Új Szó, 2009. január (62. évfolyam, 1-25. szám)
2009-01-03 / 2. szám, szombat
12 Szalon DZSUNGA TUFÁK BÉKÉS PÁL Egy alkalommal a közértbe menet megállt a szolgáltatóház hátsó frontjánál, s mert éppen volt egy kis ráérő ideje, a szürke betonra krétával vagy puha vakolatdarabokkal karistolt feliratokat böngészte. Szíveket látott, bennük monogramokat, mások áthúzták a szíveket; megint mások nyilakkal és vér- cseppekkel egészítették ki. Magyarország-Románia 2:1!! Szeretlek Sanyi! Öcsi, kilóg a pöcsi. Hajrá, Honvéd! Kiesik az MTKÜ Libások! Szeretlek Sanyi! Nem divat a kecskeszakáll, nyög a pápa, mikor kakái. Szeretlek Sanyi! Csúcsú, 1/2 7-ig vártunk, gyere a Zsírosba. - És persze ősi ábrák: napsugaras rombuszok és fölfelé görbülő virslik két golyóval, az egyik különösen nagy méretű virsli alatt vörös krétás felszólítás: Ezt kapd el, ne a náthát! A szolgáltatóház sarkán, a Keravill rakodóajtajánál nagybetűs, dülöngélő felirat nyomta el a kamaszfirkálmányokat: DZSUNGA TUFÁK. A fordító többször egymás után elolvasta. Semmi értelme, döntött, és továbbment. De míg sorba állt a KÖZÉRT-ben a felvágottpult előtt, többször eszébe jutott a felirat. Dzsunga tufák. Valamit jelentenie kell. Megpróbálta visszafelé: Káfut agnuszd. Ez sem jelent semmit. Hazafelé is ezen morfondírozott. Otthon fellapozta az Akadémiai Értelmező Szótárt, csak úgy, a biztonság kedvéért. Hátha ismeretlen tájszók. Semmi. Illetve a tufák természetesen lehet a tufa főnév többes száma, s ez esetben egynél több, puha, vulkáni eredetű kőzetről volna szó, ám ezzel sem jutott előrébb. Arról nem is szólva, gondolta; hogy az anyagneveket ritkán használjuk többesszámban. Másnap dolga volt a Belvárosban. Míg a buszra várt, unalmában a megálló tábláját böngészte. Halvány írást vett észre. Az alumínium táblára valaki azt firkálta zsírkrétával: Dzsunga tufák. Este sétálni indult a lakótelepen. A falakat nézte. Az első dülöngélő feliratot az óvoda kerítésén látta meg: Dzsunga tufák. Az orvosi rendelő fehér kapuoszlopán: Dzsunga tufák és végig a tizenhatemeletes kékesszürke paneljein: Dzsunga tufák. Kell, hogy jelentsen valamit, gyötörte agyát a fordító. Kell. Dzsunga. Dzsunka, Dzsungel. Dzsumbuj. A fejét rázta. Tufák. Gyufák. Tű-fák. Tű-fok. Gyötrődve baktatott tovább. Dzsinke, Johnka. Kofák. Kafkák. Nem, nem, csóválta a fejét kétségbeesetten. Hazafelé irányította lépteit. A járda szürke aszfaltján: Dzsunga tufák. Az újságosbódé alumínium oldalán: Dzsunga tufák. Az eső mállasztotta választási plakáton: Dzsunga tufák. Késő este volt már, amikor megállt a ház előtt, amelyben lakott. Összehúzott szemmel bámult maga elé az útra. Még egyszer végiggondolta, rendszerbe szedte az összes lehetőséget. Nem jelent semmit, döntött azután hirtelen. Mintha megkönnyebbült volna. Fellélegzett. Pillantása a kanális lefolyójára esett. Félarasznyi sárgásvörös téglaszilánk hevert mellette. Lopva körülnézett, látja-e valaki. Amikor meggyőződött róla, hogy egyedül van az utcán, felkapta a tégladarabot, és nagy, dülöngélő betűkkel felkarcolta a rücskös panelfalra: DZSUNGA TUFÁK ÚJ SZÓ 2009. JANUÁR 3. www.ujszo.com Az a legingerlőbb a dologban, hogy ő nem tanulja meg a mi beszédünket, de mi az övét igen. Nápolyi A fiam, a gazember, nem