Új Szó, 2008. december (61. évfolyam, 277-300. szám)
2008-12-15 / 289. szám, hétfő
12 Ünnepi melléklet ÚJ SZÓ 2008. DECEMBER 15. www.ujszo.com A regionális lapok szerkezetét átvevő Új Szó piacvezetői pozícióját és viselkedését a formátumváltás nem veszélyeztette, jó belső reformmal inkább megerősíthette volna Piacvezetés és identitás A sajtó feladata megakadályozni, hogy a hatalmasok azt kezdjenek a hatalmukkal, amit akarnak. Ezt a mondatot David Halber- stam amerikai újságíró írta le a „Mert övék a hatalom” (The Powers That Be) című könyvében, amelyben az amerikai sajtó kiemelt termékeinek történetét dolgozza fel a harmincas évek elejétől Nixon bukásáig, a híres Watergate botrányig. LOVÁSZ ATTILA Halberstam egy olyan közegben és olyan közegről írta a könyvet, amelyben a magánkézben ievő, profitot termelő sajtótermékek piacán volt tisztességes hírszolgáltatás, és ahol a közszolgálat, a public servis az ún. véleményformáló sajtó természetes velejárója lett állami ügynökségek, köztelevíziók és közrádiók nélkül is. Az angolszász sajtó egyébként is arról volt ismert, hogy mindig volt befolyása, mindig volt „hatalma”. E nélkül a sajtó csak egy nyomtatott röplap lenne, amelynek elsődleges funkciója az ablakmosásnál érvényesülne. A piacvezető lap Ha az Új Szó mint - két év kivételével - egyetlen szlovákiai magyar napilap hatását, véleményformáló, -alakító funkcióját vizsgáljuk az elmúlt hat évtizedben, nem kerülhetjük ki azt a kérdést, milyen, mekkora befolyása volt a szlovákiai magyar társadalomra a rendszerváltás előtt és után. Az újságíró - munkájából adódóan - egyszerűsít. Bocsáttassák hát meg, hogy e nem tanulmánynak szánt írásban ugyancsak az egyszerűsítés, remélem alapvetéseket és tényeket nem elferdítő módszerét kövessem. A sajtóelmélet nagy vonalakban két alapvető médiumtípust különböztet meg: a piacvezető (primáris) média vüá- gát, valamint a piackövető (sze- kundáris, kiegészitő) sajtótermékeket. Az első csoportba nem feltétlenül a piaci szegmenst vezető (tehát első helyen álló) sajtótermékek tartoznak, hanem azok, amelyek piacvezető magatartást tanúsítanak - hírforrásként viselkednek, megcélzott olvasói (hallgatói, nézői) rétegük számára elsődleges termékként készülnek. Leegyszerűsítve leírhatnánk, az adott piacvezető magatartást tanúsító sajtótermék úgy készül, hogy olvasója ne kényszerüljön rá más sajtótermékekből is válogatni, ha tájékozott polgár szeretne lenni. A piackövető médiumok, persze, nem a rosszak, a feleslegesek. Azok a sajtótermékek tartoznak a piackövetők közé, amelyek nem hírforrásként működnek, amelyek eleve azzal számolnak, hogy olvasóik más, primáris sajtótermékek mellett szerzik be azokat valamilyen okból. Pl. az irodalmi lapok, értelmiségi közéleti sajtótermékek, a kisebbségi nyelvet vagy kisebbségi műfajokat előtérbe helyező termékek mind fontos részei egy társadalom sajtópiacának, de szerepük a primáris médiumok mellett pótlólagos. Ha az Új Szó 60 évét nézzük, akkor a lap - bár nem mindig sikeresen - a piacvezetői magatartást tanúsító termékek egyike volt. Bármennyire okos- kodónak tűnik ez a fejtegetés, a piacvezetői magatartás meghatározta az Új Szó munkáját, mindenkori profilját, példányszámát, de meghatározta munkatársainak munkastílusát, igyekezetét, és - reméljük, nem kivételesen - a színvonalát is. Röviden a pártállamról A pártállam idején az Új Szó - mondhatnánk - ex offo, hivatalból volt piacvezető. Nem véletlen, hiszen az állampárt központi bizottságának lapjaként a Pravda mellett a második legfontosabbnak minősített, s így is dotált, terjesztett sajtótermékről beszélünk 1989-ig. A rendszerváltás előtti években nem hívhatjuk segítségül Halberstam immár definícióvá vált mondatát, hiszen a pártállam sajtógépezete a iCor Kővár felvétele propaganda leghatásosabb eszköze volt. A közép-kelet európai társadalmakat gyorsvonatból ismerő emberek akár kézlegyintéssel is elintézhetnék az Új Szó első negyven évét, de mi, itt élők, azért tudjuk, hogy a pártállami sajtó roppantul fontos szerepeket vállalt magára a hivatalos elvárások ellenében. Sommásan akár úgy is fogalmazhatnánk, hogy az Új Szó nem mindig pártkonform dolgokkal foglalkozott. A maga korlátozott lehetőségei közt nyilvánosságra hozta, témává emelte a magyar kultúra gyöngyszemeit, a magyar oktatásügy égető kérdéseit, a szlovákiai magyarokat foglalkoztató legfontosabb dolgokat. És ami az Uj Szóban megjelent, azzal törvényszerűen a pártközpont is kénytelen volt foglalkozni. Az