Új Szó, 2008. november (61. évfolyam, 254-276. szám)
2008-11-22 / 270. szám, szombat
26 Presszó ÚJ SZÓ 2008. NOVEMBER 22. www.ujszo.com „Nekem szenvedély a vezetés, az, hogy versenyzőként a volán mögött kipróbáljam, meddig mehetek el, mire vagyok képes" árnyoldala, mással eddig szerencsére nem találkoztam. Igaz, igyekszem nem nagy ügyet csinálni belőle, nem engedem, hogy megrontsa az életemet. Azért néha fárasztó és igencsak próbára teszi a türelmet. Ilyenkor próbálom felidézni, milyen volt, amikor még nagyszombati diákként feljöttem a szüleimmel Pozsonyba, s véletlenül összefutottunk valamelyik ismert színésszel az utcán. Meresztettem a szemem utána még azután is, amikor már ötszáz méterre volt, sőt már színi hallgatóként is rácsodálkoztam arra, akit azelőtt csak a tévéből ismertem, hogy jé, ott másképp néz ki. Nekem is szenzációszámba mentek ezek a találkozások, főként a váratlanok. Ugyanígy vagyok vele ma is, és szerencsémre soha nem voltak tolakodók az emberek. Mit szólnak a szülei, hogy egyszeriben ilyen sikeres lett a fiuk? Nekik még mindig ugyanaz a fiú vagyok, aki voltam. Örülnek a sikereimnek, osztják, ha gondban vagyok. Szigorúan nevelték? Valamiben szigorúak voltak, másban szabadabbra engedtek. Be kell vallanom, nem volt velem egyszerű, önfejűségemben gyakran szálltam szembe a szüleimmel, s bár éreztem, hogy igazuk van, amikor azt mondogatják, várj csak, majd meglátod, ha neked lesz gyereked. így utólag fel tudom fogni, miben volt igazuk, belátom, mennyire türelmesek voltak velem. Az emberi lényben sokféle tulajdonság fellelhető, az alapvonás ugyan adott, de néha egy flegmatikus valaki is úgy dühbe gurul, hogy megrémülhetnek tőle. A legszörnyűbb gyilkos is lehetett valamikor kedves gyerek. Mi a munkánk során azt tanuljuk, hogy ilyen és olyan jellemvonást is meggyőzően eljátsszunk. Talán épp ezért van az, hogy a magánéletben a legtöbbjük utál mindent, ami teátrális. Csak a saját nevemben beszélhetek. Ha sokat van szem előtt az ember, ha népszerű, eleve elvárják, hogy mindig mosolyogjon, mindenhez jó képet vágjon. Ez szinte lehetetlen... Igen, mert nekem is lehetnek problémáim, nincs mindig jó kedvem. Nyilván akadnak olyanok, így a színészek között is, akik megjátsszék magukat, de engem fárasztana, ha a színpadon kívül sem lehetnék önmagam. Sokat van színpadon, képernyőn, sorozatban szerepel, műsort vezet, a hangja reklámokból is visszaköszön. Még lehet fokozni a tempót? Nincs olyan érzésem, hogy túl sok lenne, hogy többet szerepelnék, mint mások. Nemrégiben még azután, hogy a színházban befejeztem a próbát, hosszú órákat töltöttem a szinkronstúdióban, az arcomat kevesen ismerték. Mindmáig megmaradt valami az egykori önfejűségéből? Milyennek látja önmagát? A sorozat által viszont mindenki ismeri. Ez a képernyő ereje. Lehet bárki nagyszerű a színpadon, igazából a tévé által lesz népszerűvé. Egészen más jellegű az egyik és a másik munka is, a kamerával nem volt tapasztalatom, meg kellett tanulnom, hogy annak egészen másmilyen az optikája, az, ami a színpadon kevés, a néző észrevegye, a kamera eltúlozza, groteszkké teszi. Fontos a mértéktartás, az, hogy az ember kordában tudja tartani saját magát. Vissza szokta magát nézni a képernyőn? Nem szeretem látni magam, s ha megtörténik, nagyon kritikus vagyok. Nem vagyok túl jó véleménnyel magamról. A sorozatot például nem nézem, január óta egyetlen részt sem láttam. Ez jó jel, azt jelenti, akar tanulni, előbbre lépni... De az is lehet, hogy százévesen is így érzi majd. Miben van hiányérzete, mi az, ami nagyon hiányzik? A fűm. A színész életében ugyan a színpad játssza a fő szerepet, bár van a világban számos példa arra is, hogy a legnagyobbak csodálatosak voltak a filmvásznon, s a színházra nem volt szükségük. Nekem meggyőződésem, hogy