Új Szó, 2009. január (62. évfolyam, 1-25. szám)
2009-01-10 / 7. szám, szombat
14 Szalon ÚJ SZÓ 2009. JANUÁR 10. www.ujszo.com KÖNYV A SZALONBAN_______________________________________________' • ________ Véres bújócska BENYOVSZKY KRISZTIÁN Vannak írók, akik csak bizonyos életkorban, élethelyzetben vagy hangulatban gyakorolnak mély és tartós benyomást ránk. Szerb Antal szerint ezek közé tartozik Dosztojevszkij is, akinek a regényei „nem valók mindenkinek”. Ez nem azt jelenti, hogy a maradéktalan élvezet feltétele a szellemi elithez való tartozás lenne, az egész sokkal inkább bizonyos lelkialkat és életkor kérdése. Véleménye szerint a „latin lélek általában kevéssé fogékony iránta”, s jobb, ha olvasásakor az ember még fiatal, mert műveinek hatása ilyenkor a legmegrázóbb (A világirodalom tör- ténete). Nem kell feltétlenül egyetérteni a neves esszéista és irodalomtörténész véleményével, valami miatt azonban annyira megmaradtak bennem az idézett gondolatok, hogy egyetemista éveim óta, amikor is először kerültem közelebbi kapcsolatba Dosztojevszkij műveivel (a megfelelő életkorban és azt hiszem, a megfelelő élethelyzetben), kicsit ódzkodom a Bűn és bűnhődés vagy A Karamazov testvérek újraolvasásától. S ugyanezen okból halogatom a további regényeinek elolvasását is. Ezért örültem meg, amikor rábukkantam R. N. MorrisnakA balta (The Gentle Axe) című regényére, mely magyarul a sokat mondó „Porfirij újra nyomoz” alcímmel látott napvilágot, egyébként az eredetivel egy napon. A borítón olvasható szöveg egy lélek- és társadalomrajz szempontjából is jól kidolgozott izgalmas bűnügyi történetet ígér; én azonban, ezen túlmenően, egy olyan olvasási lehetőséget láttam benne, mely esetleg segíthet a Dosztojevszkij-regények irányában érzett ellenállás legyőzésében. Úgy tekintettem rá, mint egy kerülőútra, amely lehetővé teszi majd az orosz író világának óvatos, ismételt becserkészését. S hogy bejött-e a számításom? A történetet négy paratextus előzi meg, ebből három a Bűn és bűnhődésre vonatkozik. Az első köszönetnyilvánításba burkolt bocsánatkérés („Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkijtől pedig csak bocsánatot tudok kérni.”), a második egy idézet a műből („ - Nagyságos úr! - így beszéltek vele. - Éppen neked kellett baltát fogni? Nem úri dolog az!”), a harmadik pedig a történet idejének pontosabb meghatározásához segít hozzá, s egyúttal a továbbírás tányéré is rávilágít: „Az itt leírt események Rasz- kolnyikov, az egyetemi hallgató híres bűnesete után másfél évvel játszódnak. Azon ügy felderítésében, mint tudjuk, döntő szerepe volt Porfirij Petrovics vizsgáló- bírónak.” Raszkolnyikovra később is történik utalás a regényben, s az egyik szereplő több jellemvonásában is osztozik. Porfirijen kívül további visszatérő szereplőkkel is találkozunk, az új nyomozás történetében előforduló szituációk és cselekményfordulatok némelyike pedig emlékeztet a Bűn és bűnhődésre. Morris érzékletesen idézi meg Dosztojevszkij pétervári történeteinekjel- legzetes helyszíneit (hivatalok, üzletek, lepusztult bérházak, nyomor- és örömtanyák, kocsmák, zálogházak), azok hangulatát és figuráit. De többet is tesz: allúziók, idézetek és jellempárhuzamok segítségével beépíti a szövegbe az író más regényeinek és a rá valamilyen módon hatást gyakorló idegen műveknek (elsősorban Gogolnak) az emléknyomait. A Raszkolnyikovra emlékeztető diák például attól