akar beszélni. Nemsokára meglesz kétéves, de annyit, hogy papa is csak kegyes úri jókedvében hajlandó kimondani. Másfelől azonban hibátlanul érti az emberi beszédet, s a legbonyolultabb feladatoknak is játszva a végükre jár. ÖRKÉNY ISTVÁN „Eridj ki a konyhába, és mondd meg anyádnak, hogy el kell mennem, adjon ebédet.” Kimegy a konyhába, valamit muzsikál az anyjának, két perc múlva itt az ebéd. Az a legingerlőbb a dologban, hogy ő nem tanulja meg a mi beszédünket, de mi az övét igen. Szép lassan rácsalogatott minket az ő kézzel-lábbal, mutogatással kevert tolvajnyelvére. Ha valamit keres s megtalálja, fülsértő í-zés- sel sikoltja világgá örömét; ha nem találja, egy hosszan elnyújtott nyee-vel adja tudtunkra bosszúságát, de azt is olyan idegtépő hanggal, mint amikor a porcelántányéron megszalad a kés. Ha szomjas, odacibál a fiókos szekrényhez, ahol tavaly ilyenkor, amikor betegen feküdt, a szacha- rinos tea állt. Azóta odajárul vízért, s ha megkapta, jóleső höm- mentéssel jelzi elégedettségét. Gondoltam, ebből elég. S tegnap, mikor csak ketten voltunk idehaza, leültünk szépen a szőnyegre, szemtül szembe, s azt mondtam neki:- Most pedig, kedves fiam, beszélgetni fogunk.- Hőm - mondta elégedetten, s biztató tekintetet vetett rám.- Nem, fiam - válaszoltam határozottan. - Mi most magyarul fogunk beszélgetni. Meglóbáltam egy tízdekás papírzacskót, melyre az Édességbolt címe volt rányomtatva, amitől az ő arckifejezése még barátságosabbá derült, azt a gyanút keltve bennem, hogy titokban nemcsak beszélni, hanem talán olvasni is tud már. Szedtem kifelé a nápolyiszeleteket, s bicskával még apróbb szeletekre szabdaltam őket, akkorára, mint egy mokkacukor. Mesterségemből kifolyólag tudom, hogy a magyar nyelv milyen gazdag szavakban. Az elsőt odatartottam az orra elé.-Mondd szépen: kérek. Kitátotta s becsukta a száját, jelezvén, hogy oda helyeztessék a nápolyi. Én azonban nem az ő szájába tettem a nápolyit, hanem a magaméba, s nagy gusztussal, ropogtatva kezdtem rágcsálni.- Nyee! - rikoltott fölháborodá- sában. Megmutattam a második nápolyit.- Mondd szépen: kérek. Nem mondta. Megettem. Elővettem a harmadikat. Mikor azt is megettem, azt mondta: bebbe, amit még sohasem mondott volt, de nyilván azt jelenti, hogy piszkos zsaroló. A negyedik és az ötödik nápolyi tűnt fel és tűnt el, amikor - a hatodik láttán - egyszerre így szólt:- Kéek. Drámai pillanat volt. Ha most odaadom a nápolyit, akkor húsz év múlva az ideggyógyászok hipnotikus álomban fogják leszoktatni a raccsolásról. Lehet, bestiális apa vagyok: ahatodikatismegettem.- Csak a grófok raccsolnak, kedves fiam. Mi nem raccsolha- tunk, mert a te apád csak egy nyomorult író. Vidáman elmosolyodott és így szólt:-író. Gyönyörűen mondta. Mint amikor összeroppantunk egy diót, úgy reccsent az az r. Ismerek egy kopasz írót, aki két évre elmenne juhászkutyának, ha egy ilyen r-t ki tudna nyomni magából. Őneki alkalmasint odaadták a nápolyit. Most már én is odaadtam. Lassan és látható büszkeséggel rágta, talán mert érezte, hogy ez volt az első falat, amelyért megdolgozott. Megmutattam a következő nápolyit.