Új Szó, 2009. február (62. évfolyam, 26-49. szám)
2009-02-07 / 31. szám, szombat
. i 1 mi i . m; im í n 10 Szombati vendég L i m m: i munMMUivi j tirmi ľ im uimiu.'iri, n um u ÚJ SZÓ 2009. FEBRUÁR 7. www.ujszo.com Zsigmond Vilmos: „Nem szeretem a beszélő fejeket. Nekem kell a háttér. A táj, a szobabelső, bármi. A puszta fény gyorsan unalmassá válik..." Megejtő emberi történeteket fest mesteri fokon Tíz jelölést kapott 1977-ben az Amerikai Filmakadémiától Steven Spielberg filmje, a Harmadik típusú találkozások. Tízből végül csak egy kategóriában győzött: a legjobb operatőri munkáért járó Oscar-díjat Zsigmond Vilmos kapta. SZABÓ G. LÁSZLÓ Egy Amerikában élő magyar filmes, aki 1956-ban barátjával és operatőrkollégájával, Kovács Lászlóval együtt hagyta el az országot. Kezdetben technikusként és fotólaboránsként dolgozott, majd kis költségvetésű filmekbe hívták. Első figyelemre méltó filmje a McCabe és Mrs. Miller volt 1971-ben, majd A bérmunkás, amely Peter Fondá- val hozta össze. Három évvel később már a Sugarlandi hajtóvadászat operatőre, 1978-ban A szarvasvadászért, 1984-ben A folyóért, 2006-ban pedig a Fekete dáliáért jelölték ismét Oscar-díjra. Az Ivan Passer rendezésében készült Sztálinért 1992-ben Emmy-díjat kap. Világklasszis operatőr, aki - amerikai kollégái szerint - rangot adott a szakmának. Született képalkotó, sajátos kézjegyű „mozgóképfestő”. Fénnyel komponál. Szülékben gondolkozik. Eredeti látásmódjával érzelmi világot költ. Hogyan került kapcsolatba a filmmel? Mozigépész volt a családban? Futballista. Az volt. Mozigépész nem. Apám egy nagyon híres és nagyon gazdag brünni csapatban játszott, amely mindenhonnan összeválogatta a legjobb játékosokat. Volt ott olasz, francia, jugoszláv focista is, Európa legmenőbb csapatait verték végig. Még a spanyolokat is. Apám jó nevű kapus volt, szerették őt. Ott, Brünnben ismerte meg az anyámat, aki gyönyörű lány volt és nagyon fiatal. Egymásba szerettek, összeházasodtak, két gyerekük született, aztán tíz évvel később el is váltak. A focista tovább ment, a nagy szerelem szertefoszlott. Anyám Brünnben maradt. Mert cseh volt? Egészen pontosan morva. Apám pedig egy napon azt mondta: búcsúzzunk el anyánktól, megyünk! És vitt magával bennünket. En nem is emlékszem, éltem-e Brünnben. Lehet, hogy nem, de ha mégis, akkor csak nagyon rövid ideig. Apám két-három évente cserélte a csapatokat, játszott Svájcban és Olaszországban is, pontosan nem is tudom, honnan jöttünk Magyarországra, talán Svájcból, ötéves koromban. Ezek szerint Brünnben született? Nem. Apám arra nagyon ügyelt, hogy mi magyarok legyünk. Ebből is sok vita volt a házasságban, mert mind a ketten, a nővérem is meg én is Szegeden születtünk. Brünnben nyüván látogatóban voltunk anyánknál. Nem lehetett ez egyszerű házasság. Apám nagyon fiatal volt és igazán jóképű. Bolondultak érte a lányok, elvégre vüághírű kapus volt. Szerintem minden éjszakát mással töltött. Mi erről soha nem beszéltünk, de sejtem, anyámnak ezzel alaposan megkeserítette az életét. Ebből lett a törés a kapcsolatukban. Végül hol álltak meg a nagy utazások közepette. Szegeden. Ott nőttünk fel mind a ketten. A filmhez végül is a fotózás révén jutottam el. Nem mehettem továbbtanulni, apám burzsoá származása miatt elvágták előttem az utat. Mérnök nem lehettem volna. Dolgoznom kellett. Mivel