a filmben is abból meríthetek legtöbbet, amit a színpadon megtanultam. Imádom a színházat, ami persze nem jelenti azt, hogy nem vágyom filmszerepre. De emellett arra is, hogy olyan kollégákkal találkozzam, akiktől sok mindent elleshetek. A Rendelés a Rózsakertben Gregor doktora Eddig kitől tanult a legtöbbet? Attól a pillanattól kezdve, hogy erre a pályára kerültem, igyekeztem megfigyelni azokat, akikre felnéztem. Mivel Nagyszombatban nőttem fel, az ottani diákszínházban léptem fel először, még mielőtt főiskolás lettem, szerepet kaptam Michal Spišák rendezőtől. A színművészetin a tanáraimtól tanultam legtöbbet, legnagyobb hatással Emil Horváth, Peter Mikulík, Juraj Slezáček voltak rám, azután, hogy kikerültem a főiskoláról, kollégák lettünk, más lett a viszony. A Szlovák Nemzeti Színházban Ľubomír Vaj- dička rendező az, aki eligazít, aki az első főszerepet rám bízta. Már az, hogy 22 évesen kiválasztott Ödipusz szerepére, amire sokkal érettebb színész kell, óriási bizalomról tanúskodik; neki az volt az érzése, megéri kockáztatnia. Kézilabdázott, imádja a gyors autókat - ma is versenyez. Mégis színész lett. Mindig vonzott a színjátszás lényege, a játszó ember és a néző kapcsolata, hogy hogyan keltsük fel az érdeklődését. Ez egyfajta exhibicionizmus, önmutogatás. Biztos van benne ez is. Gyerekkorom óta jólesett, ha felhívtam magamra a figyelmet, s akkor, amikor először elgondolkoztam a jövőmről, rögtön a színészet felé irányultam. Tény, hogy tizenéves koromban ez és a kézilabda volt a két nagy szerelmem - talán, ha nem jutok be elsőre a főiskolára, ennél maradok. Még kisfiúként arról álmodtam, hogy autóversenyző leszek, de ehhez szerencse is kell, meg idejében el kell kezdeni. Ez tény, profi módon másképp nem megy. De amatőr szinten igen... Az autók rabul ejtettek. Az az érzésem, a szenvedélyeinket nem mi magunk választjuk, akkor igazán mélyek, ha egymásra találunk. így vagyok én az autókkal: lenyűgöztek, hatalmukba kerítettek. Nekem passzió a vezetés, az, hogy versenyzőként a volán mögött kipróbáljam, meddig mehetek el, mire vagyok képes. Mindamellett, hogy tudatában vagyok, a verseny- pályán rohangáló pilóták zöme az autóban nő fel, négy-öt évesen ül be a gokartba, s tizennégy évesen már jó sofőr. Ezekhez nincs esélyem felnőni, nekem az autóversenyzés csak szenvedély, nem másokkal, hanem saját magammal veszem fel a küzdelmet. Ezért nem vagyok elkeseredve, hogy én soha nem érem utol őket. A nemrég elhunyt, legendás amerikai Paul Newman is szenvedélyes autóversenyző volt, istállót is alapított. Newman nagyszerű pilóta volt. De az ő lehetőségei teljesen mások voltak, mint az enyéim. Én boldog lennék, ha eljutnék a Hun- garoringre, nem versenyzőként, hanem úgy, hogy azért bekukkanthassak a kulisszák mögé. Istállója tehát nem lesz, de álmai nyilván lesznek és vannak is. Szerepálmaim nincsenek. Szívesen játszom a klasszikusokat, főleg Shakespeare-ét; azt nem szeretem, ha ezeket modernizálják, átírják a mai kor szellemében, mert ezekben már bennük van a mának szóló üzenet, azok az emberi tulajdonságok, amelyek évszázadokat túléltek - jók és rosszak is. Ezek mindig voltak és lesznek. Szeretem a modern darabokat is, amelyek olyan korképet nyújtanak, amelyből sokan magunkra ismerhetünk. Minden érdekes kihívásnak örülök, inkább az a vágyam, hogy sokrétű feladatokat bízzanak rám, nehogy beskatulyázzanak. A magánéletben meg annyi: szeretnék öt évvel okosabb lenni, mint most, tízzel, mint öt esztendővel ezelőtt, hogy emberként is jobbíthassam azt, ami nem épp a legerősebb oldalam. Bár profánul hangzik, szeretnék egészségben, boldogan élni, családot alapítani. Ennyi... Ja, még valami: jól jönne egy még gyorsabb autó is! Tana Pauhofovával a tavalyi OTO-díj átadásán 4 4 « 4 « 4 4 4 4 4 < <