- Mondd szépen: cukor. A szóvégi r-t kimondani már férfimunka. Kimondta. Kimondta, hogy kenyér, hogy virág, hogy < « « (REUTERS/Bogdan Criste! alma, hogy madár, hogy rocska... Talán egy félóra hosszat csevegtünk kéttagú szavakban; amit mondtam, mondta utánam. Ekkor vérszemet kaptam és így szóltam:- Mondd szépen: villamos-végállomás. Nézte az én mindent tudó számat, és elkezdte utánaformálni az ő rózsaszínű, puha, szamócalevél nagyságú ajkával e két szót. De ők nem akartak világra jönni, megkapaszkodtak valahol, összegabalyodtak, csak valami alaktalan habarék bukott ki száján. Lehajtotta fejét, és elkezdett sírni. Bennem pedig előötlött valami, valami, amire sohasem gondoltam, amit már régen elfeledtem, s ami soha vissza nem ötlött volna az emlékezetembe, ha sírni nem látom a fiamat - az, hogy amit tu- I dunk, milyen fáradalmak és kínok és töredelmek árán tudjuk. Elszégyelltem magam, kifújtam az orrát, kezébe nyomtam a nápolyis ( zacskót, és kimentem a szobából. Tíz perc múlva benéztem hozzá, még mindig a földön ült, eszegette a nápolyit, és hüppögött. Mégis: ki lehet az a nevezetes görög, akinek korunkig ható, lenyűgöző sajátlagossága kétfülű mivoltában csúcsosodik ki? A szórakozottság örömei NEMES NAGY ÁGNES Aki gyorsan, fél szemmel olvas - sajna, olykor megesik -, azt nem mindig büntetik meg az istenek. Néha még meg is jutalmazzák. Mintha a túlterhelt agy bamba szórakozottságán apró réseket nyitnának, hogy egy másik, fura világba lásson, ahol a napisajtó vagy bármely nyomdatermék rendszerint örökzöld meglepetései másfajta, határozottan vérpezsdítő meglepetésbe csapnak át. Azon csak kezdetben csodálkozik, hogy valaki apróhirdetésben ajánlkozik csempészésre, aránylag hamar rájön, hogy csempézés- ről van szó. A közös fejvesztési alapról is gyorsan kitalálja, hogy a mondat alanya fejlesztési alap, bár ennek a fejvesztési alapnak, pláne, ha közös, már van bizonyos távlata. Később azonban, hozzáedződve az olvasás e módjához, sőt bizonyos illetlen szándékossággal növelve az esélyeket, már igaz örömmel tölti el egy külpolitikai cikk központi szava, a kazaltánc; elképzeli a nemzetközi népi táncnak ezt az új fajtáját, amit egy konzultáción ropnak. Érdeklődéssel olvassa azt a divattudósítást, hogy Zsivkov frakkba utazik, és nem bánja, ha Irakba utazik. Elmondhatom viszont, hogy komoly aggodalmat keltett bennem a múnyakigény. Ezt ugyanis elhittem. Van művese, műszív, mért is ne lehetne műnyak? És hogy a műnyakigény annyira növekszik, hogy már érdemes külön kis cikket írni róla, ez arra késztetett, hogy eltűnődjem az emberiség nyaki állapotán. A műanyag redőny szerencsére ablakon kívül rekesztette a baljós lehetőségeket. Különösen bonyolult érzelmekre indított Lukács Esztike története. Mikor szép kislánynevét kikaptam egy cikk közepéből, nem gondoltam volna, hogy nem marad más a bájos kislányból, mint Lukács Esztétikája. Vannak azonban ennek a titokzatos tótágas-világnak - amely csak egy verébugrásnyira van a lehetségestől - más típusú meglepetései is. A nyers, mondhatnám, kezdetleges félreolvasáson túl más módozatok is megnyílnak a laza figyelem előtt, hogy a tévedés már- már új földrészeket alkotó jelentőségét reprezentálják. Azt olvastam például egy keresztrejtvény bolhabetűs meghatározásai között: „Tojósdad alakú, kétfülű görög.” Ez elgondolkoztatott. Már a „tojásdad alakú” is