Új Szó, 2008. december (61. évfolyam, 277-300. szám)
2008-12-20 / 294. szám, szombat
www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2008. DECEMBER 20. Szalon 13 Jézust említetted... A Határesetnek már a mottója is olyan szövegdarab, idézet Júdás evangéliumából, mely a vallás szempontjából apokrifnek minősül. Ha volt olyan igazság az alapszövegnek tartott Bibliában, hogy Júdás volt az a gazember, aki miatt a mi Jézus Krisztusunkat keresztre feszítették, akkor számomra éppen a te regényed nyitotta rá a szemem arra a nemrég felfedezett evangéliumra, mely más fényt vet erre az igazságra, tehát hogy Júdás volt Jézus legigazibb tanítványa, és Jézus csakis neki köszönhetően juthatott vissza Istenhez. Vagyis a Júdás evangéliuma című kopt szöveg mint korunk egyik új felfedezése, szintén beépül a regényedbe, azaz ezt a keresztény igazságot vagy képet is kitágítod, színesíted. A regényed igen jelentősen megsokszorozza az igazságokat. Nekem a Hrapka Tibor borítója is azért tetszik annyira, mert a nekünk háttal ülő festőt humanista művésznek gondolom, polihisztornak, aki sok mindenhez ért és sok mindent csinál a festésen kívül is. És mivel a Határesetet humanista regénynek gondolom, szerintem ez a könyvborító ebben az összefüggésben is nagyon hozzávaló. A regényt egyébként úgy gondolom humanistának, ahogy Thomas Mann regénye, A varázshegy humanista, nekem a Határeset ugyanis ehhez hasonlít. Abba is számos tudományterület új eredménye épül be szervesen, de amit ennél fontosabbnak gondolok: a viták, melyeket Set- tembrini és Naphta folytat. Az már a Határeset külön szerencséje, hogy benne a huszadik század sok-sok vitás kérdését (a hagyományról, az ősi jussról, a nyelvekről, a biológiáról, a sportról) ennyi szereplő beszéli meg, ráadásul nagyon sok, egymástól eltérő helyen, előkelő angol klubban, kocsmában, fronton, iskolában. Én ezt a regény dramaturgiai szerencséjének tartom, mert így el lehet játszani ugyanazokat a beszélgetéseket más-más helyzetekben, más-más szereplőkkel... Hiába hasonlítod te A varázshegyhez, ebben egyetlen olyan oldalt sem találsz, ahol olyan filozófiai mélységű viták volnának, mint Settembrini és Naphta között, mert nem ismerem annyira a filozófiát, de még a magam szakterületének ismereteit sem használtam föl. Én, ismétlem, azt akartam kipróbálni, hogy le tudok-e írni történeteket, mert ezek történetek történetek mellé téve. Amit mondtál, az viszont valóban tudatos volt, hogy egy történetet több látószögből leírni, több ember személyes életeként elmondani, több értékítéleten átmosni a történetet, és csak arra ügyeltem, hogy semmiképp ne legyen moralizáló. Említetted Júdás evangéliumát, de erre közben bukkantam rá, és utólag került a könyvbe, tehát nem azzal kezdődött, hogy megtaláltam, és akkor ennek szellemében kezdtem volna írni. Hanem hogy ezt is megláttam és elolvastam, és akkor ezt is hozzá akartam még tenni. Végig ez volt egyébként: még ezt szeretném hozzátenni, és még azt szeretném hozzátenni. A könyvben is azért van ez a sok és. Mert tényleg ez is hozzátartozik, és az is, és még amaz is. Nem az van, hogy de. A de kötőszó helyett az és szerepel. Nem az van, hogy ti ezt mondjátok vagy valljátok, de én... Hanem úgy kerülnek egymás mellé a különbségek, hogy ti ezt mondjátok, és én ehhez azt szeretném hozzátenni, hogy... És ehhez még azt is mondanám. És lehet, hogy ettől a sok éstől a feje tetejére állt a könyv eredeti elképzelése, és ehhez azt szeretném hozzátenni, hogy természetesen én nem akartam a feje tetejére állítani. A családi szájhagyományon, az ipolysági történeteken és a kor anekdotáin meg az olvasmányokon túl még volt valami, ami segített az írásban? A