szerettem fényképezni, beálltam egy fotós mellé Szegeden. Egy évet húztam le mellette, aztán gyári munkás lettem. Ott aztán megbocsátották a származásomat. Pontosabban: eltekintettek felette, ugyanis jól pingpongoztam, nagyon sok meccset megnyertem. Elégedett azonban egy percig sem voltam. Tanulni akartam. Elmentem a helyi pártelnöknőhöz, és őszintén elmondtam neki, hogy milyen boldogtalan vagyok, és hogy tanulni szeretnék. „Jó! Megnézem az irataidat” - mondta. És kezébe vett egy vaskos papírköte- get, amelyben minden ott volt rólam. Még a leveleim is, amelyeket apámnak írtam Casablancába. Akkoriban ugyanis ott futballozott. „Baj van! - közölte a pártelnöknő. - Változtatnod kell az életeden. De gyökeresen!” Az mit jelent? - kérdeztem. „Nem levelezhetsz az apáddal, el kell vágnod ezt a szálat. Bizonyítsd be, hogy szereted a magyar népet, és abból is a munkás- osztályt.” De hogyan bizonyítsam be? Mit tegyek? - kérdeztem teljesen kétségbeesve. „Találd ki!” - jött a válasz. így jutott aztán eszembe egy remek ödet, hogy megtanítom a „népemet”, a munkásosztályt fényképezni. A gyári munkásokat, a gyerekeiket, a rokonaikat. Amikor elmondtam, mit szeretnék, azonnal mellém álltak. Pénzt adtak, fényképezőgépeket és nagyítókat vettünk, és egy év múlva már hős voltam a gyárban. Szóltak is, hogy Pesten van filmművészeti főiskola, ha akarok, mehetek. De mi leszek, ha elvégzem? - kérdeztem. Operatőr, mondták. Operatőr? Az meg mi? Akkor még nem tudtam, hogyan csinálják a filmet, mint ahogy azt sem, hogy aki ott áll a kamera mögött, az operatőr. De bólintottam, hogy megyek, megpróbálom. Ment 56-ban is. El az országból. Három héttel azután, hogy bejöttek az oroszok. Már elfogyott minden reményünk. Bolond fejjel ugyanis azt hittük, a Nyugat majd segíteni fog. Nem segített. Fütyült ránk, hiába vártuk. Kovács László barátommal együtt hagytuk el az országot. Drámai pillanat lehetett. Akciófilmbe illő. Még ma is sokan biztatnak, hogy csináljunk belőle filmet, de lehet, hogy csak nekünk lenne érdekes. Mindenesetre magunkkal vittük azokat a felvételeket, amelyeket mi készítettünk az utcán. A felvett anyagot előhívtuk a stúdióban, és hét kópiát kaptunk. Tüdtuk, hogy a forradalom nem tart sokáig, mert jönnek az oroszok, ezért a filmet el kellett rejtenünk. Alighogy trezorba zártuk, már meg is jelentek az orosz katonák, lerohanták a stúdiót, és csak az érdekelte őket, hogy hol vannak a filmek. Amikor megtalálták, elégedetten távoztak. Nem sejtették, hogy kópia is van. Az a miénk maradt, és tudtuk, hogy ki kell vinnünk Nyugatra, megmutatni, hogy mi zajlik nálunk. Érdekelt ez ott valakit? Az NBC volt az első, ahol azt mondták, látni akarják a felvételeket. Száz dollárt fizettek. Megnézték az anyagot, de mivel nem volt benne lövöldözés és gyilkolás, nem folyt a vér, számukra csupán egy mozgóképes tanulmány volt a forradalomról. Szemrebbenés nélkül visszaadták. Nem izgatta őket. A CBC-t sem. Egy magyar-német producer vette meg végül, aki Münchenből jött el érte Bécsbe. Megnézte a filmet, tetszett neki, azt mondta, szüksége van rá, majd készít belőle egy anyagot. Megegyeztünk, átvettük a pénzt, és utaztunk tovább, Amerikába. Mennyi időnek kellett eltelnie, hogy megkapja az első kinti munkát? Itthon, miután befejeztem a főiskolát, már olyan szinten voltam, hogy játékfilmet