egyik oldalon a közélet sok pártonkívüli mezei munkása tudta, hogy az Új Szó pártlap, a másik oldalon viszont azt is tudta, hogy eseményt, témát, problémát az Új Szóban boncolgatni hatékony eszköze lehet a megoldások keresésének. Az Új Szó burkoltan bár, de nagyon hatásosan tudta megfúrni a pártközpontból nem hiányzó nacionalisták kisebbségi iskolák ellen irányuló lépéseit, a honi magyar oktatásügyet részletesen bemutató riport- sorozatra viszont nem vállalkozhatott - ezt megtette az akkor olvasott és befolyásos Hét. Nem az Új Szóban, hanem a Hétben és a Nőben jelentek meg a nagyriportok, az igényes szocioriportok, de az Új Szó az azokban leírtakat emelhette pártközponti témává, sok-sok hatalmi gazemberséget közvetetten megakadályozva. A lap hetvenesnyolcvanas években megjelenő írásai megérdemelnének egy komoly sajtótörténeti, elemző tanulmányt, ennek a kiadványnak nem lehet célja a részletes, forrásmunkákra jellemző elemzés, mégis - s újra, újságírói eszköztárral, leegyszerűsítéssel élve - leírhatjuk, hogy a pártállamban komoly, meghatározó hatása volt a lapnak mind a hatalomra, mind az olvasóközönségre. Tehát: az Új Szót a pártállamban nemcsak a diktált, hanem a vállalt piacvezetői magatartás is jellemezte. A lap kulturális rovata korának egyik legjobb újságírói műhelye lett, vállalva a sorok között való írást, a látszólagos vagy néha valódi ellenzékiséget is. S ez nem kevés. Igaz ez a megállapítás akkor is, ha visszaemlékezünk a Charta 77 elleni kampányra vagy a Panoráma elleni hadjáratra. S igaz ez akkor is, ha mindannyian tudjuk - s jó, ha nem felejtjük el -, hogy az 1968 utáni ún. konszolidáció éveiben tehetséges toliforgatók, azóta már többször bizonyított kiváló szerkesztők, szerzők, de még művészemberek is feketelistán szerepeltek. A rendszerváltást követően 1989 decemberében a Nyilvánosság az Erőszak Ellen és a Független Magyar Kezdeményezés háza tájáról olyan információk szivárogtak ki, hogy az eddigi pártlapokat (Pravda, Új Szó) meg kellene szüntetni. A rendszerváltást leve- zénylő, hirtelen politikussá vedlett ellenzéki csoportosulás végül nem ezt az utat választotta. Ne feledjük, kiépült infrastruktúrája, nyomdai háttere és terjesztői hálózata csak az addig megjelenő lapoknak volt, mindaz, ami ma a sajtópiac logisztikájában mindennapos, 1989 végén egyszerűen nem létezett. A megoldást a rendszerváltó atyáknak aztán Soros György megjelenése hozta, hiszen az ő támogatásával sikerült decemberben beindítani a pártállami sajtótermékek alternatíváit: a Verejnosť és a Nap című lapokat. E két lap további sorsának boncolgatása ezen a helyen nem időszerű, annyit azonban (Peter Žákovič felvétele) megállapíthatunk, hogy az Új Szót az alternatív sajtótermék megjelenése nem gyöngítette meg. A lap szerkesztői „összezártak”, és igyekeztek a megváltozott körülmények között tisztességes, szakmailag kifogásolhatatlan lapot készíteni, amely előbb a baloldaliságot, később az ideológiai függetlenséget választotta. Az Új Szó modernizációja ekkor kezdődött. A következő hatalmas kihívást a Szabad Földműves 1991-es profil- váltása jelentette. Az addig piackövető hetilap Szabad Földműves Újság néven napilappá alakult, ami újabb alternatívát jelentett az Új Szó mellett. Ez a napüap sem maradt meg sokáig, két évig bírta, majd pénzhiány miatt hetilappá alakult. Ebben az időben következett be az Új Szó modernizációjának következő, ezúttal mindent meghatározó lépése: a lapprivatizáció. A Vox Nova Rt. alakulásának és munkájának évei is külön tanulmányt érdemelnének, de az alapvetésnek tekinthető, hogy az 1992- es privatizáció és az ezt követő francia tőkebevonás az Új Szót a megszűnéstől mentette meg. Ezt a határozott kijelentést egyetlen példával tudjuk alátámasztani: elég megnézni az ugyancsak állami kiadónál megjelent Smena további sorsát, s a kép világossá válik. A privatizáció után a francia többségi részvényes elsőrendű feladatának tekintette a szerkesztőség korszerűsítését, az 1993-94- ben lezajlott technológiaváltás lehetővé tette, hogy az Új Szó piacvezető maradjon, megőrizve így a hazai magyar közösség vezető médiumának pozícióját. Nem volt véletlen minden magyar közszereplő azon igyekezete, hogy lépései, nyilatkozatai az Új Szóban kapjanak nyüvánosságot. Még akkor is, ha nem éppen magyarbarátságukról voltak híresek. (Pl. 1998-ban, fő- szerkesztői regnálásom idején kiadói és főszerkesztői nyilatkozattal kellett cáfolnunk a hírt, hogy Alexander Rezes, Vladimír Mečiar
