Új Szó, 2008. december (61. évfolyam, 277-300. szám)

2008-12-11 / 286. szám, csütörtök

www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2008. DECEMBER 11. Vélemény És háttér 7 FIGYELŐ Középtől balra Az osztrák újságírók politi­kailag a középtől balra állónak tekintik magukat, feladatukat nemcsak az információk köz­vetítésében látják, hanem a po­litika, a gazdaság és a társada­lom kritikus szemmel történő ellenőrzésében is. A Medien­haus Wien közhasznú társaság felmérésében 500 újságíró vett részt. A jelentésből kiderül, hogy a megkérdezettek zömé­nek az a véleménye: a középtől balra áll, jóllehet az az orgá­num vagy médium, melynek dolgozik, inkább a jobboldal­hoz sorolható. A napilapoknál tevékenykedő újságírók 48 százaléka azt mondta, saját po­litikai beállítottságához viszo­nyítva az őt foglalkoztató új­ságjobboldali. (mti)- Most, hogy így csökkent a benzin ára, ne mondd, hogy nem tudod megvenni nekem azt a cuki nercbun­dát karácsonyra! (Peter Gossányi rajza) Az állam feladata szavatolni az emberi jogok betartását, nem kegyként osztogatni azokat Egyetemes emberi jogok? „Minden emberi lény sza­badon születik és egyenlő méltósága és joga van. Az emberek, ésszel és lelkiis­merettel bírván, egymással szemben testvéri szellem­ben kell, hogy viseltes­senek.” Ez a két mondat alkotja az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatá­nak híres 1. cikkét. Éppen hatvan évvel ezelőtt fogad­ta el az ENSZ Közgyűlése e korszakalkotó dokumen­tumot. PETŐCZ KÁLMÁN A nyilatkozat elfogadása pa­radigmaváltást jelentett az em­beri jogokhoz való viszonyulás­ban. Jogaink azért varrnak, mert emberi természetünkből fakadnak, nem pedig azért, mert valakik adják - ez a para­digmaváltás lényege. Az emberi jogok mindenkit megilletnek - „fajra, színre, nemre, nyelvre, vallásra, politikai vagy bármely más véleményre, nemzeti vagy társadalmi eredetre, vagyonra, születésre vagy bármely más körülményre való tekintet nélkül.” Az állam feladata sza­vatolni az emberi jogok betar­tását, nem kegyként osztogatni azokat. Nem is az, hogy elisme­résüket speciális feladatok tel­jesítéséhez kösse. Emberi jogok és állampolgári kötelességek között egymást feltételező egyenes összefüggés nincs. Em­beri jogai még egy veszélyes bűnözőnek (vagy egy futballhu- ligánnak) is vannak. Politikusok, államférfiak (vagy legalább a tanácsadóik) bizonyára sokszor elolvasták az elmúlt hatvan év alatt a fent említett két mondatot. Olvas­ták, de nem értették. Nézték a szöveget, de nem látták a mö­götte megbúvó erkölcsi tartal­mat. Hivatkoztak rá, de félre­magyarázták. Hirdették, de közben csak a saját érdekeikre gondoltak. Nagyon gyakran így volt, és még ma is nagyon gyakran így van. Elég, ha Kíná­ra, Kubára, a Közép-Keletre vagy Afrika számos országára gondolunk, ahol az emberi élet vagy az emberi méltóság keve­set jelent. Európában sem telje­sen ideális a helyzet, habár összességében el kell ismerni, hogy mind az Egyetemes Nyi­latkozat, mind a rá épülő többi fontos nemzetközi emberi jogi egyezmény fontos szerepet ját­szott abban, hogy az emberi jo­gok kérdését manapság már semmilyen körülmények között nem lehet megkerülni vagy tel­jességgel ignorálni. Mivel az Emberi Jogok Világ­napja év végére esik, így jó al­kalmat nyújt arra, hogy a saját államunk emberi jogi politikáját ezen a napon értékeljük. Szlo­vákia 2008-ban rosszul szere­pelt. Az állami intézmények működésében ismét felülkere­kedett az az irányzat, amely az ún. nemzeti és állami érdeket („národno-štátny záujem”) az egyén jogai fölé helyezi. Ismét megkérdőjelezhetővé vált a bűnüldöző szervek, valamint az igazságszolgáltatás független­sége. Ismét gyaníthatóvá vált, hogy a rendőrség, egyes ügyé­szek, sőt bírók hatalmi