Új Szó, 2008. december (61. évfolyam, 277-300. szám)

2008-12-20 / 294. szám, szombat

14 Szalon ÚJ SZÓ 2008. DECEMBER 20. www.ujszo.com Szent Brigitta-pizza: paradicsomszósz, mozzarella, koktélparadicsom, arugala (csípős zöldsaláta) (AP Photo/Jocquelin Martin) ETŰD Bagatell Hogy neki nem kell egy ilyen rühös, penészes falu, egy ilyen élőhalottakkal teli szemétdomb... Valamilyen Huba GYÖRGY NORBERT Most éppen úgy állsz, hogy az ajtókeret optikailag a gerinceddel fut párhuzamosan, így az alakod mintegy harmada takarásban van, másrészt a téglából húzott tartó- és díszoszlop az ellenkező oldalon mindehhez cirka aranymetszésnyi távolságból asszisztál, amitől a kompozíció a kötelező mélység mellett egy kellemes svungot is kap, és a megfelelő szögben ülő Mindenkori Megfigyelő hajlamos könnyen rajtafelejteni a tekinte­tét, egy mókus?, ez jut eszébe, ahogy a szapora, mogyorótörő mozdulataiddal a szalámit szeled, vagy a tésztát gyúrod, innen ne­héz megállapítani, de végül is mindegy, mivel múlatod az időd, az viszont már korántsem, hogy a szemközti kis szellőzőablak üve­gén, ha látni ugyan nem is, de sej­teni mindenképpen lehet, amit eddig egy Mindenkori Megfigye­lőnek csak elképzelnie állt módjá­ban, nevezetesen az arcodat, és bár nem szívesen teszi, de itt már kénytelen beismerni, hogy szük­sége van erre a látványra, mivel fontos, hogy legyen egy pont, ami­től majd elrugaszkodhat, s tulaj­donképpen kicsit már szerelmes is beléd, bár erről Neked tudomásod nem kell, hogy legyen, de mire mindezt alaposan végiggondolná, s még néhány hiányzó apróságot a helyére tolna, az egész beállítás, úgy, ahogy van, már elment a po­csékba, mert amilyen hirtelen be­jöttél a képbe, ugyanolyan hirte­len távozol is onnét, így kénytelen összeszedni maradék bátorságát, ami a több adag elfogyasztott vodka-toniknak köszönhetően ekkor már sikerül is, tehát mozdu­lok Én is, mondja, ezzel mintegy feladva inkognitóját, és nem utol­sósorban a kemény munkával ki­harcolt kitűnő stratégiai pozíciót, amelyet eddig oly kitartóan őriz­getett, és átül a bárpulthoz, ami természetesen egy újabb príma kompozíciós lehetőséget rejt ma­gában, a már említett téglából hú­zott tartó- és díszoszlop például most jóval közelebb, és az ellen­kező oldalra kerül, amivel direkt provokál egy belsőmontázsos-rej- tőzködős játékra, de mindenek­előtt alkalom, hogy még egy vod- ka-tonikot rendeljen, és várjon, és reménykedjék, hogy hátha elő­bújsz a hátsó traktusból, már csak azért is, mert a helyiségben Raj­tad, a Mindenkori Megfigyelőn és a pincércsajon kívül csak ketten tartózkodnak, egy fiú és egy lány, és ahogy elnézi őket, hát finoman szólva, jól elvannak egymással, tehát időd maradna később is bő­ven a nélkülözhetetlen mogyoró­törő mozdulatokra, egyébként ez a pincércsaj se rossz bőr ám, és ami azt illeti, más körülmények között kedve is szottyanna rá, de Nekem, mondja, most Te kellesz, mert következetes vagyok, és ra­gaszkodom az eredeti elképzelé­semhez, és alig várom már, hogy valamilyen úton-módon, mit tu­dom én, mondjuk helyet cserélje­tek, hogy Te legyél