Új Szó, 2009. január (62. évfolyam, 1-25. szám)

2009-01-24 / 19. szám, szombat

www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2009. JANUÁR 24. Vélemény És háttér 7 TAIléZÓ Csökkentenék a vodkaadót A helyi sajtóban „vodkami- nisztériumnak” keresztelt újsütetű orosz állami alkohol­hivatal csökkentené a vodkát terhelő adót, hogy az ország kedvenc italához olcsóbban juthassanak hozzá az állam­polgárok-jelentette az Izvesz­tyija című napilap. Az új szövetségi hivatalt az az Igor Csuijan vezeti, aki ko­rábban a Roszszpirtprom, az ország alkoholmonopóliumá­nak első embere volt. A napilap a forrás megjelölése nélkül kö­zölte, hogy Csuijan a tiszta al­koholt terhelő adót a literen­kénti 190,8 rubelről 100 rubel­re szeretné csökkenteni. Ez azt jelentené, hogy fél li­tervodka 38 helyett 20 rubelt kóstálna. A lépéssel a „vodka­minisztérium” azt akatja elér­ni, hogy csökkenjen a csempé­szett alkohol mennyisége, hi­szen a lap szerint minden har­madik üveg vodka hamisít­vány. A hamisított csempész­alkohol nemcsak a hivatalos gyártók zsebét érinti súlyosan, hanem a fogyasztók egészsé­gét is, évente tucatjával szedi áldozatait. A romló gazdasági helyzet közepette az oroszok részint kevesebb vodkát vásárolnak, részint az otthon készített al­koholokra fanyalodnak. Csuijan idén 95-100 rube­les minimum árat vezetne be a vodkánál, hogy az oroszok ne vegyék többé a veszélye­sen olcsó szeszeket - írta az Izvesztyija, (niti) Nem közlik Obama fotóit Három hírügynökség el­utasította, hogy továbbítsa elő­fizetőinek azokat a fotókat, amelyeket a Fehér Ház jutta­tott el hozzá Barack Obama amerikai elnökről, mert szerin­tük a képeket saját fotóriporte­reiknek kellett volna elkészíte­niük. Az Associated Press (AP) amerikai, a Reuters brit és az Agence France-Press (AFP) francia hírügynökség szerint a Fehér Ház megtört egy hagyo­mányt, amikor nem engedé­lyezte a hírügynökségi fotó­soknak megörökíteni az elnök első napját az ovális irodában. Michael Oreskes, az AP belföldi hírszolgálatának vezetője kije­lentette: nem terjesztenek olyan anyagokat, amelyek képi sajtóközlemények. A hírügynökségek általában használják a Fehér Ház által közreadott fotókat, amelyekaz elnöki rezidencia azon a terü­letein készültek, ahová a sajtó­nak nincs belépési joga, így az alagsori válságtanácskozások­hoz használt tárgyalóterembe sem. A hírirodák szerint azon­ban az ováüs iroda az elnök ál­tal használt köziroda, ahova az újságírókat be kell engedni, és ezért nem is használják a kor­mány által most közreadott képeket. Courtney Dolan, a Reuters szóvivője elmondta, ha most átvennék a Fehér Ház által küldött elnöki fotókat, szakítanának azzal a régi ha­gyománnyal, hogy az elnökről és az épületről a hatalomtól független nagyobb hírügynök­ségek készítenek felvétele­ket. Barack Obama tisztségvi­selői egyelőre nem válaszol­tak az elektronikus levélben és telefonon tett megkeresé­sekre. (mti)- Képviselő úr, önnek nem elég, hogy a parlamentben szamárnak nézik a kollégái? (Peter Gossónyi rajza) HÉTVÉG(R)E Egy simogatás, egy pofon Anna Belousovová, Ján Slota nemzeti vezető által egykor letehenezett, a nagy nemzeti integráló összeborulás után azonban keblére ölelt leg­nemzetibb honleány e héten dominaként lépett fel: simi- zett és ütött egyidejűleg. Még jó, hogy ehhez nem vett latex- ruhát, illetve, hogy a lovagló­pálcát a termen kívül hagyta. Különben a hardcore szexla- pokszerkesztőiisjárnánakaz SNS sajtótájékoztatóira. KOCUR LÁSZLÓ A nemzeti simogatást ezúttal egy komáromi kisdiák, bizonyos Sólyom Lacika kapta, holott leg­feljebb olyan szinten beszél szlo­vákul, ahogy Dušan Čaplovič mi­niszterelnök-helyettes magyarul. A nemzetiek ezzel bizonyították, egy-két jó szavukra bárki méltó, aki ötnél több kamera előtt ki­mondja, hogy a szlovákiai ma­gyarságnak