligazításnak szánt, olykor „csikorgós magyarsággal írt, a gyorsbüfék kínálta gyorsfogyasztáshoz hasonlító leporellókra”. Nála a zágrábi egyetemen vendégtanáraként eltöltött öt év élményeinek felelevenítése egybeolvad az ismeretközléssel, olyan tudnivalók továbbadásával, amelyekre évek hosszú során tett szert. S mindebből átsugárzik az olvasóra a szellemi élményszerzés személyes izgalma. Horvátországot és leginkább Zágrábot emlegetve a magyar olvasónak menten Petőfi apjáról, a „Vén zászlótartóról” írt versének az a sora jut eszébe, hogy „Fut Bécs felé Jellasics, a gyáva”. (A Magyar helyesírási szótárban horvátul szereplő név állítólag Petőfi hatására használatos Jellasicsként, minthogy a horvát eredetivel sem írásmódjában, sem kiejtésében nem tudott boldogulni.) Nem csoda hát, hogy a szerző rögtön az elején, sorozatát indítva külön fejezetet szentel a zágrábi főtérnek, a nagybetűs Térnek és Jellasics lovas szobrának. Némi bennfentességgel írja, hogy személyes vitába is keveredett horvát barátaival, annak a mára nemcsak a horvátokat foglalkoztató elhíre- sült hiedelemnek a kapcsán, hogy merrefelé is mutat Jellasics kardja a szobor 1990-ben történt visszaállítása után. Azt igyekezett megmagyarázni kollégáinak - ahogy írja - csekély sikerrel, hogy a dél felé fordított szobor előrenyújtott kardja nem Belgrádot fenyegeti. Elég a talapzattól meghúzni egy képzeletbeli vonalat, mely keletre, a tenger felé vezet. (Képarchívum) Jellasics kardján innen és túl Magát a tényt, hogy az 1866-ban felavatott szobor kardja már nem észak felé, azaz Magyarország ellen irányul, jeles értelmiségiek is hajlamosak gesztusként kezelni. Jellasics kinyújtott kardjának földrajzi betájoltsága azonban már politikai élcelődés tárgya is lett. Fekete humorként is hangzik az a kiszólás, hogy a tengeren át tulajdonképpen a „taljánokat” veszi célba, de hegyével Bosznián keresztül akár egész Tunéziáig is elérhet. A horvát bán emlékművéről és elhelyezésének történetéről sok minden napvilágot látott már. A 2002-ben elhunyt jeles magyarországi szerb irodalomtörténész, Vujicsics D. Sztoján írta némi ka- jánsággal az „európai párbeszéd folyóirataként” aposztrofált Európai Utasban, hogy a szobor eltávolításában nemcsak a háború utáni Jugoszláviában is teret nyerő marxista történelemszemlélet játszott közre, hanem egyéb körülményeknek is megvolt a maguk szerepe. Az idő tájt szoborba öntött történelmi megörökítésre csak Tito marsall életnagyságon felettire magasztosult alakja volt jogosult. Tito állítólag kedvelte a műalkotásokat, és személyesen is jelen volt szobrainak leleplezésén. Még megélte, hogy 1971-ben a horvát képzőművészeti szövetség követelte Jellasics rehabilitálását, haláláig azonban erre nem volt semmi esély. A raktárból előkerülő feldarabolt, sebtében összeforrasztott szobor akkor került vissza a város szívének számító főtérre, amikor egymást érték a függetlenséget követelő tüntetések. A bán szobrának visszaállításával kiteljesedett a horvát Jellasicskultusz. Arcképét viseli az új horvát bankjegy, a kuna, a teret övező hangulatos cukrászdákban pedig fogyasztható Jellasics-szelet, és van „báni soť’ is. S a tér, amelyet ma is Jellasics „placc”-nak neveznek, nemcsak a szobor „visszatérésével” őrzi a múltat. Fejtő Ferenc, akit gyerekként gyakran magával vitt a piaci bevásárlásra tartó nagyapja, írta Érzelmes utazás című könyvében, hogy „kár volna és igazságtalan lenne, ha a Jellasics tér egyszercsak megszűnne létezni”. De térjünk vissza Kiss Gy. Csabának a horvát-magyar kapcsolatok adatgazdag, érdekfeszítően tálalt ismertetéséhez. Ezek közzé a mai szlovákiai magyarságot érintő vonatkozások is bekerültek. Történelmi imeretei között szereplő források alapján kegyelettel idézi fel a horvát-olasz világ légkörét árasztó