retteg, hogy a nyomában koslató idegen csavargó arcába pillantva saját magára ismerne rá (1. A hasonmás), csak mintegy mellékesen esik szó bizonyos Sztavro- ginékről (utalás az Ördögök azonos nevű főszereplőjére), Amvroszij atya pedig A Karamazov testvérekben szereplő Zoszima szta- recre emlékeztet. „Gogol nagy csodálója vagyok” - jelenti ki egy alkalommal Porfirij, s ez tükrözi Dosztojevszkij véleményét is, annyi pontosítással, hogy nála az elismerés nem zárta ki az előd műveire való ismételt parodiszti- kus rájátszásokat. Morrisnél is találkozunk Gogol-idézettel (A revizorból ) és tematikus rájátszással is: a zálogház leírása Az arckép című fantasztikus elbeszélés ócs- kásboltját juttathatja eszünkbe. Mindezen nyílt vagy burkolt kötődéseket számba véve kijelenthetjük-e, hogy Morris regénye Dosztojevszkij köpönyegéből bújt elő? Bizonyos fokig igen, más összefüggéseit tekintve azonban egyáltalán nem. Az előbbi példákból kitetszik, hogy az egyezések elsősorban tematikus vagy szövegközi jellegűek, az elbeszélésmód és a stílus tekintetében azonban markáns különbségek mutathatók ki az orosz és az angol író művei között. A baltát nem jellemzi a Dosztojevszkij-prózában olyany- nyira csodált, a maga korában újítónak számító hang- és stílusbeli sokszólamúság (polifonikus regényszerkezet), nem találkozunk benne a szereplők érzelmi és gondolati folyamatait kihangosító eg- zaltált belső monológokkal és eszmék ütközését színre vivő szenvedélyes párbeszédekkel sem. A szerző - elbeszélő - hős viszony- rendszere is jóval egyszerűbb az orosz író műveinek többségénél. Ezeket az eltéréseket a magam részéről nem tekinteném a mű hiányosságainak, éppen ellenkezőleg. Lehet Dosztojevszkij műveihez bizonyos vonatkozásban és bizonyos mértékig hasonló regényt írni, de írói teljesítményét nem lehet megismételni. Ha Morris erre törekedett volna, szinte biztosra vehető, hogy próbálkozása kudarcba fullad. Nagy valószínűséggel egy olyan bűnügyi regény született volna, amelyik megpróbálja velünk elhitetni, hogy Dosztojevszkijt olvasunk. A balta erényét viszont, éppen ellenkezőleg, abban látom, hogy szerzője nem esett ebbe a hibába. Morris műve nem akar több és más lenni, mint ami: egy jól felépített, fordulatokban és emlékezetes karakterekben gazdag, izgalmas történelmi krimi, amely megidézi a Bűn és bűnhődés világát és továbbírja annak történetét. A köpönyeg tehát letagadhatatlan, de az angol szerző a sokszínű dosztojevszkiji textúrából csupán egy szálat húz ki, a bűnügyi szüzséét, melyet aztán a „hazai” műfaji hagyományoknak megfelelően (A. C. Conan Doyle, A. Christie) sző tovább önálló, az előzmények ismeretétől függetlenül is érthető és élvezhető regénnyé. A baltára tehát legalább annyira érvényes az az állítás is, hogy Sherlock Holmes pelerinjé- ből vagy Hercule Poirot tökéletesre vasalt öltönyének zsebéből bújt elő, s nyugodtan hozzávehetjük Maigret nagykabátját is. R. N. Morris könyve a rejtvényközpontú krimik műfaji családjába tartozik, atipikusnak csupán a holttestek aprólékos leírása és a boncolás naturalisztikus részletezése tekinthető, ami inkább a horror műfaji változatait idézi. Középpontjában több titokzatossá tett bűntény áll, melynek elkövetőjére (a Bűn és bűnhődéssél egyébként szöges ellentétben) csak a végén derül fény, a sajátos módszereket követő, kicsit különc Nagy Detektívnek, Porfirij vizsgálóbúónak köszönhetően, aki egyaránt