a többi európai ki­sebbséghez képest jóval több joga van. S ez így ugyan nem hangzott el a Selye Jánosról elnevezett os­kola ebédlőjében rendezett vidám kultúrműsorban, de sebaj. A nem­zetiek így szerették volna hallani. (Egyébként érdekes dolog ez a nemzeti percepció. Abban az idő­ben, amikor még az alapiskola padjait koptattam, a boltokban hiánycikk volt a honismeret órán használt Csehszlovákia térképsab­lon. A rettegett, és háta mögött - negyedszázad elteltével talán már nyugodtan leírhatom - Debellá- nak nevezett Sz. tanító néni órájá­ra úgy kellett kivágnunk, rajzlap­ból. Ez a folyamat egy egész na­pos, emberpróbáló projekt volt. Lehet, hogy csak bennem alacso­nyabb az átlagnál az absztrakció képessége, de - miközben nyiszál- tam a rajzlapot - én biz' Szlovákia formája, és a között a szalámi kö­zött, melyet szülém a tízóraira ka­pott szendvicsbe csomagolt - per­sze, nem mindennap, mert Juhász R. József Van még szalámi című kötete gyermekkoromban értel­mezhetetlen lett volna, ugyanis szalámi nem mindig volt (és a ba­nánért is sorba kellett állni, de ez most nem tárgya ennek az írás­nak) -, az ég adta világon semmi összefüggést nem véltem felfe­dezni. Nem volt ez másként David Čemý Entropa nevű kiállítása kapcsán sem. A Magyarország-áb- rázoláson a dinnyékbe buján hato­ló falloszként meredő méretes sza- lámirudakat azonnal felismertem, és telefonos segítség igénybe véte­le nélkül téliszalámiként azonosí­tottam - a cseh állami ČTK hír- ügynökség fotósa viszont csabai kolbásznak látta. Égbekiáltó! Ugyanez Szlovákia esetében nem volt ilyen egyszerű. Nem így Anna Belousovovának, aki 49 év után először simán elhitte, hogy hazája egy szalámi. Jó neki! Egy tanult kollégám szerint nem sza­lámi, legfeljebb disznósajt. Sze­rintem max. kötözött sonka. De én nem rendelkezem húsipari vég­zettséggel. A hisztérikus reakció láttán a művész elégedetten dör­zsölheti a kezét. Ugyan a honorá­riumot visszafizette, de nevét a kortárs képzőművészet iránt a legkevésbé sem érdeklődők is megismerhették.) A nemzeti pofon is Komáromba vándorolt, Petheő Attila és népi zenekara kapta. Biztosan nagyon hálásak érte. A szlovák sajtó ugyanis eredetileg jelentőségének megfelelően kezelte táblaállító megemlékezésüket. így fordulha­tott elő, hogy miként a kommu­nizmusban, a bíráló kommentár hamarabb jelent meg, mint a hú. A nemzeti hév, ahogy Putyin a gázcsapot, úgy zárta volna el a Csemadok egyébként nem létező állami támogatását, mert az, pon­tosabban annak egy szervezete egynyelvű táblát merészelt állíta­ni. Lássuk be, egy kopjafába sok­kal nehezebb lett volna belekötni, ráadásul a rovásírásos szövegről Belousovová nem tudta volna megmondani, milyen nyelven van. Az is nehezen érthető, miért lett hirtelen ennyire fontos, hogy megemlékezzenek egy különö­sebb eredményt nem hozó politi­kai rendezvény 15. évfordulójá­ról, ha a tizedikről Csak zárt kör­ben emlékeztek, vagy legalábbis annak kapcsán közterületen nem állítottak fel semmi olyant, ami maradandó. Az viszont valóban kár, hogy államnyelven nem ke­rült rá a felirat. Ez lett volna ugyanis az egyetlen módja annak, hogy Anna Belousovová is elol­vashassa: a tábla nem irányul senki ellen. Csak egy újabb tábla. Mert emléktáblában meg kopja­fában jók vagyunk, mi felvidéki magyarok, ráadásul ezek költség- hatékonyabbak egy lovas szobor­nál. Ha a helyzet úgy hozza, még le is leplezzük önmagunk emlék­tábláját, mint azt hétfőn a Selye János Egyetemen Csáky Pál és Szigeti László tette. Tizenöt éve még beszéltünk az autonómiáról, ma már csak arról beszélünk, hogy tizenöt éve beszéltünk róla. Már kevesebb mint egy hónap választ el bennünket a köztársa- ságielnök-választástól, s a me­zőny kezd egyre telítettebbé vál­ni. Az államfő-választási verseny egyik kulcsszereplője, az eddigi összes