fényképek. Nagyon régóta járok régiségkereskedésekbe, antikváriumokba, és képeslapokat keresek Ságról. Vagy térképet. Számomra egy térkép akkor jó térkép - mindegy, hogy tizennegyedik vagy tizenötödik századi, mert hajlandó vagyok érte sok pénzt kiadni -, ha rajta van Ipolyság. Fényképeket órákon keresztül tudok nézni, s közben ezek történeteket mesélnek. Tehát anyámon kívül, aki nagyon sokat segített, másodikként a fényképeket említhetném. Garmadával. Rengeteget néztem meg, családi fényképalbumból valókat és mások fényképeit is. S azok, akik a képeken voltak, beindították a képzeletemet: tudhattak-e ezek egymásról, találkozhattak-e, ha találkoztak, akkor beültek-e nagyapa cukrászdájába babkávézni, és vajon ott miről beszélhettek. Mindig is érdekelt, miről beszélnek az emberek, mi hajtja őket arra, hogy dolgozzanak, hogy sikeresek legyenek, mikor mi motiválta őket, mik a gondjaik és minek örülnek. Mindez a könyv írásakor is nagyon beindította a képzeletemet. A fantázián kívül a személyesség vezérelt még, mert sok helytörténeti munka foglalkozik Ipolysággal és a történelmével, de engem minden ilyen könyvben csak az fog meg, ami személyes. Visszatérve a félelmeimhez, melyek írás közben gyötörtek: főként attól féltem, hogy ez a kanadai kintlét, ez a rendszeres négy hónap egész más mentális közegben zajlott, mint a hazai, az otthoni lét. Nem is a félelem a megfelelő jó szó erre, inkább a döbbenet, amelyik akkor fogott el, valahányszor a szünet után beleolvastam a kéziratba. Fölütöttem, belenéztem, s nem tudtam olvasni. Mintha nem is józan állapotban írtam volna azt, ami a szemem elé tárult. Talán az emigránsok érezhették és érezhetnek ilyesmit, tehát hogy amit messze az otthontól leírnak, az ott érvényes lehet, de otthon talán nem. Mintha minden, amit Kanadában írtam, az emigráció mámora, hangulata által volna átitatva. Akkor Márai kivétel, mert a könyvei helytől függetlenül bárhol érvényesek lehetnek, ráadásul ő inkább azt érezte az emigrációban, legalábbis a naplói szerint, hogy amit otthon leírnak, az még otthon sem érvényes, sőt, sehol se nagyon. Jó, hogy említed Márait! A lányaim megvették Montrealban egy zsidó magyar bácsi könyvtárát. Az, hogy zsidó volt és magyar, a hagyatékából derült ki, mert én ezt a hétszáz kötetet azzal néztem át, hogy megtudjam, kicsoda volt a Mindig is érdekelt, hogy miről beszélnek az emberek, hogy mikor mi motiválta őket, mik a gondjaik és minek örülnek... tulajdonosuk. És tényleg hosszan tudnék beszélni róla, noha nem ismertem, és már nem él. Mindenesetre fölfedeztem a könyvek közt a Béke Ithakában című Márai-re- gényt is. Ennek borítóján Marai szerepelt az író neve helyett, és csak bent volt egy külön papíron kinyomtatva helyesen, hogy Márai. Vagyis az, hogy „és lehull nevedről az ékezet”, valóságon alapul. Maga a regény, a Béke Ithakában, melyet ott, ebben a montreali könyvben olvastam el, a klasszikus odüsszeuszi történetet dolgozza fel. S Márai megemlíti, azt hiszem, az előszóban, mennyire fontosak az alapok, a tanulás, az iskola, hogy mivel mindent, amit lehetett, magába szívott és emlékezetében megtartott, a regényhez már nem kellett idegen környezetben kutatásokat folytatnia. Es én ezt ott olvastam, magam is idegen környezetben, és természetesen nem hasonlíthatom magam Móráihoz, csak az emigráció hangulatát szeretném számodra közelebb hozni, mert persze az is felmerült, hogy örökre kint maradok, és ülök majd Kanadában életem végéig, és olvasom a Béke Ithakábant. A regényben van egy mondat, amely így hangzik: „A száműzöttek közös, egyhangú élménye, hogy életük valósága nem a környezet, hanem az emlékezés.” S ekkor már javában írtam a könyvemet azokból