fontosnak tartja az intuíciót, a lélektani belehelyezkedést és a hátrahagyott nyomokból, illetve a gyanúsítottak kijelentéseiből levonható logikus következtetéseket. Érdemes tehát odafigyelni minden elhangzó mondatra, idézetre és a nevekre is... A baltára érvényes az, ami a klasszikus orosz regényírók műveivel szintén szövegközi párbeszédet folytató kortárs orosz regényíró, Borisz Akunyin krimijeire is. Áhhoz, hogy élvezhessük, nem kell ismerni Dosztojevszkij vagy Gogol műveit, nyugodtan és melegen ajánlható tehát a könyv „megrögzött” krimiolvasóknak is. Akik viszont rendelkeznek némi háttérismerettel és olvasói tapasztalattal az említett írók életművét illetően, azok plusz örömet is találnak benne. S hogy ne maradjak adós az elején feltett kérdésre adott válasszal sem: levettem a polcról A félkegyelműt és az Ördögöket is. Lapozgatom, szagolgatom őket. Lassan lanyhul bennem az ellenállás, érzem, közeledik a megfelelő pillanat. (R. N. Morris: A balta. Fordította: Kállai Tibor. Budapest, Partvonal, 2007) DVD-EXTRÁK A SZALONBAN A fehér tyúk és a széttört klaviatúra H. NAGY PÉTER A Korunk Legismertebb Orosz Rendezője címre igen jó eséllyel pályázhatna Timur Bekmambetov, aki az Őrség-filmekkel anno egy csapásra világhírű lett. Legutóbbi produkcióját, az immáron DVD-n is hozzáférhető Wanted című látványos akciót kézenfekvő lenne az előbbiekkel összevetve elemezni, ettől azonban most eltekintenék. Mindössze egy-két képkockára fogok utalni a művel kapcsolatban; viszont olyan kontextusban, amely alapján közelebb juthatunk a film egy lényeges eleméhez, a képmező kihasználásánaklogikájához. Van a filmelméletnek egy ide vonatkozó alapsztorija, amely minden idők egyik legnagyobb filmkritikusának, André Bazinnak a tevékenységéhez fűződik. A francia új hullám „szellemi atyja” bukkant rá a következő esetre, melyet példaként idézett egyik nagy hatású tanulmányában ( Korunk nyelve). .Angol misszionáriusok, akik szerették volna kipróbálni a film didaktikai lehetőségeit, Dél-Affika fekete lakosságát akarták filmmel oktatni. A választott filmszalag számukra tökéletesen alkalmasnak tűnt céljaik elérésére. Ellenőrizni óhajtván feltevéseiket, megkérték a nézőket, mondják el, mit láttak. Legnagyobb meglepetésükre mindannyian azt felelték, hogy egy fehér tyúkot láttak. A misszionáriusok, akik jól ismerték a filmszalagot, semmiféle fehér tyúkot nem láttak rajta. Újabb vetítés után is ugyanerre az eredményre jutottak. Vágóasztalon, képről képre átvizsgálva a filmet, kiderült, hogy az egyik képkocka sarkában feltűnt egy pillanatra egy fehér tyúk, minden jelentőség nélkül, ezeknek a nézőknek a számára mégis ez tűnt jelentőségteljesnek és fontosnak mindabból, amit a vásznon láttak.” Bazin természetesen megerősíti ezt a tapasztalatot, melynek lényege, hogy a derék bantu négerek mást láttak, mint amit a misszionáriusok mutatni akartak nekik. Valószínűleg azért, mert az ő kultúrájuk szempontjából éppen ez a véletlenszerűen felbukkanó elem, a fehér tyúk volt az, amely fontosnak tűnt mindabból, ami a vásznon megjelent. Talán mondanom sem kell, hogy a rendezők túlnyomó többsége tisztában van ezzel a jelenséggel (a képmező uralhatatlanságának dilemmájával); s azzal is, hogy mindez számos vizuális játékra (pl. képtöredékek „elrejtésére”) ad lehetőséget. Bekmambetov Wanted című filmje ugyancsak jó példa erre. Nézzük a részleteket. Ahhoz hogy megértsük a szóba