Új Szó, 2009. január (62. évfolyam, 1-25. szám)
2009-01-10 / 7. szám, szombat
www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2009. JANUÁR 10. Szalon 15 KÖNYV A SZALONBAN A nem olvasott könyvek játéktere CSANDA GÁBOR F0LY0IRAT-AJANL0 Tallózás a Fórumban Amikor Pierre Bayard könyvét kicsomagoltam (meghitt körülmények közt, mert a Jézuska hozta), rögtön jókedvre derültem, mert Woody Allen egyik aforizmája jutott eszembe, a következő: „Részt vettem egy gyorsolvasó-tanfolyamon. A háború és békét nem egészen húsz perc alatt olvastam el. Az oroszokról szól.” Azt akkor még nem sejtettem, hogy végigolvasom az ajándékot, utószavával és fülszövegével együtt; mi tagadás, mégis ez történt, s csak utólag, már megkésve jutott eszembe, úgy lett volna jó ismertetni, hogy nem olvasom el. Pedig már a könyv Oscar Wilde-os mottója is efelé terelhetett volna: „Soha nem olvasok olyan könyvet, amelyikről kritikát kell írnom: az annyira befolyásolna.” A mottót egy rövidítések jegyzéke követi, mely a könyvben említett (elemzett, értékelt és idézett) könyveknek a szerzővel, Pierre Bayard-ral való viszonyát jelzi: két pluszt rendel ahhoz a műhöz, melyről nagyon elismerő véleménnyel van, egyet ahhoz, melyről csak elismerő, egy mínusszal jelzi, ha elítélő véleménnyel van a műről, két mínusszal jelöli a nagyon elítélendő könyvet, ugyanakkor mindegyik kap egy kétbetűs jelölést is: az IK az ismeretlen könyv, az ÁK az átlapozott könyv, a HK a hallomásból ismert könyv, az EK az elfelejtett könyv. Amiből, ugye, rögvest kitetszik, hogy a Hogyan beszélgessünk olyan könyvekről melyeket nem olvastunk? című munka nem említ VK-t (végigolvasott könyvet). Kissé restelkedve látom be, hogy e rövid ismertetőben nem követtem a szerző módszerét. A restelkedés annyiban helyénvaló, hogy maga a szerző is ezt a pszichológiai-viselkedésbeli jelenséget járja körül, mintegy orvosként, mondván, hogy nincs abban semmi szégyellnivaló, ha egy könyvet nem olvastunk. Pontosabban azt állítja, hogy a könyv - s itt persze nem általában véve bármilyen könyv értendő, hanem mindenekelőtt az ún. világirodalom gyöngyszemei, de sok más, fontosnak tételezett mű is - nem fontosabb, mint az ember, nem istenség és nem totemállat, tehát semmiképp nem a szégyenérzet vagy a lelkiismeret-furdalás forrása. Hanem az örömé, értelemszerűen, s ehhez nem feltéden kell olvasni, elolvasni vagy végigolvasni a könyvet. (Mindezek a belátások és tapasztalatok, tán mondanom se kellene, magából az utószóból, Kovács Ilona precíz összefoglalójából is kinyerhetők, sőt, természetesen erre sincs okvetien szükségünk.) S a félreértések elkerülése végett gyorsan hozzáteszem: Bayard nem az olvasás ellen ágál. Igen, persze, van ez az elemi emberi hiányérzet a megismerés és a megszeretés végtelenségét illetően, mely nem csak az egyetlen emberélet során elolvas- ható-megismerhető könyvekre vonatkozhat, hanem sok egyébre is; eszünkbe juthat az ismert Babits- vers záró képe: „Ó mennyi város, mennyi nép, / Ó mennyi messze szép vidék! / Rabsorsom milyen mostoha, / hogy mind nem láthatom soha!” S ugyanakkor van okunk a derűlátásra is, hogy azért ha mindent nem is, ezt-azt, innen- onnan és úgy-ahogy sikerül mégis magunkévá tennünk. Bayard könyvének vonzereje abban rejlik, ahogy erről a témáról társalog. Rövid művét prológussal kezdi, azt meg a következő szavakkal: „Mivel irodalmat tanítok az egyetemen, nem tudok kitérni az elől, hogy kommentáljak olyan könyveket, amelyeket a leggyakrabban még csak ki sem nyitottam. Igaz, hogy a legtöbb diákom ugyanígy van ezzel...” Ez a felütés egyrészt ráirányítja a figyelmet arra, hogy a könyvekről való beszélgetés nem feltétlen függ össze az olvasással, pontosabban: a tájékozott, művelt, de legfőképpen jó társalgónak bizonyuló olvasónak nem kell mindent elolvasnia. Másrészt az idézet a kommentálást, a valamiről való