az alakokból, akikre emlékeztem, akik éjszaka jöttek és beszéltek. Akkor téged száműzni kellene, de gyorsan, abban bízva, hogy írsz még egyjó könyvet. Tudod, hogy most gondoltam erre, épp most, mikor kijött a könyv és megkaptam, mikor először kezembe fogtam. Hogy ki kellene mennem jövőre Kata lányomhoz Calgaryba. A Határesetben elég hangsúlyos test és lélek harmóniája, pontosabban az emberek erre való törekvése, ahogy igyekeznek lélekben és testben is épek maradni, a csemetéiket erre nevelni, vagy legalábbis ahogy igyekeznek a tartásukat megőrizni és ahogy próbálják az értelmes világ felé terelni egymást. A Határesetben a gyerekek nemcsak az iskolában tanulnak, hanem különórákon is, meg otthon. Sportolnak, olvasnak, nyelvet tanulnak, zongoráznak, trombitálnak, szeretik a számok világát. Ráadásul folyamatosan azt tapasztalják otthon, hogy nagyon sok mindenhez kell tisztességesen érteniük, hiszen a rendszer nem biztos, hogy lehetővé teszi számukra, hogy azt csinálhassák, amit munkaként megálmodtak maguknak. Nem megy a rúdugrás? Akkor próbáld ki a távolugrást. Ha rövid az udvar, nyisd ki a kaput, s fuss neki az utcáról. Lehet, hogy ezért kinevetnek, és hát tényleg röhejes is macskaköveken szöges cipőben végigkattogni, és lehet, hogy nekiszaladsz a fáskamrának, de te ezzel ne törődj, próbáld újra, hátha jobb leszel. Nekem ez tetszik a regényedben, ez a jóra való örökös kíváncsiság, hogy az ember sosem rest arra, hogy jobban megismerje magát és a világot. A regény ezt a fajta magatartást sugallja egészségesnek. Ahol az egészség fogalmába beletartozik a cukrászda is, a fürdő is, ezeknek a létrehozása is, az emberek igénye is, hogy oda eljárjanak, ott olvassanak és beszélgessenek, mert ez így együtt gyógyító hatású. És ehhez az embereknek leleményeseknek is kell lenniük, mint Odüsszeusznak, hiszen nem elég a jó iskola és az okos gondolat, sok mindent el kell valahonnan tanulni, lesni, ezt kamatoztatni, és így történhet meg, hogy az emberfiának otthonától távol is nagy hasznát látják. Az egzakt dolgokhoz és a számokhoz való ragaszkodás Imre bácsi logarlécében testesül meg. Imre bácsi számára a logarléc olyan, mint a varázsvessző, mint a csodafegyver, mert ha a célját nem tudta is mindig elérni vele, azért meg tudta vele védeni magát. A számok világa a biztonságot jelenti, nemcsak Imre bácsinak, hiszen a számok alapdolgok, azokat nem lehet kiforgatni. Tehát ez nagyon tudatos volt részemről, hogy így kerüljön be a könyvbe, ebben igazad van. Mi volt még? Az életszemlélet, a görögök, a kalokagathia: igen, ez is. Meg az is, ami évek óta bennem volt mint rendezetlen ügy, annyira rendezetlenül, hogy még beszélni sem tudtam róla, nem hogy megírni. És ebbe a Határeset című könyvbe ezt is bele tudtam foglalni. Mondok egy példát: a ’80-as években másodma- gammal kutattam az epe szerepét bizonyos betegségek kialakulásában. Hogy milyen fontos szerepe van az epének az ínysorvadástól kezdve a terméketlenségen át a szklerózis multiplexig. Merthogy az epehólyag nemcsak egy egyszerű tárolóhely, egy fáskamra, egy olyan kamra, ahol az epe termelődik, ennél sokkal fontosabb a szerepe. A magyar szakma ezt az elméletet teljességgel leírta, mármint kinyírta, s nem sokkal később, a ’90-es évek elején a gyógyszeripar és az orvostudomány végleg elsöpörte. Vagyis kiveszik az epét, ahelyett, hogy meggyógyítanák, és epe helyett gyógyszert szedetnek a betegekkel. Amikor ezt a területet kutattam, még belgyógyász voltam, s nagyon benne voltam: hajnalban keltem, tucatjával csináltam az epeszondákat, autóba ültem, s vittem az epeszondával nyert epesavat a pesti laboratóriumba, a rendelési idő elejére visszajöttem, s úgy