hozandó jelenet filmbéli szerepét, röviden fel kell vázolnom a - rendkívül szellemes - történet alapsémáját. Szóval, adott egy igazi lúzer, Wesley Gibson (James McAvoy alakítja), aki - pontosan jellemzi a DVD-kiadvány hátlapszövege - „született vesztes, egy irodai kockában robotol, a főnöke elviselhetetlen, a barátnője pedig a legjobb barátjával csalja.” Egy áruházi lövöldözés után Wesley megtudja, hogy apját meggyükol- ták, s ő lesz a következő áldozat, hacsak nem csatlakozik a szövők (mármint textilmunkások) által létre hozott Szövetséghez, a fejvadászok és bérgyilkosok titkos társaságához (más néven a Végzet Fegyvereihez). Hiszen - ahogy a főnök, Sloan (Morgan Freeman) megfogalmazza - „Az őrült, aki senkiként vesztegeti életét, mikor egy gyilkos vére folyik az ereiben.” Wesley némi tépelődés után igent mond, s a bájos Fox (Angelina Jolié) vezetésével megkezdődik szenvedésekkel teli felkészülése, hogy apja örökébe lépjen, villámgyors reflexekkel bíró, „kanyarlövő”, hivatásos gyilkos váljon belőle. (Majd szembeforduljon Sloannal - a történet aztán számos csavart tartogat még, nyomon követésük azonban szempontunkból mellőzhető, hiszen a citálandó jelenet az eddig tartó eseménysorozat része.) Most vegyük szemügyre azt a rövid epizódot, amikor Wesley „felmond”. Az ominózus munkahelyi jelenetben egy kis prédikáció után főnökét elküldi melegebb éghajlatra, majd a klaviatúrát felkapva a kijárat felé indul. Szembe jön vele - már említett - barátja, s éppen dicsérő szavak hagynák el a száját („szép volt, tesó”), amikor Wesley akkorát bevág neki, hogy az ütés következtében a klaviatúra széttörik a figura arcán. A szétröppenő véres billentyűket kilassítva látjuk; lehetőségünk nyílik tehát arra, hogy a kamera felé szálló betűkombinációt összeolvassuk. A hat billentyű valóban kiad egy töredékes kifejezést: FUCK YO, amely kiegészül egy sematikus U betűvel, amit a pofon vágott kolléga elszálló foga formáz meg (gyökérrel fölfelé). Ezután Wesley leszalad az utcára, s az egyik újságparavánon meglátja saját képét Foxé mellett, felettük pedig ott díszeleg a WANTED felirat. (Aztán a csaj felszedi hősünket, s a textüüzembe viszi.) Kétségtelen, hogy ez a jelenet fordulópont a történetben, a könyvelő fellázad addigi élete ellen; de vizuális értelemben ennél többről van szó. A film ezen a ponton is jelzi, hogy a képmezők olyan pluszinformációkat tartalmazhatnak, melyekre érdemes odafigyelni. A széttört klaviatúra billentyűiből összeálló szöveg mellett ugyancsak jelentésesek pl. Fox tetkói vagy az áruházi lövöldözés során felbukkanó termékfeliratok stb. Még az előbbinél maradva érdekes persze, hogy a FUCK YOU mintegy szövegesíti Wesley indulatát (akinek egyébként végig szavajárása a „baszki” és a „basszus”), de legalább ennyire érdekes, hogy a véletlenszerűség itt nagyon is tudatos beavatkozás eredményeképpen lepleződik le látszólagos elemként. Vagyis Timur és csapata remekül eljátszik azzal, amit anno a fehér tyúk esete vetített előre. Ha a képmezőben óhatatlanul olyan elem is előfordulhat, amelyet nem lát meg mindenki, akkor éppen ez aknázható ki a látvány komplexitásának fokozására. S a néző máris jobban kukkéról; még akkor is, ha tudatosítja, hogy „fehér tyúkok” vagy „széttört klaviatúrák” bizony bármely filmalkotásban előfordulhatnak. A képek ugyanis - létmódjuknál fogva - így vannak összeszőve... Timur Bekmambetov (AP Photo/Franka Bruns)
