Új Szó, 2008. november (61. évfolyam, 254-276. szám)

2008-11-22 / 270. szám, szombat

26 Presszó ÚJ SZÓ 2008. NOVEMBER 22. www.ujszo.com „Nekem szenvedély a vezetés, az, hogy versenyzőként a volán mögött kipróbáljam, meddig mehetek el, mire vagyok képes" árnyoldala, mással eddig szeren­csére nem találkoztam. Igaz, igyekszem nem nagy ügyet csinál­ni belőle, nem engedem, hogy megrontsa az életemet. Azért néha fárasztó és igen­csak próbára teszi a türelmet. Ilyenkor próbálom felidézni, mi­lyen volt, amikor még nagyszomba­ti diákként feljöttem a szüleimmel Pozsonyba, s véletlenül összefutot­tunk valamelyik ismert színésszel az utcán. Meresztettem a szemem utána még azután is, amikor már ötszáz méterre volt, sőt már színi hallgatóként is rácsodálkoztam ar­ra, akit azelőtt csak a tévéből ismer­tem, hogy jé, ott másképp néz ki. Nekem is szenzációszámba mentek ezek a találkozások, főként a várat­lanok. Ugyanígy vagyok vele ma is, és szerencsémre soha nem voltak tolakodók az emberek. Mit szólnak a szülei, hogy egy­szeriben ilyen sikeres lett a fiuk? Nekik még mindig ugyanaz a fiú vagyok, aki voltam. Örülnek a sikereimnek, osztják, ha gondban vagyok. Szigorúan nevelték? Valamiben szigorúak voltak, másban szabadabbra engedtek. Be kell vallanom, nem volt velem egyszerű, önfejűségemben gyak­ran szálltam szembe a szüleim­mel, s bár éreztem, hogy igazuk van, amikor azt mondogatják, várj csak, majd meglátod, ha ne­ked lesz gyereked. így utólag fel tudom fogni, miben volt igazuk, belátom, mennyire türelmesek voltak velem. Az emberi lényben sokféle tu­lajdonság fellelhető, az alapvonás ugyan adott, de néha egy flegma­tikus valaki is úgy dühbe gurul, hogy megrémülhetnek tőle. A leg­szörnyűbb gyilkos is lehetett vala­mikor kedves gyerek. Mi a mun­kánk során azt tanuljuk, hogy ilyen és olyan jellemvonást is meggyőzően eljátsszunk. Talán épp ezért van az, hogy a magánéletben a legtöbbjük utál mindent, ami teátrális. Csak a saját nevemben beszél­hetek. Ha sokat van szem előtt az ember, ha népszerű, eleve elvár­ják, hogy mindig mosolyogjon, mindenhez jó képet vágjon. Ez szinte lehetetlen... Igen, mert nekem is lehetnek problémáim, nincs mindig jó ked­vem. Nyilván akadnak olyanok, így a színészek között is, akik megjátsszék magukat, de engem fárasztana, ha a színpadon kívül sem lehetnék önmagam. Sokat van színpadon, kép­ernyőn, sorozatban szerepel, műsort vezet, a hangja reklá­mokból is visszaköszön. Még le­het fokozni a tempót? Nincs olyan érzésem, hogy túl sok lenne, hogy többet szerepel­nék, mint mások. Nemrégiben még azután, hogy a színházban befejez­tem a próbát, hosszú órákat töltöt­tem a szinkronstúdióban, az arco­mat kevesen ismerték. Mindmáig megmaradt valami az egykori ön­fejűségéből? Milyennek látja önmagát? A sorozat által viszont min­denki ismeri. Ez a képernyő ereje. Lehet bárki nagyszerű a színpadon, igazából a tévé által lesz népszerűvé. Egészen más jellegű az egyik és a másik munka is, a kamerával nem volt tapasztalatom, meg kel­lett tanulnom, hogy annak egé­szen másmilyen az optikája, az, ami a színpadon kevés, a néző észrevegye, a kamera eltúlozza, groteszkké teszi. Fontos a mér­téktartás, az, hogy az ember kor­dában tudja tartani saját magát. Vissza szokta magát nézni a képernyőn? Nem szeretem látni magam, s ha megtörténik, nagyon kritikus vagyok. Nem vagyok túl jó véle­ménnyel magamról. A sorozatot például nem nézem, január óta egyetlen részt sem láttam. Ez jó jel, azt jelenti, akar ta­nulni, előbbre lépni... De az is lehet, hogy százévesen is így ér­zi majd. Miben van hiányérzete, mi az, ami nagyon hiányzik? A fűm. A színész életében ugyan a színpad játssza a fő szerepet, bár van a világban számos példa arra is, hogy a legnagyobbak csodála­tosak voltak a filmvásznon, s a színházra nem volt szükségük. Nekem meggyőződésem, hogy a filmben is abból meríthetek leg­többet, amit a színpadon megta­nultam. Imádom a színházat, ami persze nem jelenti azt, hogy nem vágyom filmszerepre. De emellett arra is, hogy olyan kollégákkal ta­lálkozzam, akiktől sok mindent elleshetek. A Rendelés a Rózsakertben Gregor doktora Eddig kitől tanult a legtöb­bet? Attól a pillanattól kezdve, hogy erre a pályára kerültem, igyekeztem megfigyelni azo­kat, akikre felnéztem. Mivel Nagyszombatban nőttem fel, az ottani diákszínház­ban léptem fel először, még mielőtt főiskolás lettem, sze­repet kaptam Michal Spišák rendezőtől. A színművészetin a tanáraimtól tanultam legtöb­bet, legnagyobb hatással Emil Hor­váth, Peter Mikulík, Juraj Slezáček voltak rám, azután, hogy kikerül­tem a főiskoláról, kollégák lettünk, más lett a viszony. A Szlovák Nem­zeti Színházban Ľubomír Vaj- dička rendező az, aki eliga­zít, aki az első fősze­repet rám bízta. Már az, hogy 22 évesen kiválasztott Ödipusz szere­pére, amire sokkal érettebb színész kell, óriási bizalomról tanúskodik; neki az volt az érzése, megéri koc­káztatnia. Kézilabdázott, imádja a gyors autókat - ma is versenyez. Még­is színész lett. Mindig vonzott a színjátszás lé­nyege, a játszó ember és a néző kapcsolata, hogy hogyan keltsük fel az érdeklődését. Ez egyfajta exhibicionizmus, önmutogatás. Biztos van benne ez is. Gyerek­korom óta jólesett, ha felhívtam magamra a figyelmet, s akkor, amikor először elgondolkoztam a jövőmről, rögtön a színészet fe­lé irányultam. Tény, hogy tizen­éves koromban ez és a kézilabda volt a két nagy szerelmem - ta­lán, ha nem jutok be elsőre a főiskolára, ennél maradok. Még kisfiúként arról álmodtam, hogy autóversenyző leszek, de ehhez szerencse is kell, meg idejében el kell kezdeni. Ez tény, profi módon más­képp nem megy. De amatőr szinten igen... Az autók rabul ejtettek. Az az érzésem, a szenvedélyeinket nem mi magunk választjuk, akkor igazán mélyek, ha egy­másra találunk. így vagyok én az autókkal: lenyűgöztek, ha­talmukba kerítettek. Nekem passzió a vezetés, az, hogy versenyzőként a volán mö­gött kipróbáljam, meddig mehetek el, mire vagyok ké­pes. Mindamellett, hogy tu­datában vagyok, a verseny- pályán rohangáló pilóták zö­me az autóban nő fel, négy-öt évesen ül be a gokartba, s tizen­négy évesen már jó sofőr. Ezekhez nincs esélyem felnőni, nekem az autóversenyzés csak szenvedély, nem másokkal, hanem saját ma­gammal veszem fel a küzdelmet. Ezért nem vagyok elkeseredve, hogy én soha nem érem utol őket. A nemrég elhunyt, legendás amerikai Paul Newman is szen­vedélyes autóversenyző volt, is­tállót is alapított. Newman nagyszerű pilóta volt. De az ő lehetőségei teljesen má­sok voltak, mint az enyéim. Én boldog lennék, ha eljutnék a Hun- garoringre, nem versenyzőként, hanem úgy, hogy azért bekuk­kanthassak a kulisszák mögé. Istállója tehát nem lesz, de álmai nyilván lesznek és van­nak is. Szerepálmaim nincsenek. Szí­vesen játszom a klasszikusokat, főleg Shakespeare-ét; azt nem szeretem, ha ezeket modernizál­ják, átírják a mai kor szellemében, mert ezekben már bennük van a mának szóló üzenet, azok az em­beri tulajdonságok, amelyek év­századokat túléltek - jók és rosszak is. Ezek mindig voltak és lesznek. Szeretem a modern dara­bokat is, amelyek olyan korképet nyújtanak, amelyből sokan ma­gunkra ismerhetünk. Minden ér­dekes kihívásnak örülök, inkább az a vágyam, hogy sokrétű felada­tokat bízzanak rám, nehogy be­skatulyázzanak. A magánéletben meg annyi: szeretnék öt évvel okosabb lenni, mint most, tízzel, mint öt esztendővel ezelőtt, hogy emberként is jobbíthassam azt, ami nem épp a legerősebb olda­lam. Bár profánul hangzik, szeret­nék egészségben, boldogan élni, családot alapítani. Ennyi... Ja, még valami: jól jönne egy még gyorsabb autó is! Tana Pauhofovával a tavalyi OTO-díj átadásán 4 4 « 4 « 4 4 4 4 4 < <

Next

/
Oldalképek
Tartalom