meg­rendelésre dolgoznak, vagy legalábbis bizonyos esetekben úgy járnak el, mintha a végre­hajtó hatalom meghosszabbí­tott karjaként működnének, vagy korrupciós befolyás alatt hoznák meg döntéseiket. Mind­ezeket a visszásságokat pedig a szlovák-magyar feszültség szí­tásával, a magyar veszéllyel va­ló riogatással, művileg kreált álproblémák végtelenségig el­nyújtott boncolgatásával pró­bálja elkendőzni a hatalom, miközben ténylegesen is csök­kenti a kisebbségi jogok egyszer már elért szintjét. Ez ugyancsak ellentétes az emberi jogok mo­dem felfogásával. Halmozott sűrítménye a kér­dés mindezen sajnálatos dimen­ziójának Maiina Hedvig esete, amely mind a mai napig nincs lezárva. Ez az ügy abba a kate­góriába tartozik, ahol még a végrehajtó hatalom befolyásá­nak látszólag szilárdan ellenálló állami szervek függetlensége is meginogni látszik (konkrétan a Főügyészségről van szó). Mert ez, ugye, magyar ügy. Ugyanúgy, mint Slota ma­gyarellenes kirohanásai. Ezek az eperjesi ügyészség szerint a szólásszabadság tágabb értel­mezésébe még beletartoznak. Nem úgy azonban Duray Miklós véleménye Slotáról, az már be­csületsértésnek számít a bíróság szerint és elkövetőjét keményen meg kell büntetni. És még csak „nem is illik” úgy istenigazából kiállni mellette, mert hát Du- rayról van szó. Meg szerencsét­len Bósza János mellett sem il­lik kiállni, pedig hát teljesen indokolatlanul utasította el a belügyminisztérium a polgári társulása bejegyzését. Egy ko­máromi hagyományőrző cso­portot sem volt hajlandó a bel- ügy addig bejegyezni, amíg nem zárkózott el a Kárpát-me­dence kifejezés használatától, mert ez a kifejezés állítólag alá­ássa a szlovák állam érdekeit. Meg a Pospolitosť működését is teljesen indokolatlanul függesz­tették fel. Legalábbis akkor, amikor megtették, erre valóban nem volt komoly indok. Min­denesetre nem több, mint az alatt a tizenhárom év alatt, amióta a szervezet működik. Meg a Ria, ria, Hungária rig­mus skandálása, vagy a törté­nelmi Magyarországot ábrázoló zászlók lengetése - ez sem tar­tozik a szólásszabadság körébe. Ez már nemzetgyalázás és az ország területi épsége elleni támadás, amiért elkövetőit, meg a véletlenül ott tartózko­dókat agyba-főbe kell verni. A bíróság megbüntette a Viva Rá­diót (azelőtt Twist), mert állító­lag csúnyát mondott Harabin igazságügyi miniszter egyik ba­rátjáról, egy nagymihályi bíró­ról. Illetve nem is a rádió mondta, csak idézte az akkori belügyminiszter, Vladimír Palkó szavait. De azért megbüntették. A rend kedvéért. Mert Harabin- nal és barátaival nem lehet csak úgy packázni. Evezzünk más vizekre. Az il­letékes szervek a bazini polgá­rok és a bazini önkormányzat véleményét, érdekeit semmibe véve, az európai normákat megkerülve, tűrik, hogy a város tőszomszédságában, gyakorlati­lag a házaktól néhány méterre, óriási szemétlerakat épüljön. Az i-re a pontot a pozsonyi kerületi bíróság tette fel azzal, hogy el­utasította a polgárok beadvá­nyát. Mindezt nem csak azért kiemelten említésre méltó, mert ezek után bármely város Bazin sorsára juthat, hanem azért is, mert itt a participáció elvének súlyos megsértéséről van szó. Általános jogszabályok megho­zatalánál demokráciában a többségi döntés elve érvényesül ugyan, ám speciális jogszabá­lyoknál a döntéshozatal elkép­zelhetetlen az érintett (általá­ban számbeli kisebbségben le­vő) csoport megkérdezése, sőt, aktív részvétele nélkül. Ugyanez a gond a magyar nyelvű tankönyvek névhaszná­latával. Ha a kisebbségnek joga van használni saját nyelvét, eb­be beletartoznak a földrajzi el­nevezések is. Ez az érem egyik oldala. A másik pedig az, hogy fontos kisebbségi oktatásügyi kérdésekben döntéseket csak a kisebbségek bevonásával sza­badna hozni. Ez nemcsak EBESZ-ajánlás, hanem