véleményalkotást és véleménycserét hangsúlyozza, a beszélgetést, a társas viszonynak ezt a hangos, kommunikatív formáját. S hogy rögvest némi megszorítással is éljünk: csalódhatnak mindazok, akik a könyv címének első szavából ítélve valamiféle gyakorlati útmutatást várnak, egyfajta technikát, mely elsajátítható és kamatoztatható; nos, erről szó sincs, a kötetnek valójában ez lehetne inkább a címe: Beszélgessünk olyan könyvekről, melyeket nem olvastunk! S ugyanígy csalódhatnak az irodalomtudományban, a recepcióesztétikában jártasak is, hiszen számukra ez a könyv aligha mondhat újat. Amiben nagyszerű, az éppen a társalgási stílusa és az irodalmi példatára, melyet hellyel-közzel kiválóan megtold egy-egy filmbeli szemléltető példával - emlékezetes fejezete a műnek, mely a Harold Ramis rendezte Egy végtelen nap című filmet beszéli el. Kiderül, szintén a szóba hozott művekből, hogy a szerzőben (többek közt) egy vérbeli krimiíró és egy szintén vérbeli krimiolvasó lakozik, akihez nemcsak az irodalmi művek állnak közel, hanem a természettudomány is: igencsak élvezetes annak az antropológiai kísérletnek az elbeszélése, mely egy afrikai törzs tagjaival próbálta megismertetni a Hamletet - ez egyben Bayard kiváló humorérzékét is mutatja: ahogy az idegenség és az idegenkedés érzését finoman áthelyezi a Shakespeare-művet nem ismerő diákok közegéből egy bennszülött közösségbe. A Hamlet egy további történetnek is főszereplője, ez (David Lodge Helycserés támadás című könyve révén; a szerző jelzése szerint: ÁK+) művelt közegben játszódik, egyetemi tanárok közt, versenyzés alapján, melynek az a lényege, hogy olyan könyvet kell megnevezni, melyet a résztvevők mindegyike ismer és olvasott, kivéve az, aki a címét bemondja (az győz, akinek ez sikerül). A „meg- alázósdi” nevű játék akkor fordul a visszájára, amikor a tanár urak egyike, aki folyamatosan vesztésre áll, mert csupa olyan könyvet sorol fel, amiket vagy senki, vagy alig valaki olvasott, rájön a játék titkának lényegére, s kivágja (bevallja): nem olvasta a Hamletet. Bejelentését előbb nagy vidámság kíséri, aztán még nagyobb hitetlenkedés, végül kijózanító, döbbent csönd. A történet mintegy illusztrációja annak, amit Bayard így fogalmaz meg: „A könyvekhez való viszonyunkra és a róluk szóló beszélgetéseinkre úgy nehezedik ez a többé- kevésbé öntudatlan szégyenérzet, ahogy a kultúra - illetve amit abból kifelé mutatni próbálunk - védőmechanizmusként működik, mely elrejt minket mások és önmagunk elől.” (A fenti idézet egyben a könyv kissé nehézkes magyar fordítására is fényt vet.) Mindent összevetve: ajánlom Pierre Bayard könyvét (olvasásra vagy átlapozásra), vagy ajánlom helyette ezt az ismertetőt (beszédtémának vagy feledésre). Bayard nem Castiglione, a Hogyan beszélgessünk olyan könyvekről, melyeket nem olvastunk? pedig nem Az udvari ember, vagyis a könyv kevésbé az ismeretterjesztés és a megismerés eszköze, még kevésbé valamely művészet vagy módszer elsajátításának foglalata - s éppen ez az egyik olyan ismérve, melyért lehet szeretni. A másik, a talán fontosabbik az a boccacciói tűz, mely belőle árad, mivelhogy Bayard nagyon ügyesen megelevenít egy népes társaságot, többnyire irodalmi alkotások szerzőit és szereplőit, melyek részint helyette, részint általa beszélnek. S bizony, nagyon jó társaságban és társalgásban lehet részünk. (Pierre Bayard: Hogyan beszélgessünk olyan könyvekről melyeket nem olvastunk? Fordította: Kovács Ilona és Boros Krisztina. Szeged, Lázi Könyvkiadó, 2007, 192 old.) BOROS AMBRUS Történelem, egyház, irodalom, oktatás: tematikailag röviden így körvonalazhatók azok a főbb tanulmányok, melyek a Fórum Társadalomtudományi Szemle tizedik évfolyamának negyedik számának gerincét alkotják. Reváns és identitás címmel Bordás Sándor az elszenvedett trauma által továbbélő feszültség társadalmi, lélektani