Új Szó, 2009. január (62. évfolyam, 1-25. szám)

2009-01-03 / 2. szám, szombat

Egyszer egy lyukas kanna, tele vízzel, átment a szalonon, s összecsepegtette a kifényesített parkettát. Ezt a haszontalan kannát alighanem elfenekelték. ANATOLE FRANCE: R1QUET GONDOLATAI SZALON Valahol, egyházban, egy szalonban el lett döntve, ki kicsoda, és ez a dolog természeténél fogva tartotta magát évtizedeken át. BODOR ÁDÁM: A BÖRTÖN SZAGA 2009. január 3., szombat 3. évfolyam, 1. szám Én már gyerekkoromban megkívántam a színházat, vagy bármi olyan szakmát, amit sokan néznek: bakter, pap, részeg céllövöldés... Lecsókolbász, Caliban, zárlatos bojler Annyira mániám a színé­szet, a színház, a függöny­szag, hogy múltkor a társ­keresőbe is azt írtam: ren­dezett körülmények között élek. SZÁVAI ATTILA Abban reménykedem, hogy színészként jobban buknak majd rám a csajok. Azért nem lehet semmi a lányfülnek, mikor mondom szépen bele a járatok­ba a frappáns idézeteket, mono­lógokat, éneklem be neki a dup­la kuplékat, hogy beleremegnek a fülszőrei. Most, hogy bevett a társulat, már nyugodtabban adtam ki magamból a jellemet, amit meg­kíván a szakma és a szerep. En már gyerekkoromban megkíván­tam a színházat, vagy bármi olyan szakmát, amit sokan néz­nek: bakter, pap, részeg céllö­völdés. Régebben meggyőződé­sem volt, hogy hajléktalankodni, az is valami szabna, ahol az a munkakör: nézni kell a várost, az embereket. Később jöttem csak rá, hogy ezek az emberek statiszták. Hogy aki nézi a fil­met, lássa szépen azt is, milye­nek az arcok, a szokások, kö­rülmények a háttérben. Miköz­ben az előtérben a szép emberek jönnek-mennek, erotikázzák magukat, veszik fel a téháeme- ket mindenre, mákdaráló, víz­köves bojler, zacskós leves. Ahogy fejlődött bennem a szem­lélet, egyre inkább a színházon járt az eszem, a színészeten, bújni bele mások bőrébe, mint egy baleseti sebész. Egy ideig bohóc is szerettem volna lenni, de mivel festék nélkül is rojtosra röhögték a rekeszizmukat a ro­konok, mikor egyszer szavaltam karácsonykor, letettem róla. Apám szerint azért nevettek annyira, mert a karácsony alap­vetően vidám ünnep, és nem azért mulattak rajtam, mert úgy szavaltam, mint egy kombájn. Hanem mert jó volt hallani, hogy legalább belém szorult némi kulturális érzékenység, ha már az apám csak a farakás mö­gé tud beszorulni, mikor része­gen kergeti a tyúkokat. Néha rá­jön az öregre a meggyőződés, hogy háziállataink valamelyike kibeszéli a háta mögött. Valahogy, ha régebben temp­lomba jártam, gyakran jutott eszembe, hogy a plébánosunk­ban is van egy jókora vödömyi színészi szemlélet. Úgy tudja mondani a szövegét a misén, mintha súgnák neki. Apám sze­rint tényleg súgják fentről, olyan magasságból, ahová nem érnek el a rádióhullámok és a mobil tűzoltólétrák. Apám ezt olyan átéléssel mondta, sót szavalta a konyhaasztalon, mintha olvasná valahonnét. Örülök, hogy van kire felnéznem. Szintén apám szavajárása, hogy a színészek gyanús embe­rek. Szerinte akármelyik főváro­si művészelméjűt megkérdezhe­tem, mennyi olajat eszik a kapá­lógép egy kerti szezonban, nem fogja kapásból rávágni a választ. A színészet azért mégsem egy másodvetés, pláne nem ellető- kutrica. Szerintem meg apámból lehetne valami jó kis karakter egy filmben, gyerekkorában is azzal vigasztalták: nem csúnya ő, csak karakteres. Ettől meg­nyugodott és nyugodtabban esett neki az életnek. Kétpofára. Hamar rájöttem - amit aztán a társulatban is csak megerősítet­tek -, hogy ha el van veled hitet­ve egy élethelyzet, egészen őszintén fogod