kezdtem dolgozni. Délután, az újabb epevételt ismét levittem - de az egészet leállították és tárgytalannak nyilvánították. Pedig már Hippokratész is, amikor a négy emberi alaptípust meghatározta, kettőt az epével jelölt meg: a kolerikust, az epeömlé- sest, és a melankolikust, a fekete epéset. S miután átmentem az elmegyógyászatra, s a depresszió és a melankólia viszonya foglalkoztatott, megint az epénél kötöttem ki. Ezt tehát meg kellett írnom a Határesetben is, mert eddig hordtam magamban, de most se tudok arról, hogy valaki foglalkozna ezzel az elmélettel. Ma rengeteget beszélnek a koleszterinszintről, mi akkor azt vizsgáltuk, hogy ha van epém és az rendesen termeli az epesavat, akkor nincs magas ko- leszterinszintem. Ez akkor senkit nem érdekelt. Ezért van szó ebben a könyvemben végre erről is és más elméletekről és mindenféle álelméletekről is. A másik pedig az ábra, amely szintén része a könyvnek: ezzel a feszültség-előrejelző rendszer elméletét demonstráltam. Tíz évvel ezelőtt írtam Bordás Sándorral erről egy szakkönyvet, az epekutatással ellentétben ezt használják is a világon, noha a könyvnek itthon semmi visszhangja nem volt. Ami, másfelől nézve, tán nem is baj. Nem véletlen, hogy ezt a feszültség-előrejelző rendszert mint módszert a Határesetben a hitleri időszakba és környezetbe helyeztem, hiszen elképzelni rossz, mi lett volna, ha abban a sötét korszakban az ő kezükben lett volna egy olyan módszer, amellyel feltérképezhetek és kontrollálhatók az emberek. Szóval, nem tudtam volna belenyugodni, hogy ezek csak úgy eltűnjenek, nyomtalanul, holott közöm volt hozzájuk, tehát ezeket is nagyon tudatosan szőttem bele. S most ettől jól is érzem magam, mint ahogy írás közben is ezek enyhítették a más jellegű félelmeimet. Például hogy le tudok-e én írni egy mondatot, amit én írtam, és amit én írok. S ha voltak-vannak kétségeim az írást illetően, akkor ezeket elhessegette az, hogy de azért talán amit az epéről meg az előrejelzésről gondol- tam-írtam, az azért nem rossz. És ettől, látod, most is nagyon jó kedvem lett! Hiányérzet, maradt benned? A Határesettel kapcsolatban. Egy hiányérzetemet már mondtam neked, miután a megszerkesztett kéziratot leadtad a kiadónak, tehát hogy még szívesen dolgoztam volna rajta. Olyan ottlikosan, több éven át is. Megigazgattam volna benne ezt vagy amazt a mondatot. De persze a könyv javát nézve, nem a magamét. Anyám például, aki ismeri a szöveget, huszonötször elmondta, hogy ha ezt így benne hagyod, akkor kiugróm az ablakon. De megnyugtattam, mondtam neki, mamácska, már nem a harmadik emeleten laksz, hanem a földszinten. Ezt csak azért említem, mert az én szándékom nem az volt, hogy Ipolyságot föltérképezzem, vagy hogy valamilyen fényben bemutassam, én tényleg regényt akartam írni, és erre rohadt büszke voltam, mármint hogy én ezt akarom. Most úgy érzem, hogy sikerült elkerülnöm annak a csapdáját, hogy ez dokumentumregény legyen egy városról, amelyikben majd minden városlakó megtalálja magát vagy az őseit. Nem ez volt a cél, nem helyi jelleggel íródott, és nem néhány konkrét olvasó számára. A helyi jelleghez: feleségem megkérdezte, hogy a kukkert kukkernek írjuk-e. Hát nem annak írjuk, valóban, hanem guk- kernek. Szerkesztéskor az első kukkert át is javítottam gukker- ra, vagy talán többet is, de csak addig gukkeroztam, mígnem láttam, hogy ennek a könyvnek van ipolysági atmoszférája is. És akkor maradt a kukker. Mert lehet, hogy ma már az ipolysági gyerekek nem kukkeroznak, ami elég valószínű, mert intemetez- nek, de akkor, az ötvenes-hatvanas években kukkeroztak. Akkor hát maradt' kukker? Visszajavítottad, amit kijavítottál? Köszönöm szépen, kedves barátom!