egykori kis kikötőváros, Boccara, horvátul Bakar fölötti várkastély börtönében sínylődött, gályarabságra ítélt felvidéki protestáns prédikátorok sorsát. Az utókor főhajtásával adózott az ott elpusztult három gömöri lelkész, név szerint a Zsíp- ről odahurcolt Szentkirályi András, a dobócai Tököli István és a nagybalogi Szendrei György emlékének. A szlovákiai magyar olvasó igazi kíváncsiságát mindazonáltal annak feszegetése csigázza fel, hogy miként is oldódnak a 19. századi ellentétek a mában. A pro és kontra érveket Kiss Gy. Csaba a szakemberekre bízza. Talán ezzel próbálja, ok nélküli szerénységgel elhárítani, hogy ő maga viszont hisz a társadalomlélektani megközelítés, a kölcsönös empátiakészség némi hatóerejében. Bár tudja: „A két nemzeti narratívát úgysem lehet közös nevezőre hozni. Kár is volna próbálkozni ilyesmivel. A duplex veritas tipikus esetével van dolgunk, mivel a két nemzetállami koncepció kölcsönösen kizárja egymást. Ez lehetne a közös kiindulópont a további magyarázatokhoz.” S ezzel kapcsolatban már legalábbis valamiféle kölcsönös tolerancia jeleként is felfogható, amire Kiss Gy. Csaba a zágrábi történeti múzeumban figyelt fel. Az egyik tárlóban egymás mellé helyeztek el két korabeli nyakkendőtűt: az egyiket Jellasics portréja díszíti, a másikat Kossuth arcképe. „A kettő jól megfér egymás mellett” - írja a szerző. S felhívja a figyelmet arra, hogy minden kétséget kizáróan mindkettőt horvát ember viselte. Ilyesfajta magatartásra nálunk is nagy szükség lenne. Hisz a 19. századi horvát-magyar és szlovákmagyar viszonyban sok a szlovákiai magyarság történeti tudatát illetően különösképpen fontos párhuzam. Érdekes módon a szerző a mai horvátországi magyarokról inkább csak a vendégtanári és irodalmi érintkezései, illetve diákjai révén szerzett ismeretségek kapcsán tesz említést. Az utca embereként megismert zágrábi magyarokat nemigen emleget. S itt, nálunk a pozsonyi József Attila Klub több mint négy évtizeddel ezelőtti alapító tözsgárdájából talán még akadnak, akiknek eszükbe juthat a Dráfi Mátyással, a pozsonyi színművészeti főiskola végzős hallgatójával folytatott egykori beszélgetés. Dráfiék évfolyama akkor nemcsak részt vett a színészjelöltek horvátországi fesztiválján, hanem valami díjat is hoztak haza. Akkortájt a külföldi lapokat árusító üzletben, a Leningradská utcai (mai, vagyis eredeti nevén Lőrincz-kapu utcai) Orbis- ban eléggé borsos áron megvásárolható jugoszláviai magyar lapokból (amelyekre azonban olykor a sovány diákpénztárcából is tellett) a nemzetiségi kérdésről, a „délszláv néptestvériségről” szinte idillikus képet alkothatott a szlovákiai magyar olvasó. Ezért a beszélgetés részvevői nem is nagyon csodálkoztak azon, amit Dráfi a zágrábi villamosban szerzett élményéről mondott. Egy, feltehetően fővárosi rokonaihoz látogató vidéki nénike tört hor- vátsággal próbálta megtudakolni, hol is kell leszállnia, hogy eljusson a megadott címre. Mire a kalauz tettetett szigorúsággal, a kocsiban ülőkkel összekacsintva odaszólt: „Néni, maga nem tud magyarul?” Lehetséges, hogy mára talán azért sem lenne életszerű az ilyen történet, mert ma már a horvátországi kisszámú magyar közösség nagyobbára vegyes házasságban élő tagjai akcentus nélkül beszélik a többségi nyelvet? Annyi viszont Kiss Gy. Csaba esszésorozatából is kiderül, hogy a felnövekvő magyar kisebbségi értelmiség vajmi keveset tud a horvát-magyar közös történelemről. Márcsak ezért is igencsak hasznos lenne a még mindig folytatódó sorozat könyv alakban történő megjelentetése. De kedvcsináló lehetne a tengerpartra tartó üdülőknek is, ráébresztve őket az ország történelmének a magyar múlttal lépten-nyomon érintkező nevezetességeire. A szerző Zágráb utcáin ötévi ottléte során egyetlen magyar turistával sem találkozott.