végigélni, mi­közben a rendezés annyit ér csak, mint egy üres kályha. A rendezőm szerint a szart is el le­het adni, ha szépen van csoma­golva, aztán tett néhány célzást a mai kereskedelmi televíziózás­ra, mielőtt mondta volna, hogy hagyjuk ezt most. Ja, ha már itt tartunk, elmon­dom neked, hogy az első szere­pem az óvodában történt, azt hi­szem, ott kaptam rá a színházi atmoszférára. Én voltam ugyanis a kályha a színpad bal szélén. Szövegem nem volt sok, annyit kellett csupán kétpercenként mondanom, hogy hőőő-hőőő, miközben kezeimet magam előtt lóbáltam, vízszintesen hullá- moztatva. Állítólag maradandó nyomokat hagytam néhány fa­lubéli értelmiség lelkűidében, azóta a kelleténél feszesebb rit­musban, hangosabban köszön­nek. Valami anyák napjára ad­tuk elő a darabot, amit a fizika­tanárnő rendezett, mert szerinte a magyartanárunk csak annyit ért a színdarabokhoz, mint apám a szegmentális társadal­mak kutatásának módszereihez. Ehhez nem fér kétség. Ahhoz sem, hogy apám miért került szóba. Azért, mert anyám a ma­gyartanár, vagyis hát volt, el­ment nyugdíjba. Apám szerint kifogytak belőle a verslábak, el­koptak a jelzős szerkezetek. Szeretem szagolni a színpadi függönyt, van benne valami áhí­tat, valami fennkölt, amitől le­megyek hídba. A rendezőm alapvetően egy barom, de van­nak azért jó jelenetei. A minap bejött az öltözőmbe és arra kért, próbáljam meg úgy játszani Cali- bant A vihar című darabban, mint aki tényleg a fizikai és primitív ösztönök képviselője, nem csak úgy ákombákom kell viharzani, tessék átélni jobban a primitívsé­get. Mondtam ezt otthon apám­nak, szerinte is egy barom a ren­dezőm, hogy nem vette észre bennem kapásból Calibant. Plá­ne, mikor mutattam a dirinek a családi fényképalbumot, benne azt az oldalt tíz képpel, mikor kötjük be a gázkazánt családilag, én meg vascsővel kergetem a ku­tyákat a munkaterületről. Szép sorozat, mondta baromi jópofán a rendezőm, az biztos, van benne rávilágítás a társadalmi periféri­ára. Légvédelmi reflektorral. Apám már nem hagy ezzel bé­kén, a következő próbán tényleg meg fogom kérdezni a direktort, hogy szerinte mennyi az olaj a kapálógépbe, hátha mond rá va­lamit. Ha meg nem, hát lesz mire gondolnia, mikor nem alszik éj­szaka. Márpedig nem nagyon al­szik. Azt mondja, a sok stressz, ami álmatlanná teszi. Hiába mondtuk neki a kolléganőkkel, hogy valóban nem ártana némi álom a szemére, vagy valami nyugtató éjszakai pakolás: kari­kára vágott kígyóuborka, paradi­csom (lecsókolbász, IFA-karbu- rátor). ,Abban reménykedem, hogy színészként jobban buknak majd rám a csajok..." Humphrey Bogart A máltai sólyomban (1941) (AP Photo) Galkovics szerint, aki szom­szédunk, vagy rokonunk vagy mi, szóval a köpcös szerint kivé­teles tehetség lakik bennem, egy kész kis Rómeó. Ezt abból kö­vetkeztette ki, mikor betonoztuk nála az erkélyt, és közben úgy tartottam a fándlit, mint aki val­lomásra készül. Pedig csak azt szerettem volna kifejezésre jut­tatni, hogy részemről befejeztem a kétkezes munkát. Eztán szé­pen csavarok magamban párat a perspektíván, zummolom a zu­kunftot (németül is tanultam ám) és az olyanokban szeretnék már csak építkezni, mint például a művészet. Nem lebecsülve per­sze a malter szagát és az olyano­kat, hogy nyekken a lapátnyél, fröccsszagú röhögések, köpni bele a betonkeverőbe. A színé­szet is hasonló folyamat, az em­ber itt is apránként rakja össze magában az előírt világot, kell némi kötőanyag is, aztán csak a beleülés a készbe, kávészag, csipketerítő, zárlatos bojler.

Next

/
Oldalképek
Tartalom