és kulturális szempontjait elemzi, egyebek közt a toleranciára való nevelés tantárggyá tételét szorgalmazva. Keserű József tanulmánya (Narratívaésetikaössze- függései Krúdy Gyula Az útitárs címűregényében) egyrészt az irodalomtörténész korábbi Krúdy-dolgo- zataihoz kötődik szervesen, másrészt az erkölcs és identitás kategóriáival a Bordás-tanulmánynak is megfelelő irodalmi társa. Görözdi Zsolt dolgozatának (A protestáns egyházrendek problematikája a reformáció egyházaiban a 16. században) középpontjában az egyházrendek állnak, vagyis azok a „normatív iratok”, „amelyek lefektették az egyházak számára a reformáció alapgondolatai szerint a működésükkel kapcsolatos alapokat, előírták az egyházi gyakorlatot néhány kiválasztott kérdéskörben az írás idevonatkozó kijelentései alapján”. A szerző röviden vázolj a az egyházrendek vizsgálatának ismérveit és a jelentősebb lutheránus és kálvinista egyházrendeket. Nőalakok az ősatyákról szóló elbeszélésekben címmel Karasszon István az ószövetségi Sára, Hágár, Rebeka, Ráhel és Lea; Támár és Potifámé jellemábrázolását nyújtja, szemléletesen és mintegy személyes olvasatban, mondván, hogy az Ószövetség történeteiben „a nők nemcsak hogy jelen vannak, hanem a női karakter- típusok széles spektrumát mutatják fel, amelyet érdeklődő férfiszem is jól kivehet”. Múltperspektivitás és történelmi megbékélés a címe Vajda Barnabás tanulmányának, mely a készülő közös magyar-szlovák történelemkönyv kérdéseit vizsgálja, történeti és gyakorlati, elméleti és konkrét beágyazottsággal, nemzetközi tapasztalatokat hasznosítva, maga is számos kérdés előtt nyitva teret. Cs. Molnár János írása (A vallási interferenciák moszlim értelmezése) a keresztény (keresztyén) és iszlám tanok kölcsönhatásait értelmezi a két vallás felfogása irányából, mintegy történelmi vázlatát adva a magyarázatok közös és eltérő vonásairól, jellegükről, külön fejezetbe foglalva és értékelve a keresztények és a mohamedánok közt jelenleg folyó párbeszédet. Az olvasás és az olvasni tudás a címe Erdélyi Margit tanulmányának, melyatéma szakmai szempontú (pedagógiai, nyelvi, irodalmi kulturális) összefoglalója, az olvasástípusok megkülönböztető definiálásának igényével, ezek stratégiai-módszertani alkalmazhatóságával. Egy mítosz interpretálása alcímmel Bándy György a Káin és Ábel történetének szoros, szövegközpontú olvasatát és értelmezésétnyújtja. SikosT. Tamás és Kovács András térképekkel, táblázatokkal és grafikonokkal illusztrált dolgozata (Kiskereskedelmi hálózatok, vásárlási szokások, ha- tármentiség Dél-Szlovákiában) térségünk változó vásárlói szokásait összegzi, valamint a bevásárlóközpontok terjedésével arányosan növekvő élményorientált vásárlást. Országos szintű pedagógiai mérések tanulságai - ez Simon Szabolcs tanulmányának címe; a szerző a középiskolai magyar nyelv- és irodalomtanítás tárgykörét (színvonalát) vizsgálja az írásbeli érettségi vizsga eredményeinek tükrében. Kiss József terjedelmes tanulmányának témája: Martin Rázus a szlovákiai magyar sajtó tükrében. Rázus „életműve olyan örökség, amelynek szellemi és közéleti-politikai eszmecserék témájává kellene válnia” - állítja a szerző. A Műhely rovat Albert Sándort, a komáromi Selye János Egyetem alapító rektorát szólaltatja meg: a terjedelmes és a komáromi egyetemi oktatás részleteire is kitekintő interjút Fazekas József, a folyóirat főszerkesztője készítette. Az Ágora rovat Szabó Ingrid és Antalík Imre összefoglalóját közli a Selye János Egyetem Gazdaságtudományi Karának eddigi tevékenységéről és jellegéről. Ugyanitt Papp Vanda az Új Forrás folyóiratban 1969 és 1989 között megjelent fordításokat jellemzi. Az Évfordulókét jeles egyetemi oktatót köszönt, Jakab Istvánt és munkásságát Misad Katalin, Zeman Lászlóét pedig Fazekas József méltatja. Hogyan beszélgessünk olyan könyvekről, amelyeket nem olvastunk? whm