kissé szürrealista meghatározása volt egy testi alkatnak - ha ugyan az volt -, de a „kétfülű” jelző különösen mélyen hatott rám. Bár az olvasót kétségkívül megnyugtatja, hogy a szóban forgó személynek két füle volt, és nem egy vagy három, mégis: ki lehet az a nevezetes görög, akinek korunkig ható, lenyűgöző sajátlagossága kétfülű mivoltában csúcsosodik ki? A megoldást egy lentebbi, szememmel átugrott, nyomtatott sor rejtette: nem tojásdad alakú, nagy görög filozófusról, államférfiról, művészről avagy természettudósról volt szó (akik mind-mind kiemelkedően KÉTFÜLŰEK voltak), hanem csupán egy korsóról. És ebben volt valami elszomorító. Tojásdad alakú, kétfülű görög korsó - milyen kijózanító, milyen jelentéktelenke meghatározás ez ahhoz képest, amit a kétfülűség rejtélyesen felrémlő, lázasan új világtörténelmi látomása sugall? A szabadkai autóbaleset históriáját viszont már nem annyira a szórakozottság, mint inkább a szakmai ártalom címszava alá lehet sorolni. Jöttünk haza Szabadkáról, vékony hóval borított, alattomosan jeges úton. Újoncok voltunk még az autózás mesterségében, vidáman szaladtunk a kis piros Fiat 500-assal. Egy váratlan pillanatban aztán gyönyörű ívben vágódtunk át a bal oldalra, és bele az árokba. Nem lett semmi baj. A kilométerkőtől fél méterre süppedtünk bele az árok mély havába, megfogott a hó, valósággal puha, fehér fészekbe ültette a kocsi hátsó felét. Csak a sligovica tört össze. Kimásztunk az útszél- re, segítségért integettünk. Jött is j hamar egy szép Zasztava, meg is állt, a vezető kiszállt, odaballagott ^ hozzánk. Nagy Mahomet-ember volt, kis sötétszőke bajusszal, angol lordi hidegvérrel. Higgadtan áttekintette a helyzetet; azt mondta, húzódjunk félre egy kicsit. Aztán odaállt a kocsi farához, két nagy markával a karosszéria alá nyúlt, és egyetlen mozdulattal felrakta az autót az országúira. A hóból. Nekünk káprázott a szemünk. Úgy emelte azt a kocsit, mintha egy kutyakölyköt venne az ölébe és tenné le a négy lábára.- De hát hogy lehet ez? - tört ki belőlem. - Hogy bírta így megemelni? - A szőke bajszos Mahomet kicsit elmosolyodott.- Költő vagyok - mondta vállat vonva.- Költő?? - Döbbent pillantást váltottunk útitársammal. - Hát... kérem, akkor kollégák vagyunk, mi írók vagyunk Budapestről, és hogy így... egy magyar költővel itt és így találkozunk, az... talán is- meijük is egymást... - dadogtuk eszméletlenül. A Palicsi-tónál ilyenek a költők? Kosztolányi is erős volt, az igaz, no de ennyire? Közben a szőke bajszos mosolya kissé szélesebbé vált.- Maguk pesti írók? Nem vagyok költő. Öntő vagyok. Vasöntő. Még néhány józan, csöndes tanáccsal látott el bennünket a havas úti autókázásra vonatkozólag, és továbbment. Hosszan bámultunk kocsija után, míg el nem tűnt a nagy fehér síkságon, a sűrűsödő forgalom színes szalagjában. Szóval öntő. Nem költő. A helyzet azonban az, hogy nekem mégiscsak egy hatalmas költő emelte ki a kocsimat Szabadkán az árokból, legalábbis néhány másodpercig ez volt a helyzet. Hogy pedig hány másodpercnyi a valóság, az viszonylagos. „A Trabant útfekvése kitűnő, és gyorsulása kifogástalan. Ez azonban nem szabad, hogy könnyelműségre csábítson. (Használati utasítás - Trabant)" Esterházy Péter: Kis Magyar Pornográfia
