Új Szó, 2009. február (62. évfolyam, 26-49. szám)

2009-02-18 / 40. szám, szerda

www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2009. FEBRUÁR 18. Vélemény És háttér 7 TALLÓZÓ NÉPSZABADSÁG A pénz segít leszokni a do­hányzásról - úja a Népsza­badság. A lap tegnapi számában ismerteti a New England Journal of Medicine cikkét, amely egy kutatás tapaszta­latai alapján jutott erre a kö­vetkeztetésre. Az ismertetett esetben egy amerikai cég 750 dollárt ajánlott fel azoknak a dolgo­zóinak, akik felhagynak a ci- garettázással. A programban 900 olyan dohányos vett részt, akik napi egy dobozzal szívtak el, kétharmaduk fér­fi. Tizenöt százalékuk egy év elteltével sem füstölt, azok nak viszont, akik jutalom nélkül szoktak le, csak 5 szá­zaléka nem gyújtott rá egy év elteltével, (mti)- Nagyon sajnálom, mérnök úr, nem tudom fölvenni. Minden hóeltakarító állás be van töltve. (Peter Gossányi rajza) Heuréka! - Megszületett az első szlovákiai magyar történetfilozófia Le a kalapokkal, uraim! Heuréka! A nagy felfede­zést jelentő felkiáltás nem túlzás, mert hosszú vajú­dás után megszületett az első szlovákiai magyar tör­ténetfilozófia. Tehát egy olyan komplex történe­lemszemlélet, amelyet Ly­otard Nagy Elbeszélésnek nevez, és amelynek az a szerepe, hogy átfogó összefüggésrendszerbe he­lyezze el a történelem lát­szólag összefüggéstelen elemeit. MÉSZÁROS ANDRÁS Ennek a történetfilozófiának a megteremtője pedig nem más, mint a Selye János Egye­tem leköszönő rektora. Az MKP közlönyének, a Hírvivő folyó év februári számának köszönhető­en mindnyájan birtokunkba ve­hetjük ezt a nagyívű elméletet. Egyelőre ugyan csak ennek a történetfilozófiának a heuriszti­kai vetületével ajándékozott meg bennünket az egyetem ötödik évfordulóján ex cathedra elhangzott beszéd, de már ez is óriási távlatokat villant fel ab­ban a tekintetben, hogyan lehet visszamenőleg megérteni a múlt homályba vesző és titko­kat takaró eseményeit, de ugyanakkor prognosztizálni is a jövőt. Mit is árult el nekünk ez a beszéd? Nem kevesebbet, mint azt, hogy azok a szlovákiai magyar értelmiségiek és egye­temi oktatók, akik nem sora­koztak fel Albert Sándor és az MKP zászlaja alá 2003-ban, va­lójában ugyanazt az árulást kö­vették el, mint Szapolyai János 1526-ban, aki „lekéste” a mo­hácsi csatát. Megfogalmazódik itt egyrészt egy alapvető meta­fizikai tétel, mely szerint a ma­gyar történelem lényegbevágó temporális jellemzője az ismét­lődés, másrészt pedig az a tör­ténetfilozófiai axióma, hogy az eseményeket a háttérből ellen­séges erők összeesküvései irá­nyítják. Axiológiai szempontból nem elhanyagolandó kezdemé­nyezés az a manicheista szem­lélet sem, amelyik a történelem szereplőit Jókra és Rosszakra választja szét. Ezzel az egyetem öt éve logikusan tagolódik be a magyar történelem tizenegy év­századába. Szép teljesítmény! Le a kalapokkal, uraim! - kiált­hatnánk fel a XIX. századi iro­dalomkritikus szavait idézve. A nagy felfedezés izgalmában azonban a történetfilozófia szer­zője nem figyelt a részletekre. Alighanem Hegel példája volt a szeme előtt, aki annak idején ar­ra az ellenvetésre, hogy termé­szetfilozófiája sok esetben el­lentmond a természeti tények­nek, azt válaszolta, hogy „annál rosszabb a természetre nézve”. Hát, nem tudom. Ha csupán a mohácsi csata példájánál mara­dunk, akkor nem tisztázott, hogy az ünnepi szónok vajon Tömöri érsek, vagy pedig II. La­jos szerepét tudja-e a magáénak. Nem mindegy. Mert az egyiknek a csatatér, a másiknak pedig a Csele-patak okozta a vesztét. Az­tán ki is a XXL századi I. Szulej- mán, akivel az „árulók” meg­egyeztek? És miben egyeztek meg? Egyáltalán ők egyeztek meg? (Merthogy ez ideig nem látni azt, hogy az „árulók” bármi hasznot is húztak volna ebből, ellenben az Egyetem két ország költségvetéséből él az MKP te­vékeny támogatása nyomán. Ál­lítólag az MKP ennek demonst­rálására emléktáblát is avatott saját magának. Ennek a világtör­ténelmi aktusnak azonban a többi szlovákiai magyar felsőok­tatási intézmény nem lehetett a tanúja, lévén, hogy meg sem Mészáros Márta filmrendező a gyermekkoráról is beszélt a Globus című horvát A totalitarizmusok árvája MTl-ÖSSZEFOGLALÓ Apám nem tudott élni a Hor- thy-rendszerben, elment a Szov­jetunióba, ott eltűnt, anyámat a tí­fusz vitte el, és én a XX. századi to­talitarizmusok árvája lettem - mondta Mészáros Márta filmren­dező abban az interjúban, ame­lyet a Globus című zágrábi társa­dalmi és politikai hetilap készített vele, és „Filmjeit Sztálin és Hitler határozta meg” címmel közöl leg­újabb számában. A Kossuth-díjas művész, a Nap­ló-filmek alkotója az interjúban mesélt arról, hogy négyéves korá­tól, 1935 és 1946 között élt a Szovjetunióban. Szobrászművész apjának - akit mindig is foglalkoztatott a ma­gyar nép történelme, eredete - felajánlották, hogy nyisson képzőművészeti iskolát Kirgizisz- tánban. Odaköltöztek, és egy nemzetközi kolóniába kerültek lengyelek, németek, spanyolok közé. Apja 1938-ban eltűnt, lá­nya, Mészáros Márta csak 60 év­vel később, az NKVD (Belügyi Népbiztonság) irattárának meg­nyitása után tudta meg, hogy ap­ját kémkedés vádjával golyó általi halálra ítélték. A filmrendező kitért arra, hogy fiatal árva lányként Közép-Ázsiá- ból visszakerült Moszkvába, ahol elvégezte a filmakadémiát. Ami­kor a II. világháború után Ma­gyarországra küldték, a kommu­nista párt jelölte ki felügyeletére a megfelelő rokont. Mészáros Márta arról is beszélt, hogy a magyaroknak rossz a vi­szonyuk saját történelmükhöz. „Hajlamosak vagyunk hazudni, amikor a XX. század egyes idősza­kairól beszélünk. A többszörös hazugságleplek megakadályoz­zák Magyarországot abban, hogy értelmezni tudja és el tudja viselni történelmét.” Kifejtette, mostanában arról fo­lyik vita, hogy a régióban élő többi nép, a lengyelek, a szlovákok, a románok előnyt szereztek Ma­gyarországgal szemben. A film­rendező szerint azért, mert ezek­nek az országoknak voltak olyan korszakaik, amelyekben megtisz­tulhattak, katarzist élhettek át; Magyarországon csak 1956-ban volt ilyen helyzet, de a forradal­mat a tankok eltiporták, és utána összetett korszak kezdődött. „Kádár János rendszere sokkal finomabb diktatúra volt, mint akár a lengyelországi, vagy a ke­let-német, egyúttal sokkal mé­lyebb következményeket hagyott maga után: az emberek lelkét ette meg, mert az ember egy szeletke jólétért feladott barátot, rokont. Legújabb filmemben is egy ilyen besúgóról fogok beszélni” - mondta a rendező. Mészáros Márta úgy látja, az akkori Magyarország problémája az volt, hogy nem volt olyan ko­moly ellenállás a rendszerrel szemben, mint például Lengyel­hívták őket az évfordulós ün­nepségekre.) Azt sem lenne rossz tudni, hogy az ismétlődő fejedelmi többesek („akartuk”, „álmunk”, „ellenünk”, „törté­nelmet írunk” stb.) kit takarnak? Már csak azért is, hogy lássuk - legalábbis a prezentált történet- filozófia nyomán -, kik is azok, akik nem tartoznak a Jók közé, merthogy, ha igazak a rektori beszéd állításai, akkor ebből az is kiderül, hogy kik azok, akik „küldetésüket hivatásként élik meg” (sic!)? Csupán egy dolog furdalja az oldalamat: mi fog történni azokkal a szlovákiai magyar ér­telmiségiekkel, akiknek a tuda­tát „megfertőzték” a Nagy Elbe­szélések végéről szóló elméle­tek? Esetleg rühellik az önjelölt prófétákat? Igaz viszont, hogy próféták nélkül nem működnek a történetfilozófiák. És még egy eretnek kérdés: mi lenne, ha az exrektor nem gyalázná tovább azokat a szlo­vákiai magyar értelmiségieket, akiknek - istenem, micsoda ég­bekiáltó bűn! - van saját véle­ményük a felsőoktatásról, és ezeket nem „önös érdekek” ki­fejezésének látná? Mert akkor már nemcsak heurékát, hanem hozsannát is kiáltanék. lapnak országban, ahol egy adott pilla­natban tízmillió ember ment ki az utcára és döntötte meg a rend­szert. Ezzel szemben - fejtette ki - Magyarországon a Kádár-rend­szer puhán dőlt meg, és ezzel együtt a kádárizmus puhán to­vább él. A filmrendező a lapnak beszélt a Josip Broz Tito egykori jugoszláv elnökkel összefüggő gyermekkori élményéről is. Moszkvában 4-5 éves korában az elegáns Gorkij ut­ca egyik szép házában laktak. A magyar gyerekek azon keseregtek, miért van a magyaroknak ilyen csúnya vezetőjük, mint Rákosi Má­tyás, aki alacsony volt, kövér és már fiatalon is kopasz. „Tito meg úgy nézett ki, mint egy filmsztár, jóképű, elegáns, il­latos és szép nők vették körül. Amikor szembefordult Sztálinnal, a hatalommal való szembeszállás szimbóluma lett számomra” - tet­te hozzá Mészáros Márta a Gló­busnak adott interjúban. KOMMENTÁR Etalon CZAJL1K KATALIN A Janušek-féle faliújságtender történetének annyi figyelemre mél­tó vetülete és mellékága van, hogy a témáról egy lexikonnyi érte­kezést, tanulmányt vagy kommentárt lehetne írni. Mindegyik ve­zérfonala azonban bizonyára a közpénzek pártcélokra való fel- használásának teljesen nyilvánvaló és kevéssé leplezett rendszere volna. Pedig, ha jobban megvizsgáljuk a történet egyes elemeit, láthat­juk, tulajdonképpen nincs új a nap alatt. Közpénzek pártcélokra való lenyúlását láttuk már. Áz sem lephet meg senkit, hogy az érintett politikusok még a teljesen nyilvánvaló bizonyítékok elő­kerülése után sem ismerik be vétküket, sőt ellentámadásba len­dülnek. S az is előfordult már, hogy a miniszterelnök nem vonta le a megfelelő következtetéseket a felelősökkel szemben. Janušek régiófejlesztési miniszter esete az európai alapokkal még­is egyfajta etalonnak tekinthető, amely joggal vonul be a politikai korrupció krónikájába. Remekül rávilágított ugyanis a gépezet egyes elemeire, melyeknek szinergikus összjátéka hozta csak meg a kívánt eredményt. Janušek nagy újítása a teljes leplezedenség is, ami az egész játsz­mát jellemzi. Nyomát sem látjuk elterelő hadműveleteknek, fan­tomcégeknek vagy látszólag független közvetítőknek. Nem. Ese­tünkben a szálak egyenesen a pártközpontba vezetnek. Azt a fá­radságot sem vették, hogy esetleg több kisebb összegben hívják le a teljes csomagot, hanem kertelés nélkül elintézték a teljes össze­get egyben. Nyilvánvaló, hogy a szerzőknek eszükbe sem jutott, hogy esedeg óvatosnak kellene lenni, mert felelősségre vonhatná őket valaki. Nem is csoda, hiszen a mečiari vadprivatizáció évei­ben szocializálódott társaságról van szó, amely ma is úgy gondol­ja, hatalmon lenni annyit jelent, mint szabadon rendelkezni az ál­lamjogi és pénzügyi kereteivel. Mindehhez azonban megfelelő háttérre is szükség van, amely nél­kül lehetetíenek volnának a hasonló machinációk. Először is kell egy rossz közbeszerzési törvény, egy fogadan ellenőrző hivatal, egy sok mindent elnéző, vagy éppen nem látó miniszterelnök, egy tehetetlen ellenzék és egy gyenge polgári társadalom, amely nem számolja fel a politikai pártok hasonló rakoncádankodásait. Mindez adott Szlovákiában, ezért nem lenne túl realisztikus azt feltételezni, a rendszer képes lesz az önmegtisztulásra. S kell még sok-sok pénz is. Erről esetünkben az EU gondoskodik. A történet elmaradhatatían része ezért egy olyan pályázati rendszer is, amely- eddig legalábbis úgy tűnik - lehetővé teszi a brüsszeli milliárdok átirányítását pártkasszákba. Nagy kérdés tehát, miként viszonyulnak az ügyhöz az uniós ellenőrző szervek. A tagállami fe­lelősségre hivatkozva elhárítják a felelősséget, vagy a határozott fellépést választják - ne feledjük, Bulgáriában a korrupció magas szintje miatt leállították az EU-s alapok merítését. Persze, ese­tünkben nem indokolt az ennyire szigorú szankció, elég lenne, ha a felelősöknek egyszerűen vissza kellene fizetniük a pénzt. A gond csak abban van, hogy a felelős jelen esetben az állam, tehát Janušek ballépéseit jó eséllyel az adófizetők dobnák össze. Egyelőre úgy fest, mindenképpen a polgárok és a politikai kultúra húzza a rövidebbet. Ráadásul az etalonoknak van egy jellemző­jük: példát statuálnak, s megadják a követendő irányt a többi játé­kos számára. A kérdés már csak az, ha ez átmegy, mi lehet a követ­kező méta. FIGYELŐ Elismerték a felelősségüket Elismerte hétfőn a francia ál­lam felelősségét a zsidók 1940 utáni deportálásában a legfőbb francia közigazgatási intéz­mény, az Államtanács. Bár 1995-ben Jacques Chirac volt francia államfő már elismer­te a francia állam, nevezetesen a megszálló Németországgal kol­laboráló Vichy-kormány felelős­ségét a 75 ezer franciaországi zsidó halálában a holokauszt ide­jén, az Államtanács most először mondta ki ezt egyértelműen. A legfőbb közigazgatási bíróság ugyanakkor azt is leszögezte, hogy a deportáltaknak és család­juknak okozott esedeges károkat 1945 óta az állam már különbö­ző intézkedésekkel megtérítette. A legfőbb közigazgatási bíróság, amely jogszabály-véleményező szervként a nemzetgyűlésben megszavazott törvényeket és a kormány rendeletéit is vélemé­nyezi, a párizsi közizgatási bíró­ság megkeresésére foglalt állást a kérdésben. A bíróság annak a keresetnek a véleményezését kérte az Államtanácstól, amely­ben egy volt deportált lánya Auschwitzban elpusztult apjára hivatkozva követel kártérítést a francia államtól. A felperes a ho­lokauszt idején a saját sérelmére elkövetett tettekért is kér anyagi és erkölcsi kártérítést. A konkrét esetről az Államtanács nem kí­vánt állást foglalni, s azt vissza­utalta az illetékes párizsi bíróság hatáskörébe. Azt viszont ki­mondta, hogy a francia államot felelősség terheli olyan, nem közvedenül a megszálló (Né­metország) által elkövetett cse­lekményekért, amelyek a Vichy- kormány által zsidónak tekintett személyek deportálásához vezet­tek. A közlemény konkrétan em­líti azokat a letartóztatásokat, in­ternálásokat, tranzittáborokba küldött konvojokat, amelyek a deportálás első állomását jelen­tették a megsemmisítő táborok felé. Az Államtanács úgy ítélte meg, hogy ezek miatt a tettek miatt minden áldozatot egyéni kártérítés illet meg, továbbá szükség van a „kollektiven el­szenvedett sérelmek és abban az állam felelősségének ünne­pélyes elismerésére” is. Ugyan­akkor azt is hangsúlyozta, hogy a II. világháború vége óta a fran­cia állam számos olyan kártérí­tési és jelképes intézkedésről döntött, amelyeket úgy lehet te­kinteni, mint valamennyi el­szenvedett sérelemért nyújtott kártérítést. (mti)

Next

/
Oldalképek
Tartalom