a pincérlány, ez a csaj meg itt, szóval menjen hátra ő tésztát gyúrni, és akkor Én egy újabb adag vodka-tonikot rendelnék, és mélyen a szemedbe néznék, és elővenném az étlapot, ami ezzel a behajtható setét ket- tős-bibasszal a tetején úgy néz ki, mint egy lepattant középkori szárnyas oltár, vagy mint a zsalu- gáterek az alpesi házakon, és megkérdezném, hogy hogy a fe­nébe tudod megjegyezni, például, hogy a 11-es szám alatt egy igen­csak pörverz, 490 grammos „Pizza Funghi Prosciutto” rejtőzködik, amely többek között paradi­csommártást, sajtot, sonkát, gombát és oregánót tartalmaz, és nem téveszted össze a 20-as szá­mú, enyhén keresztapás „Pizza Calzone”-val, amely ugyan 10 grammal kevesebb, viszont a son­ka helyett finom császárszalonnát ígér, és mindenek fölé még új­hagymával is kecsegtet, mert egy Mindenkori Megfigyelő, üljön, áll­jon bármilyen szögben is, efféle nüánszok között különbséget tenni bizony már képtelen, mire Te mosolyogva kitöltenéd az ita­lom, és huncutul csak annyit mondanál, nem olyan ördöngös dolog ez, mintha kottából zenél­nél, például, vagy megtanulnád felismerni a csillagképeket, szóval nem nagy ügy, mondhatni baga­tell, egyszerű gyakorlat kérdése az egész. Akárhogy törhetem is a fe­jemet, a vezetéknevét bi­zony elfelejtettem. SZALAY ZOLTÁN Pedig kis híja volt, hogy rá­akasszák azt a nevet erre a taknyos falura, ahol azóta is nyomorgok, egyfolytában ,a Csöpi kocsmáros förtelmes fröccsét nyakalva, ami­től aztán egész éjszaka kapar a tor­kom, minden áldott nap. Ez van, tocsogósra ázott már az agyam; a keresztnevére azonban még em­lékszem a hapsinak: Hubának hív­ták, ezt nehéz lenne elfelejteni. Este hat körül érkeztek a falu­ba; megmaradt bennem, hogy ak­kor figyeltem fel rá, milyen korán sötétedik már. Mindenki kitódult az ivóból, hogy meglesse a főutcán végigvonuló nagyautót; csak a kerge Frida bácsi maradt odabent, hogy beleigyon az ott hagyott fröccsökhe, ő még akkor is bele- szürcsölt a más italába, ha valaki hugyozni ment vagy csak elfordult kifacsarni a taknyát a padlóra, hogyne használt volna ki egy ilyen ragyogó alkalmat. A többiek azonban egytől egyig a kocsma­udvar kapujánál tömörültek össze, s nem kellett csalódnunk, a sötétített ablakos, démoncsendes nagyautó hamarosan elsuhant előttünk, a gyenge közvilágítás maszatfénye ijesztően csillant meg a feketeségén. Nem láthat­tuk, hogy ki ül odabent, de hisz nem is kellett látnunk, tudta azt akkor már mindenki, hogy a vén szenilis „főnökúr” látogat meg minket, aki épp a mi falunkat vá­lasztotta ki, hogy a maga akarata szerint formálja át. így beszélték, hogy át akarja formálni, aztán hogy ez mit takar, azt csak talál­gatni lehetett. Találgattuk is ren­desen. Annyi biztos volt, hogy az öregúr valami kivénhedt politi­kus, akit az új, feltörekvő nemze­dék fiataljai azzal akartak félreál­lítani, hogy ha átengedi nekik a te­repet, teljesítik az, úgymond, utolsó kívánságát. Az öreg meg azzal állt elő, hogy a sok hasznos szolgálatért, amit ennek az or­szágnak, népnek stb. tett, adjanak neki egy várost valahol, hogy csi­nálhasson vele