megmérettetésen induló, ám rokonságán és baráti körén túl szimpatizánsokra nem találó Jú­lius Kubík már visszalépett. Elsőként Dagmar Bollová, kommunista honanyából lett füg­getlen jelölt adta le a támogató aláírásokat tartalmazó íveket; kérdés, hogy a választók tudják-e feledni tekintélyes mozgalmi múltját. Ót tegnapelőtt František Mik- loško követte. A legutóbbi, a kor­mányoldal számára ziláltnak mondható voksolás során „pár­tunk” azt tanácsolta, őt támogas­suk. Ennek aztán az lett a követ­kezménye, hogy az első forduló idején jobbára kimentünk a kert­be, vagy családi programot szer­veztünk, a második fordulóban pedig - nehogymá’ az a másik nyeljen - Ivan „starý ujo” Gašpa- rovičra szavaztunk. A hazai poli­tikai élet e sokat próbált matadora tegnap jelentette be, amit már mindenki tudott vagy fél éve: igen, ő is indulni fog. Egy decem­beri közvélemény-kutatás szerint az oktatási törvényt alá nem író, és a magyar iskolák létét tagadó úgymond államférfi az első kör­ben nyerne. De hát nem közvéle­mény-kutatást kell nyerni... Az íveket még Iveta Radičová sem adta le, viszont azt is tudtuk már jó ideje, hogy ő is fog indul­ni. Kérdés, hogy patriarchális tár­sadalmunk képes lenne-e megvá­lasztani egy nőt, hiszen a politi­kailag súlyosan inkorrekt Pavol Paška házelnök a választási idő­pontok kihirdetésekor is „elnök úrról” beszélt, ez abban az idő­ben, mikor három női jelölt is ringbe száll, több mint a pc be­szédmód áthágása: bunkóság; és itt óvnék az obamai párhuzam­tól, hisz a miénkénél lényegesen fejlettebb amerikai demokráciá­ban is csak negyvennegyedszerre sikerült az előzőektől már első ránézésre különböző politikust választani a legmagasabb poszt­ra. A 2006-os kormányváltás óta megerősödött az az azelőtt sem jelentéktelen, ám jóval kevesebb külső támogatást kapó réteg, amely számára a nemzeti témák az elsődlegesek. Számukra egy magyarul is hirdető elnökjelölt nem lehet nyerő. Pedig az or­szágra ráférne már egy olyan köztársasági elnök, aki nem azért van ott, mert ő a kisebbik rossz. Érdekes hónap elé nézünk. KOMMENTÁR Ukrán valóság BALLAD. KÁROLY Csak azért se kellene a gázról írnom. Épp eléggé tele volt az összes médium az egymásnak gyakran ellentmondó hírekkel, a legna­gyobb internetes kereső, a Google már félmilliónál is több talála­tot jelez a „gázvita” kifejezésre. Miért is gyarapítanám ezek számát egy továbbival? Ugyanakkor megkerülni se tudom a kérdést, nem tehetek úgy, mintha nem vennék tudomást róla. Pedig az elmúlt évtizedek alatt kimunkált védekezési mechanizmusomnak hála, az utóbbi időben nem igazán hagytam, hogy a külvilág kellemetlenségei kisajátítsa­nak. Élmerültem irodalomban, zenében, szellemi játékokban. Most azonban rám tört a valóság a maga otrombaságában. A pénzügyiből gazdaságivá fejlődő világválságon még megpróbál­tam vigyorogni, amikor azonban elzárták a gázcsapokat, arcomra fagyott a mosoly. Ennek a fele sem tréfa. És bár jó humanistaként persze aggódtam mindazokért, akik szerte Európában emiatt ve­szélybe kerülhettek, leginkább mégis a magam és családom bőrét féltettem itt, Kárpátalján, ahol történetesen a nyugatnak szánt gáz jelentős mennyiségének kellene átfolynia a vidéket átszelő veze­tékeken. Nem sok jóra számíthattam, mert azt bizony módunk volt megtapasztalni az elmúlt közel két évtizedben, hogy Ukrajna mennyire gondoskodik lakosairól, mennyire törődik biztonságuk­kal, egészségükkel, az elmúlt időszak meg amúgy is súlyos válsá­gokkal terhes, állandósulni látszik a hatalmi krízis - ugyan melyik politikusról tudnám elképzelni, hogy a mi gázfűtésű kazánunkra gondol, amikor többfrontos presztízsharcot vív saját és orosz kol­légáival. Bizony mondom, még a mostanában gyakran emlegetett Holodomor rémképe is felrémlett előttem (amikor is az 1930-as évek elején egy valószínűleg