bevált gyakorlat azokban az országok­ban, ahol valóban „szinten felüli” a nemzetiségi politika. A kérdés újbóli megnyitása a „bevett”, illetve „nem bevett” megnevezések problémája men­tén pedig egyenesen visszata­szító. Egyrészt azért, mert az 1898. évi, „a község- és helynevekről” szóló törvény alapján magyarosított helység­nevekből egy negyedikes hon­ismeret-könyvben bizonyára nem szerepel egy sem. Más­részt, az állam nyugodtan rá­hagyhatja a magyarokra, illetve a szakértőkre, mit tekintenek bevett névnek. (Az is lehet, hogy az 1898-as Bánffy-féle lis­táról egyet sem, vagy nagyon keveset.) Harmadrészt pedig, ha az 1898-as törvény érzéket­len beavatkozást jelentett a nemzetiségek életébe, minek nevezhető az 1947-es frontális szlovákosítás? Óriási pofonnak? Mert Štúrovo, Hurbanovo, Ko­lárovo, Sládkovičovo, Šafári­kovo, Gabčíkovo, Hamuljakovo, Palárikovo, Švermovo, Palkovi- čovo, Kalinčiakovo név addig nem létezett, semmilyen for­mában. A parlament elfogadott egy törvényt, utána még Javított” is rajta, mely szerint, ha az állam­érdek úgy kívánja, az emberek vagyonát szabályos végzés nél­kül is ki lehet sajátítani, autópá­lya- vagy gyorsforgalmú út épí­tése miatt. Összességében tehát el lehet mondani, hogy 2008-ban ez az ország megközelítette azt a pontot, amelyet úgy szokás jel­lemezni, hogy ha a kormány vagy a parlament ülésezik, a polgárok vagyona és szabadsá­ga veszélyben .van. Még szeren­cse, hogy az alkotmány és a nemzetközi emberi jogi egyez­mények üyen esetekre is nyúj­tanak a polgároknak fogódzót arra vonatkozólag, mit is tehet­nek saját érdekükben. _____________ KÉZ,IRAT Szeráféden MIKLÓSI PÉTER Pán minister Janušek elégedett, mi több, gunyoros mosollyal nyugtázta, hogy a parlamenti ellenzék vele szemben benyújtott bizalmatlansági indítványa megbukott, noha vakbuzgó párthűséggel kijátszotta a közbeszerzési törvényt: egy 3,6 müliár- dos tendert úgy „hirdetett meg” minisztériuma eldugott faliújság­ján, hogy ez a pézsmaszagú summa egyenest a Szlovák Nemzeti Párthoz és a Ján Slotához közeli cégek ölébe pottyanjon. Kacagás­ba hajló derült mosolya indokolt, hiszen az efféle faliújság-készítő trükköket legutóbb Grísa alkalmazta a dicső Szovejtunióban, ami­kor a Lenin- és Sztálin-összessel teli könyvtárszobába akarta be­csalogatni Zoja Kozmogyemjanszkaját! Igaz, Grísa nem tendert akart Zojától, de ez más lapra (vagy lappra?) tartozik. A kacarászó miniszterek s főhivatalnokok nem egyedi jelenség­ként vonulnak be az újkori szlovák parlamentarizmus (s ennek függvényében a jogszolgáltatás) történetébe. Emlékeztetnék itt a pénzügyminiszter Ján Počiatek ugyancsak müliárdokra rúgó és némi zsebgyanútól sem mentes ügyletére a Tiposszal, vagy a bel- ügyér Robert Kaliňák telekvásárlási stiklijére Pozsony belvárosá­ban, amelyre, minő véleden, közös cégük révén Ján Počiatekkel együtt vetettek szemet. Terítéken lehetne az igazságügy-miniszter Štefan Harabin ügye, aki bizonyítottan pertuban bratyizik a Szlo­vákiában ügyködő albán drogmaffia feltételezett főnökével, de szólhatnék az ország második legmagasabb beosztású főrendőré­ről, Michal Kópéikról is, akiről azt olvastam az újságban, hogy el­lene a katonai ügyészség fegyverkereskedelem gyanújával indított vizsgálatot. Az pedig már csak velejárója az efféle ingoványnak, hogy nemcsak miniszterekből, főrendőr(ök)ből, hanem a szabad­lábra került hétpróbás gonosztevőkről, kft.