forgathatok. Nagyon jó eredménnyel végeztem. Már volt is pár vizsgafilm mögöttem, így lettem a legjobb stúdió munkatársa Pesten. Amerikában a nulláról indultam. Ha beszélem a nyelvet, a 375. operatőr lehettem volna. De nem tudtam angolul, így fel sem kerültem a listára. Tíz évembe telt, míg eljutottam abba a pozícióba, amelyben itthon voltam, amikor mindent feladva elhagytam az országot. A Madárijesztő vagy a Megszállottság forgatásakor már tudta, hogy ott van a legjobb operatőrök között, s csak idő kérdése, hogy Oscart kapjon? Nekem az Oscar több volt, mint álom. Meg sem fordult a fejemben, hogy egyszer eseüeg majd én is elnyerhetem. Még akkor sem, amikor a Harmadik típusú találkozások jelölést kapott. Mi akkor úgy gondoltuk, George Lucas alkotása, a Csü- lagok háborúja lesz a győztes. Méghozzá minden kategóriában. Nem is írtam köszönőbeszédet. Senki nem ismer, gondoltam, miért nekem adnák? Nem is forgattam any- nyi filmet, hogy az Akadémia tagjai megjegyezhették volna a nevemet, s hogy rám szavazzanak. Úgy szaladtam fel a színpadra, mint egy bolond, amikor szólítottak. Nem akartam hinni a fülemnek. Pár szót mondtam csak, ami éppen az eszembe jutott. De ahelyett, hogy megköszöntem volna a rendezőnek, a producernek, hogy én kaptam a lehetőséget, Illés Györgynek, az itthoni mesteremnek köszöntem meg mindent. Ót legalább boldoggá tettem. És Amerikának, hogy új esélyt adott. Ennél többet zavaromban nem tudtam mondani. Utált is mindenki a stábból. A producertől még táviratot is kaptam, amelyben az állt: „Nincs mit, Vü- mos!” Mintha mindent megköszöntem volna neki. Kegyetlen. Igaza volt. Hibát követtem el. Meg kellett volna köszönnöm még a jelmeztervezőnek is, hogy remek munkát végzett. Viszont az is igazságtalan volt, hogy előbb az operatőri Oscart ítélték oda, minden más csak utána következett. Én biztosra vettem, hogy a rendezésért majd Spielberget jutalmazzák, de nem, nem ő győzött. Akkor majd a díszlettervező, gondoltam. Ő sem! Mindent Lucas emberei kaptak, így nem volt, aki a mi csapatunknak nyilvánosan köszönetét mondott volna. Ez az egész rajtam száradt. Saját szemszögéből, tehát az operatőri munka minőségét tekintve, melyik filmjét tartja a legjobbnak? Nem a Harmadik típusú találkozásokat, az biztos. A szarvasvadászt? A legelsőt. A McCabe és Mrs. Millert. Az ugyanis nagyon szokatlan volt abban az időben, egészen más, mint a többi film. A Harmadik típusú találkozásokat mindenki sikeresen fotózta volna. Abból az anyagból könnyű volt jó filmet forgatni. De ennél... itt teljesen egyéni stílust kellett kitalálni. Szerintem azokat az operatőröket kellene díjazni, akik új stílussal állnak elő. Robert Altmannak hála, aki a filmet rendezte, azt találtuk ki, hogy öreg, szemcsés filmszalag látszatát keltjük, ami a színek és a fények idejében meglehetősen szokatlan vizuális élmény volt. így akartuk érzékeltetni, hogy müyen nyirkos hidegben történnek a filmbeli események. Legalább a jelölést megérdemeltük volna, de azt sem kaptunk. Még a tíz legjobban fotogra- fált film közé sem kerültünk be. Egyébként A szarvasvadász is megérdemelte volna az Oscart, hiszen tökéletes film. Legalább Michael Ciminót, a rendezőt, vagy a főszereplőt, Robert de Nirót díjazhatták volna. Azok a helyzetek, amikor a színész, vagy épp egy érzéki színésznő, mint például Scarlett Johansson