azt, amit akar. Ezt persze egy kicsit pontosítani kel­lett, az új, feltörekvő nemzedék fi­ataljai tartottak némileg az öreg perverz hajlamaitól, s végül, úgy beszélték, abban egyeztek meg, hogy válasszon ki egy falut vala­hol az országban, egy legfeljebb ötezres falut, s azt az ő nevére ke­resztelik át, díszpolgárává avatják és tiszteletbeli elöljárójává teszik meg. Az öregnek tetszett ez az agyament ötlet, és, így beszélték, vaktában bökött a térképre, úgy választotta ki a legfeljebb ötezres települést, amelyen uralkodni fog. Miránk bökött. Ennek a bizonyos első látoga­tásnak, a hamarosan kiszivárgó hírek szerint, nem lett igazán sze­rencsés vége. Az öreg, akit állító­lag mindenki főnökúrnak szólí­tott, ahogy azt mindenkitől el is várta, finnyáskodott. Az izgága Palika számolt be a kocsmában másnap este a községházán lezaj­lott fogadásról, amelyen a taknyos falunk legizgágábbjai fogadták a főnökurat, volt minden, füstölt kolbász, barackpálinka meg kultúrműsor, de az öregember fa- nyalgott. Állítólag a penészre pa­naszkodott. Hogy még ha csak a falakon, az hagyján, az megesik jobb helyeken is, de hogy a poha­rakban, meg az emberek arcán is... Azért mégiscsak evett-ivott, és a pálinka úgy megízlett neki, hogy azonnal jegyzőkönyvbe fog­laltatta, hogy mától fogva az ő ne­vét viselje. Bepakoltatott néhány üveggel a csillogó nagyautó kof­ferjébe, és elhúztak. Aztán soká nem történt semmi, a Csöpi kocsmáros büdös fröccse csaknem az egész ügyet kimosta már a fejünkből, mikor egy dél­után megint beállítottak. Ezúttal nappal jöttek, állítólag azért, hogy láthassa a főnökúr, kik is, milyen népek laknak tulajdonképpen az ő falujában. Betért a kocsmába is, és rendelt magának a pálinkából, ami már akkor az ő nevét viselte, bár csak ő maga hívta úgy. És kér­dezgetett minket, hogy milyen az életünk, ismerjük-e az ő pályafu­tását, tudjuk-e, mi mindenen ment már keresztül, és hogy mi­csoda hasznos szolgálatot tett ő ennek az országnak, népnek stb. Meg hogy mit szólnánk, ha a falu egyébként is kihasználatlan kul- túrháza helyébe egy monumentá­lis emlékművet emeltetne, hogy a falu minden házának ablakából rá lehessen látni. A saját emlék­művét, persze. Valaki erre meg­kérdezte, hogy minek az az emlékmű, talán nem emlékszik magára a főnökúr, mire mindenki csak értetlenül nézett, a sörökben is megálltak a buborékok. Az öreg aztán csendesen kuncogni kez­dett, mások szerint zokogni. Min­denesetre a látogatás megint nem sült el jól. Az izgága Palika más­nap este arról számolt be, hogy a főnökúr útban hazafelé a nagyau­tóban bánatában seggrészegre it­ta magát, és telehányta a nagyau­tó belsejét. Még jó, hogy nem ve­lünk tisztíttatták ki, dörmögtük mink a fröccsünk mellett. A harmadik látogatásáról csak utólag értesültünk. Bár ez nem tel­jesen igaz. Láttuk ugyanis az öre­get, egy aprócska, görnyedt kis al­koholista ült délután két órán ke­resztül a kocsmában, és barackpá­linkát vedelt, senki nem ült le mel­lé, senki nem szólt hozzá, amikor azonban hugyozni ment, a kerge Frida bácsi rendre kihörpintette a poharát. Csak másnap