központilag előidézett éhínség idején ukránok milliói haltak éhen). És bár szőke hajkoszorús miniszter- elnök asszonyunk a képernyőkről és újságok címoldaláról moso­lyogva váltig állította, hogy Ukrajnának számottevőek a gáztarta­lékai, miért pont ezt hittem volna el neki. És alig múlt el a gázmizéria, máris valami mást kell bizonygatnia vaslédinknek: azt, hogy nem fenyegeti államcsőd az országot, hi­ába állítják ezt elemzők, hiába készült vészjósló ENSZ-beszámoló. Holott a gazdaságtanban járatlanok is észlelhetik az ijesztő jele­ket: az államkötvények árfolyamának összeomlása, a GDP csök­kenése, a megugró infláció és a nemzeti valuta elértéktelenedése. És ami szintén igen aggasztó: a hírek szerint Ukrajna „katasztrofá­lis tempóban” veszítette el a külföldi beruházók bizalmát. Valljuk be, ezen nincs mit csodálkozni: a gázügy csiki-csuki játékai érthe­tően sokat rontottak az ország amúgy is kétséges renoméján. Aki pedig kicsit mélyebben is belegondol a helyzetbe, belátja: Uk­rajna könnyen beleroppanhat abba a szerepbe, amelyet két ha­talmi zóna ütközőszférájaként kényszerűségből felvállalt. Az uk­rán függetlenség negatív hozadéka ugyanis immár nemcsak az, hogy pattanásig feszült a viszony Oroszországgal, hanem az is, hogy - mivel nem elégítette ki elvárásait - a Nyugat bizalma is alapvetően megrendült Ukrajnában. Márpedig ha mindkét fél le­veszi róla a kezét, kétes kimenetelű kísérletként nem marad más számára, mint hogy megpróbálja saját hajánál fogva kicibálni ma­gát a válságból. Sovány vigasz, hogy e münchauseni kép segítsé­gével az otromba valóságból kis időre újra visszamenekülhetek az irodalom védfalai közé. JEGYZET Alaposság, emberközelből CSANDAGÁBOR Mai rohanó világunkban, ahogy mondani szokás, én már nem sok vizet zavarok, ahogy mondani szokás. Amiként teg­napi rohanó világunkban sem zavartam. A világ már csak ilyen, folyvást rohanóban van, én sem változtam, nem tudok egyik pillanatról a másikra vál­tani, sőt, igazából a pillanatot sem vagyok képes azonnal egy másik kedvéért elhagyni. Csa­ládom körében ez a felvett ma­gatartásnak tűnő létforma a hátrányos helyzetűeknek kijá­ró elnéző rokonszenwel talál­kozik, noszogató mellékhang­súlyokkal, nosztalgiázó kör­nyezetrajzzal. Az egybehangzó vélemény szerint amit a Gábor megcsinál, az megvan csinál­va, és tulajdonképpen ez így, mintegy kiragadva és kiemelve a többi vélemények közül olyan, mint az elismerés. Igaz, eltart egy ideig, valljuk be, elég sokáig, amíg ez-az megvalósul, de aztán mégis megvalósul, és már az elhatározás is reménye­ket ébreszt. Mondjuk, Brünnbe továbbra sem kirándult még a család, és Prága, hajh, az ezer tornyával még messzebb van, de azért megint csak például amikor a Gábor permetezett, bezzeg nem volt lisztharmatos a szőlő. Néha persze az volt, de olyankor mindenkiével elbánt a lisztharmat. Nyilvánvaló, hogy a globális természetű jelensé­gekkel szemben már végképp tehetetlen a szegény Gábor - mert ez neki az állandó jelzője, ez különbözteti meg a többiek­től, a családtagoktól, továbbá a más, valós és elképzelhető töb­bi Gáboroktól, valamint a len­dületes, az izgága és a szenve­délyes, a tűzrőlpattant embe­rektől. Na meg a hebehurgyák­tól és a hübelebalázsoktól, de ezekre kár szót vesztegetni. Azt, hogy valakinek van meg­különböztető jegye, szerintem eleve pozitívumként könyvel­hetjük el, főként ha ez nem va­lamiféle sajnálatos hiányossá­gon vagy vegyes érzéseket keltő kuriózumon alapul. Az alapos­ság ráadásul magyarázatra sem szorul, olyan, mint egy eleve pártolandó ismérv. Az alapos ember például (József Attila egy versét idézve) nem elége­detlen, bár nem elégedett. Igaz, emiatt aztán elég körülményes róla eldönteni, mit is akar tu­lajdonképpen. Azon túl persze, hogy mindent jól megfontol.

Next

/
Oldalképek
Tartalom