a Fekete dáliában a partnere helyett a kamerát csábílja el, érzelmileg hogyan érintik? Ez nagyon érdekes szituáció. A színészek sajnos nem mindig meggyőzőek, ha a partnerük helyett a kameránakjátszanak. Akkor adnak bele apait-anyait, ha meg tudnak kapaszkodni egy tekintetben. Érzelmi támpontra, segítségre van szükségük. Vannak persze kivételek, akik mindent képesek elhitetni. Úgy játszanak, mintha nem is a kamera bámulna rájuk, hanem a partnerük, aki majd később lép képbe. Mit tehet ilyenkor az operatőr? Érezteti, hogy jelen van. Előfordult már, hogy felvétel közben elnevette magát a kamera mögött? Párszor igen. Főleg Altmannái, akinél sokat kell improvizálniuk a színészeknek. Rendszerint mindegyikük nagyon szellemes akar lenni, ezért ők maguk rontják el a jelenetet. A legmulatságosabb epizódot azonban nem a forgatás során éltem meg. Kovács László barátommal együtt ketten voltunk magyar operatőrök Hollywoodban. Mindketten olcsón dolgoztunk, és mindketten minőségi munkát végeztünk, így össze is kevertek bennünket. Volt egy rendező, aki Lászlóval dolgozott, de folyton Vilmosnak szólította őt. A rendezőasszisztenst már nagyon zavarta a dolog, ezért két hét után finoman megjegyezte a rendezőnek, hogy: „László van itt, nem Vilmos! László Vümos barátja, de még csak nem is hasonlítanak egymásra!” Kínos helyzet. Frászt! A rendező gyorsan feltalálta magát. ,A fenébe, másik magyart adtak!” - mondta. Volt olyan színész, aki a felvételek során könnyeket csalt a szemébe? Robert de Niro A szarvasvadászban. Amikor Christopher Walken a karjaiban hal meg. Azt a jelenetet sosem próbáltuk le. A rendező elmondta, mit szeretne látni, felállítottunk két kamerát, és vártuk, hogy a színészek jelezzék, hogy készen állnak. Ezt nem fogom elfelejteni soha. Amit Robert de Niro csinált, az a színészetnek olyan magas foka, hogy nem lehet megismételni. Mindannyian sírtunk a kamera mögött. És ugyanez történt a záró képben is. A temetés után, amikor ülnek az asztalnál és énekelnek. Biztos, hogy ezt a dalt akarod, kérdeztem a rendezőt, ez olyan gics- cses lesz! „Ne félj, majd meglátod, mit hoznak ki belőle a színészek!” És igaza volt. Ennél a jelenetnél is sírtunk rendesen. Mi az, amit nem szeret a filmekben? A beszélő fejeket. Nekem kell a háttér. A táj, a szobabelső, bármi. A puszta fény gyorsan unalmassá válik. Törekedett valaha arra, hogy egyetlen rendező udvari operatőre legyen? Vagy jobban szereti, ha minden filmjét másvalakivel forgatja? Lehet, hogy az is izgalmas, ha az ember műidig ugyanazzal a rendezővel dolgozik, hiszen a következő munkájuk könnyebb lesz, és ha a rendező zseni, miért cseréljem le olyan valakire, aki nem jó? Sven Nykvist miért hagyta volna ott Bergmant valaki másért? Ők együtt készítettek gyönyörű filmeket. Nekem nem volt olyan szerencsém, hogy sok fűmet forgassak egy rendezővel. Altman- hoz három munka köt, jó volt mind a három, aztán mások hívtak, más rendezők, és valószínűleg ő ezt nehezen viselte. Én szeretem megtartani a barátságot mindenkivel, a rendezővel, a látvány- tervezővel, a fővilágosítóval. Könnyebb az ember élete, ha ösz- szeszokik valakivel. Brian de Pálmával négyszer dolgoztam, Mark Rydellel szintén. Több mint ötven film után meg tud nevezni valakit, akivel szívesen dolgozna? Müos Forman zseniális rendező. Vele bármikor boldogan forgatnék.