este mesél­te az izgága Palika, hogy baj van. Elbaltáztuk a nagy lehetőséget. A főnökúr ugyanis álruhában láto­gatta meg a faluját, hogy így való­ban hiteles, a személyiségéből áradó fény által szemernyit sem torzított képet kaphasson rólunk és erről a helyről egyáltalán, de csalódott. Azt panaszkodta, hogy nem lát fényt az emberek szemé­ben, semmi fényt, mintha min­denkinek sötét üvegből volnának a szemgolyói. Erre a falunk egyik izgágája felvetette, hogy talán se­gítene ezen a vigasztalan helyze­ten, ha rendelettel köteleznénk a lakosságot, hogy ezentúl minden fiúgyermeket Huba névre keresz­teljenek a faluban. Hogy akkor micsoda bensőséges kapcsolata alakulna ki a falusiaknak a főnök­úrral, hiszen szinte egyek lenné­nek vele, s nemcsak a vezetékne­ve, hanem a keresztneve is be­épülne a falu valóságába. A főnök­úr állítólag könnyes szemmel kö­szönte meg az ötletet, és olyany- nyira megvigasztalódott, hogy ar­ról kezdett ábrándozni, a monu­mentális emlékmű mellett egy még monumentálisabb lovas szobrot is szeretne a falujába. Ki­húzott szablyával szeretne meg­ülni egy paripát, mondjuk a jelen­legi óvoda helyén. Úgyis kevés a gyerek, minek ide óvoda. Az új, feltörekvő nemzedék fiataljai azonban erre már bekeményítet­tek. így beszéltéklegalábbis. Hogy megálljt parancsoltak az öregúr­nak: nem lehet mindenki Huba a faluban, hiszen majdnem a teljes lakosság a Nagy vezetéknevet vi­seli, s ha még a keresztnevük is ugyanaz lenne, az beláthatatlan következményekhez vezetne. El­lehetetlenülne az adminisztráció, állították. A főnökúr persze vérig sértődött. Állítólag tombolva je­lentette ki: látja már, hogy ez az egész kezdeményezés csak az ő le­járatását volt hivatott szolgálni. Hogy neki nem kell egy ilyen rü­hös, penészes falu, egy ilyen élő­halottakkal teli szemétdomb, soha többé nem is teszi a lábát erre az utálatos helyre. És hogy a fiatalok csak várjanak, tárol ő még a széf­jében néhány olyan dokumentu­mot, amelyekkel sok mindenkire sok mindent rábizonyíthat. így esett, hogy a falunkat erről a Holub nevű, rég halott politikus­ról nevezték el. Vagyis át, a régi neve meg ment a süllyesztőbe. Merthogy, így beszélték, a fiatalok végül is ki akarták engesztelni a főnökurat, s abban egyeztek meg, hogy a főnökúr legnagyobb ellen­ségének nevét viselje a falu, hogy akárhányszor ránk gondol, jót rö­höghessen rajta, hogy ennek a Ho- lubnak egy ilyen nyomorult, utol­só helyjutott. Annak mindenesetre örülök, hogy a fiamat nem kellett Hubá­nak keresztelnünk, hanem, ahogy mindig is akartuk az asszonnyal, Sanyi lehetett. Bár őneki elég mindegy ez az elne- vezősdi, így is, úgy is elég nagy tahó lett belőle, lássuk be. Mondhatni: szakasztott apja. Egyszer csak ő is a Csöpi kocs­máros húgyízű fröccsénél fog ki­kötni, amitől minden este úgy kiszárad a torkom, hogy másnap reggel megszólalni se bírok. Nem mintha zavarna; úgysincs igazából túl sok mondanivalóm. „Volt minden, füstölt kolbász, barackpálinka meg kultúrműsor..." Jelenet Jaroslav Papoušek 1969-es Ecce homo Homolka című filmjéből (Kép: ČTK)

Next

/
Oldalképek
Tartalom