-k bűnöző nagymogul­jairól, kormányközeli ügyvédi irodák fiskálisaiból, mindezek stik- lijein élősködő beszállítók felelőseiből egy valóságos kacagó kó­rust lehetne összeállítani. Sőt! Egyenesen hahotakarzatot-lévén hogy a bűnök elévülnek, az idő kopásával kislisszolnak a törvény hatálya alól. A miniszterek, főfőhivatalnokok esetében a dolgok eltűnnek a semmiben, mint szürke szamár a ködben; az alanta­sabb rangú bűnözők esetében esetleg évekig nem találják a tanú­ként is beidézhető társtettes lakcímét, bár benne van a telefon­könyvben; arról már nem is szólva, hogy köztörvényes magyarve­rők hősökként teszik röhej tárgyává a főügyészségi hazugságvizs­gálót. Érthető. Ha bizonyít a hazugságvizsgáló, újra nyomozni kell. Ha valakit bizonyítékok terhe alatt akarnak lefülelni, úgy­szintén. És kell jelentés, jegyzőkönyv, vádirat. Tárgyalás, Mifene. Csak gond van vele! Egyszerűbb nem találni, egyszerűbb elnapol­ni; a kormányfő és a minisztereinek viszonylatában elsumákolni a zrít. Csak hát az a szemét sajtó ne piszkálódna örökké. Ne utalgat- na például Dosztojevszkijre, aki bölcsen úgy vélte: bűn és bűnhődés összetartozik. Viszont ha esztendőkig kaparász a rend­őrség, vakarász az ügyészség, ha a kormányfő gerojként eltűri mi­nisztereinek manővereit, akkor a büntetés soha nem éri el fő cél­ját: a visszatartást, a nyilvános elrettentést. Ajogszolgáltatás gya­núba kerül, lejáratódik és leértékelődik, mint a megkukult kakuk- kos óra. Állítólag olyan kronométer is akad, amelynek ablakán óránként nem a madár, hanem egy Lenin-fej kukkant ki, s azt mondja: kakukk! De félre a blődlivel, a dolgok lényege dermesztőén komoly. Nincs is mit kertelni: igazságügyi, rendészeti, politikaerkölcsi tekintet­ben romokon járunk. Vagy a mennyországban. Ahol nincs bünte­tés. Tehát bűn sincs. Eljött az éden. Kacagóáriákkal zeng a szerá­fok, az angyalok küencedik kara hatszárnyú angyalainak kórusa. TALLÓZÓ NOVAJAGAZETA Anna Politkovszkaja újságíró meggyilkolását a nyomozás megpróbálta Borisz Abramovics, Londonban élő orosz milliomos­sal összefüggésbe hozni-derül ki a Novaja Gazetában megjelent ismertetésből. A hetente kétszer megjelenő moszkvai ellenzéki lap, melynek szerkesztőségében dolgozott az újságírónő rendsze­resen ismerteti a hetek óta folyó Politkovszkaja-per részleteit, melyben egyébként nincs a vád­lottak között a gyükos lövést le­adó férfi és a bérgyilkosság meg­rendelője. A tényfeltáró írásairól ismert Politkovszkaját két éve gyükolták meg háza kapualjá­ban. A Novaja Gazetában megje­lent legújabb beszámoló szerint az Abramovics-sztorit az egyik vádlott ügyvédje szellőztette meg, míg egy tanú azt állította, a megrendelő kétmillió dollárt fi­zetett a bérgyilkosságért. Tanú- vallomásttettSzergej Szokolov, a lap főszerkesztője, aki az újság munkatársai által végzett tény­feltáró munka eredményeire hi­vatkozva elmondta: Politkovsz­kaját figyeltéka titkosszolgálatok és a meggyilkolására készülők, köztük a vádlott Mahmudov fivé­rek. Politkovszkaja iránt megkü­lönböztetett érdeklődést tanúsí­tottak bűnöző szervezetek, a gyil­kosságról (a megrendelők) tár­gyaltak Lom-Ali Gajtukajewel, a Mahmudov fivérek rokonával, aki börtönbüntetését tölti egy uk­rán üzletember elleni merénylet miatt, s tanúként szerepel a Polit- kovszkaja-perben. Szokolov em­lékeztetett rá: Gajtukajev a Szö­vetségi Biztonsági Szolgálatnak, az FSZB-nek (is) dolgozott, erről ő beszélt egy korábbi bűnügy kapcsán. Tudomása szerint irá­nyító tisztje Pavel Rjaguzov volt, áld a perben szintén vádlott. Ugyancsak kapcsolatban állt az FSZB-vel Gajtukajev egyik uno­kaöccse, aki vádlott a jelenlegi perben. Szokolov beszélt arról is, hogy Politkovszkaja címére 1999 óta folyamatosan érkeztek fe­nyegetések. A főszerkesztő sze­rint Politkovszkaját megpróbál­ták megmérgezni, amikor Besz- lánba utazott. A településen, egy iskolában elkövetett terrorakció során több mint 300 ember halt meg. A fenyegetések miatt több­ször fordultak a rendvédelmi szervekhez, ám azok nem indítot- taknyomozást. (mti)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom